Gerzson Pál (1931–2008) a XX. század második fele magyar festészetének kiemelkedően eredeti, formateremtő alkotója. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán diplomázott 1953-ban. Domanovszky Endre, Hincz Gyula és Kmetty János voltak a tanárai. A főiskola után az ELTE geometria szakát is elvégezte. Elsősorban tájélményből kiinduló festményei fokozatosan szakítottak a valóság természethű megörökítésével. Egry József mellett Gerzson joggal tekinthető a Balaton festőjének. Táblakép festészeti tevékenysége mellett murális munkák (gobelin, faintarzia, zománc, üvegablak) tervezésével és grafikával is foglalkozott. Kilépve a figurális festészet keretei közül, a hetvenes évektől elvont, ahhoz közelítő, költőiséggel teli festői nyelvet alakított ki. Szemléletét döntően befolyásolták szigligeti benyomásai, irodalmi, zenei élményei. Formakutató művészetében központba kerülnek a fényjelenségek, elmélyült piktúrája a természet és a művészet jelenségeinek átírásával erősen jelképes tartalmakat hordoz. Művészetoktatói tevékenysége a Magyar Iparművészeti Főiskola alakrajztanáraként, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola festőtanáraként jelentős. Megbízatásai közül kiemelkedik, hogy hét éven keresztül volt a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének elnöke. A Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet egyik alapítója, az MMA posztumusz tiszteleti tagja.
A mintegy 160 képen keresztül látható életmű válogatást a Magyar Művészeti Akadémia és Gerzson Pál Művészeti Alapítvány közösen szervezte, kurátor Feledy Balázs művészeti író.
Gerzson Pál (1931–2008) festőművész kiállítása – Életmű-válogatás
2017. 06.15. – 2017.07. 31.
Pesti Vigadó, VI. emeleti kiállítótermek
1051 Budapest, Vigadó tér 2.
Kiállításrészlet 1
Deák Csillag
Nyárcsináló
A megadott időpontnál korábban érkeztem Gerzson Pál kiállításának sajtóbejárására, hadd legyen időm megnézni a képeket úgy, hogy nincs sok látogató, és nincs zavaró körülmény. A Vigadó hatodik emeletén a nagyterembe lépve déjá vu érzésem támadt. Nem azért, mert valamelyik korábbi Gerzson Pál kiállítás jutott eszembe. Egy tavaly őszi, Vigadóban megrendezett kiállítás megrendítő élménye villant be: Molnár Sándor Üresség című kiállítása. Akkor, akárcsak most, az volt az érzésem, hogy egy katedrálisba léptem be. Sokan kérdezhetnék, akik ismerik mindkét festő munkásságát, hogyan jön ez ide, hiszen Molnár Sándor monokróm képeket fest, méghozzá fehéreket. Igen, Molnár Sándor képein bár a fehér az uralkodó szín, de benne ott a szivárvány, a misztérium. Hatalmas vásznai vibrálnak, visszaverik a fényt. Gerzson Pál képein, éppen ellenkezőleg, a színek veszik át a hatalmat.
Madarak I-II.
A Vigadóban most egy olyan katedrálisba léptem be, ahol azt éreztem, hogy számtalan, ragyogóan színes üvegablakon keresztül áramlik be a fény. Tudjuk, hogy a művész üvegablakokat is festett, és most hatalmas vásznai is azok, vagyis ablakok. A fény azonban nem kívülről jön, a táblakép nem a nap kívülről beszűrődő fényétől ragyog, lesz áttetszővé, nem is a rá irányuló spotlámpától, megvilágítástól. Belülről, a kép teréből fakad a fény, árad és magával ragad. Messzire viszi tekintetünket, madártávlatból látjuk a tájat, messze a részletektől, madarakká válunk mi is, talán éppen fecskévé. Egy fecske ne csinálna nyarat? De bizony igen. Itt a nyár, és közben a tavasz is. Minden újjászületik, egymásból nőnek ki a formák, a figurák, és egymásba is fonódnak, non nonfiguratív, benne az egész világ.
Fecskék sorozat
Átcsillan a napfény a fecske szárnyakon, gyöngyházfényű az ég, mintha az egész égbolt mögött egy végtelen szivárvány ragyogna, és csak valami vízpára takarná finoman, kötné össze az eget és a földet, a vizet és a felhőket. Nem bírok szabadulni a fecskék képsorozattól, ahogyan a festő sem tudott, bizonyára azért alkotta meg ezeket oly sok variációban. Játékosan könnyed és humoros motívumokat is felfedezhetünk, akár fekete bajszot, vagy íjat is, ami még nincs felajzva, beleláthatunk. A mozgás öröme tartja össze a képet, fecskéi nincsenek bezárva a vászon adta térbe.
Már az 1982-es Madarak I.-II. diptichonjában, a két hatalmas 140 x 230 cm vásznon felfedezni a fecskeszárnyakat, haladnak, tömbösen, összetartóan, mintha egy óriási léghajó úszna a térben. Itt a teremben az Éjszaka a 1980-as évekből, és a Vonulás (ca.1981). Vonzásban (1981) is vagyunk. Megunhatatlan a Magyar táj (1982), és a Megfelelések-et I-II., (1984) is sokáig tanulmányozhatjuk. 1990-ben már Madárbalett-el kápráztat el.
Madárbalett, Várrom
Aztán a Fecskék I-IX. (1990-91) sorozatában jön a végtelen, könnyed szárnyalás, Repülés, Játékosan, Levegőben, Motívum, Közel, és Közelebb, Káprázat, Belenyugvás, mintha mindegyik sorozatában a kilenc múzsa kísérné a fecskék repülését. A Fecskék IX. – Belenyugvás, 1990-91 című képen kisimulnak a körívek, egyenessé válnak, az íj helyett már-már fekete puskacsöveket látok a képen. Magát a halált, az elkerülhetetlent. Van Táj magasból II. (1993), de leszállunk a földre is, sőt kicsit mélyebbre, akár a Purgatórium-ba (1998), hogy aztán ismét megcsodálhassuk a művész szigligeti táját, és a Balatont, Szigligeti variáció (2000). A szigligeti szőlők és gyümölcsfák, a Balaton közelsége, látványa a természeti életet jelentik számára, azt a világot, amelyet ért, amely világ nem engedi, hogy ne értse önmagát, a természetet. Intarzia falikép és pannó, összefoglalások és összeillesztések. A táj arcát keresi és formázza meg (Balaton, 2002).
Kiállításrészlet 2.
Kívül a magyarázat. Mer konstruktív és dekoratív lenni. Tudja a mértéket, egyik sem kerül túlsúlyba festészetében. Harmónia és arányérzéke miatt? Talán, nem vagyok benne biztos, túl egyszerű magyarázat lenne. A valóságban élünk, ha olykor kételkedünk is benne. Mint Platón tette, tükörben látjuk önmagunkat, árnyékunkat. Árnyékok vagyunk?
Gerzson Pál szigligeti teraszáról szemlélte a Balatoni tájat, rálátott a vízre, és Lugas-t I-IV. is festett nekünk, ahol megpihenhetünk. Egy élmény, konkrét, miként a külvilág látványa is. Gerzsont a valóság érinti meg, az a valóság, amely benne ébred, jön létre, alakul ki. Ebben a lugasban minden ég, vörös, benne a nyár heve és a közelgő ősz melankóliája. Az érzéki mozzanat megelőzi a gondolatot, ez utóbbi térképezi fel az érzést, foglalja keretbe, formába. Egymásra találnak, szerencsés esetben.
5. sz kép Lugas
Nincs dátum a Lugas című képek alatt, időtlenek, és Gerzson Pál talán most is ott ül és figyel. Vörös vadszőlő levelek hálózzák be a képet, de ő az igazi szőlő levét, borát itta és kínálta ezzel, jó vendéglátóként, barátait. Mostani kiállítására sokan eljöttek közülük, költőbarátok versei is elhangzottak. Szepesi Attilával már együtt ülnek a hűs lugasban. Ágh István és Orosz István verseikkel üzentek régi barátjuknak.
Sajnos nem ismertem személyesen a festőt, de alkalmam adódott, hogy a Duna TV 1994. júniusi adásában, a Temesi Ferenc vezette Asztaltársaság című műsor felvételén lássam, halljam Gerzson Pált beszélni munkáiról, Bella István, Ágh István költők és Széles Judit textilművész társaságában:...a diszharmónia határán csodálatos harmónia van, ez a természetben megtalálható, ezt próbálom én is… Nem csak próbálta, neki sikerült is ezt a megfoghatatlan határesetet vászonra vinnie.
Gerzson Pál egész életét nem csak a festészet, a képzőművészet, hanem a zene és irodalom is végigkísérte. Gyakran fordult a klasszikusok felé. A kiállításon láthatunk néhány képet az ún. Berzsenyi ihlette alkotásokból is. Én A magyarokhoz (Berzsenyi) 1995 című képen is látni vélem a fecskéket, ahogyan szállnak felfelé, keresik helyüket, ugyanakkor a kopjafa motívum és az 56-os lyukas zászló is bevillan. Képein az árnyékban is benne van a fény, a szivárvány, körforgás, tánc, repülés. Az azúrkék víz az éggel konkurál, a kobaltkék, a sárga és a narancs harmóniában simul a zöldhöz. Így kerülünk egyre közelebb a természethez, de úgy, hogy a részletekben nem veszünk el, hanem még messzebbre látunk. Először megláttam a hegyeket a festészetben, aztán megláttam a festészetet a hegyekben, tartja egy kínai közmondás. Mintha Gerzson Pálról szólna ez egyenesen, olvastam a Magyar Nemzet Online 2005. decemberi számában (elhangzott Temesi Ferenc Tájaktok, akttájak című köszöntő beszédében, a Volksbank Rt. Galériájában rendezett tárlat megnyitóján).
Gerzson Pál messzire viszi tekintetünket, madártávlatból látjuk a tájat, messze a részletektől, madarakká válunk mi is, talán éppen fecskévé. Mindegyik fecske nyarat csinál.
Kölüs Lajos
Sosem felejtem, nyár van
Samu Géza, Molnár Sándor, Orosz István után Gerzson Pál. Nem akármilyen névsor a Vigadóban. Az 1993-as, Vigadó Galéria-beli kiállítás után Gerzson Pál újra itt, eddig még soha be nem mutatott munkákkal, a hetvenes, nyolcvanas évek főműveivel, a korai és késői alkotásokkal együtt. Ez a festészet nem a helyét keresi, már megtalálta. Egybe látni valamit, egy életpályát (akár keresztmetszetként), művek egymáshoz kapcsolódását, sokszínűségét és formagazdagságát, az mindig valamiféle izgalommal jár, amit még fokoz a művekből áradó frissesség, következetesség, valamint a formai bravúrok sokasága.
Kiállításrészlet 3.
Ez a festészet mindvégig természet közelben marad, mint az a hajós, amelyik a part mentén halad, tudva, zátonyokkal is veszélyes helyen hajózik. Rálát a tájra, ha messziről is nézi, olykor szabad szemmel, olykor távcsővel. Domb, hegy víz, folyó. És a nap, az ég, az égalja, a látvány perspektívája és színei. Gerzson Pál ötvözi a festészeti módszereket és stílusokat, köztes határon jár-kel, besorolhatatlan, mondják. Besoroljuk, mert szükségünk van rá, hogy helyét lássuk, miként más, mint Egry József, miként más, mint Domanovszky Endre vagy Hincz Gyula. Mert más.
Gerzsoni. A kezdetektől az, ha nem is vesszük észre mindig a különbséget, mert a hasonlóság hálójába akad a pillantásunk, ám az új vonások szétszakítják a megszokott, rutinos megközelítést, az értékítélet alkotás a jövő felé tart, mutat, a változás mozzanatát éri tetten.
Szigligeti variáció
Az új rendet, amit másként rak össze, másként fog fel, miközben az elemek (vonal, kör, körív, háromszög, négyzet, trapéz, henger) nem változnak. Domb, hegy, szakadék, víz, folyó, örvény és emberi arc (Szigliget csodái VI. – Színesedő motívumok, 1988). Ez a teremtő erő formát ölt és keres, a képzeletben és a gondolatban. Miként az Apokalipszis négy lovasa Dürernél, miként a Hét pecsét a Bibliában. A hetes szám a Bibliában a teljesség száma, és a könyv mélységes voltára utal. Ez a hétpecsétes könyv a jövőnek a titkait tartalmazta. Gerzson Pál nem a jövőt hozta közelebb, nem a jövő horizontját és perspektíváját kereste. Az anyagi valóságon túl és vele egyidőben, figurái és természeti tájképei magukban hordozzák a szakralitás, a spiritualitás mozzanatát, jelenségét is (Szigliget csodái X. – Fekete csiga, 1989, Szigliget csodái XI. – Tükörkép, 1989).
Képről képre, képtől képig az élet, az anyagi lét és mozgás csodálatát, áhítatát tapasztaljuk, érzékeljük. Grandiózus, már-már freskószerű alkotásait nézem. Aba-Novák egy-egy műve rémlik fel, az egybe foglalás, az egység, ha a kép elemei széttartanak is, valami mégis összefogja őket, szervességüket hangsúlyozza, különböznek, de lényegük azonos. A Purgatóriummal találjuk szembe magunkat, a gyehenna tüzével és foltosságával, reménytelenségével (Purgatórium, 1998). Van, vagy nincs megváltás? Világosság és sötétség küzdelmét látjuk (Nagy fa, 1986, Öregkor, 2005), színek és vonalak kavalkádját, a megszokott rend elmozdul, megbolydul, felfordul, semmi sincs az adott helyén (Egry II., 1973, Megfelelések I-II., 1984). Egyik rend átbillen egy másik rendbe, észrevétlenül, bár látjuk a vonalak határát, kiterjedését, a tér megváltozik, új és légies arcát mutatja (Nap, 1975, Visszhang, 1982).
Hol vagy te, Széphalom?
Látva ezeket az olajképeket, olyan érzésem van, mint amikor egy hegymászó felér a csúcsra, ahonnan messzire látni, messzire, és eltölti ilyenkor az ember szívét egy különös érzés, valaminek a részese, valamihez tartozik, a természethez, saját fajához, az értelemhez, és a tudattalan világhoz, a titokhoz, a sejtelemhez (Lejtő, 1975, Domboldal, 1981). Nagy és parányi, véges és végtelen (Pávavariációk, 1998). Sztoikus bölcsesség sugárzik a művekből, egyben nem titkolja, hogy ismeri, milyen is a dionüszoszi öröm, vigasság, élni kell, és élni tudni kell, nem ugyanaz a kettő. Árnyék és kétség karol egymásba, a felszín és a mélység keresi a másik arcát, a napsütötte függőleges sziklafal az éji homályra és hűvösségre emlékezik (Szigligeti variáció, 2002, Falusi látkép, 2007, Újságolvasó, 2007). Ezek nem külön világok, mert összetartoznak, csak az idő és a tér egy-egy pillanatát, állapotát tükrözik (Vonulás, ca 1981, Vonzásban, 1981).
Vonulás
Gerzson sokoldalú tudását és ismeretét, mérnöki pontosságát, a részletek elhelyezését, formázását, összeillesztését jól megfigyelhetjük a „Hol vagy te Széphalom”(Berzsenyi), 1995 című műben, amely egyben a képzőművészeti gondolat, szemlélet mellett az összművészeti (irodalom, zene) gondolatot, érzést, tudást is magában rejti. Ez a művészi törekvés festészeti formaként is jelen van (Szép lesz az idő, 1991, Osztályrészem (Berzsenyi), 1994).
Magányos festő Gerzson Pál? Elvontságában is érthető és követhető festő? Miközben lemond az azonosíthatóságról, épp ezáltal válik felismerhetővé és azonosíthatóvá (Szél és napsütés). Ez paradoxon. Festészete így válik egyetemessé és egyedivé. A világ teljességét ábrázolja, miközben lemond a konkrét beazonosíthatóságról. Nem látjuk a szőlőt, a Balatont, de mégis ott van, életszerűen, földi módon (Magyar táj, 1982, Táj nyári színekben, 2002). Szigliget így válik festészeti tárggyá és céllá is. A hely szelleme hatja át a műveket. A hely, ahol Gerzson Pál otthon van, ahol él és alkot. Hamvas Béla ír a hely szelleméről. Hogy ott van a képekben Gerzson szülőfaluja, Hird is? Minden bizonnyal. Számára a természeti táj menedék is, a szocializmus idején, ily módon nem kell beállnia a sorba, lehet renitens, a három T világában maradandót alkotó. A természet geometria formáinak újragondolója, kifejezője.
Fecskesorozat-részlet
A művész belső szabadsága számára mérték (Madarak I-II., 1982, Fecskék sorozat 1990-1991-ből), zsinórmérték, vagyis mások szabadságát nem korlátozó alkotói világot teremt, amely talán nem követhető, nem másolható. Ahogy humora, játékossága sem. A részletek egészét látja és az egész részletét (Táj magasból I-II., 1993).
Faliképei megtalálhatók Budapesten, Pécsett, Győrött, Baján, Kunszentmiklóson, Mátészalkán és a finn fővárosban, Helsinkiben is. Nem mozdíthatók. A fecskék igen. Fecskék IV. – Káprázat, 1990-1991 című képén is fecskéket látunk, a fecskék táncát, násztáncát, tavaszköszöntőjét, akrobatikus szárnycsapásaikat. Mintha mágnes ereje, ill. maga a gravitáció tartaná össze az elemeket, nem esnek szét, dinamikus egyensúlyban vannak. Egyensúlyoznak, elemi akrobaták, akrobaták elemei. Lüktető örvénylés. A csend Pilinszky által megfogalmazott rendje: Mint gyűrött gödör feneke a táj;/ izzó hegek a káprázó homályban./ Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,/ vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van./ (A szerelem sivataga).
Requiem
A koncepció elillan, eltűnik, és a kép valósága lép a helyébe, amit a mögöttesben fedezhetünk fel, az elmélyedésben (Requiem, 2007). Az élet bezáródó és nyitott kapuját.
A képek fotóit Nyirkos Zsófia és Kölüs Lajos készítették.
