Darvasi Ferenc
Szász Jánosról
Szász János „ott kezdődött” nekem, amikor – nem emlékszem már pontosan az időpontra, de talán 15 éves lehettem – valami ritka nagy véletlennek vagy (nagyképűen fogalmazva) a deus ex machinának köszönhetően lehozták, bocsánat, elhozták kisvárosunkba, konkrétabban a gyomai moziba a Woyzeck című filmet. Nincs azon mit magyarázni, mekkora a valószínűsége, hogy egy tizenakárhányezer lakosú településen művészfilmet adjanak. Akkoriban az volt a szokás, hogy öt néző alatt elmaradt a vetítés. Nos, éppen öten gyűltünk össze (a sors? a végzet? a vakvéletlen?): a nővérem és én; egy lány, akiről pusztán annyit tudtunk, hogy a helyi röplabdacsapat feladója (mit keres ez itt?); egy kreol bőrű nő, aki később egy fővárosi punk-zenekar énekesnője lett; az ötödikre nem emlékszem, ki volt, bocs. Rám film még ilyen hatással. A hazaút során, ami még barátok közt is legalább húsz perc, pláne, ha testvérekről van szó, szóval a húsz perces hazaút során egyetlen mondat sem hangzott el – bár amúgy sem voltunk bőbeszédűek, most a látottak dolgoztatták szervezetünket, azért a csend. A szépséges Diana Vacaru, ahogy szégyenkezve és büszkén nézi a fülönfüggőit a tükörben. Kovács Lajos, aki nem játszotta Woyzecket, hanem ő maga volt Woyzeck, ezt már akkor is tisztán láttam, és utána még vagy ötször, nem lehet megunni, zsigeri élmény. Következetes interpretáció, az a vasúti és roma miliő nagyon el lett találva, és akkor most nagyon visszafogom magam, nem beszélek a zenékről és a képi világról, és erről, és arról, a végtelenségig tudnám ragozni.
Aztán már színház, Nyíregyháza, állójeggyel, a hátsó sarokból figyelve készítettem ki magam újra, meg újra A vágy villamosán és a Ványa bácsin; hogy aztán az est további része szó nélkül, méla lesben, befelé kamerázva teljen el. Mert nem volt elég egyszer vagy kétszer vagy háromszor látni azt a félszeg, suta, gyámoltalan szeretetet, ahogy Stella (az imádnivaló Szabó Márta) a testvére, az alkoholista Blanche (Csoma Judit) felé fordul, aki megállíthatatlanul robog lefelé a lejtőn, és még a szintén félszeg, jószívű, de gyengus Mitch (a csodálatos, a szerény, a nyílt tekintetű Kerekes László, aki azóta elhunyt) sem képes, s aztán már nem is kívánná feltartóztatni pusztulását. De az a Csehov, azzal a kocsmai bádogasztallal, mintha Stalker, és azzal a hosszú percekig kopogó esővel, mintha Sátántangó, az is beégett örökre. Függöny, taps, aztán elhagyatott, éjszakai utcákon téblábolni, s mint egy vesztes csata hírmondója, hazakullogni. Vagy a gyulai Marat, te jó ég, majd’ elfelejtettem. Tóth Jocó, mint kikiáltó, és a Charlotte Corday-t alakító Szabó Márta, aki – és itt már az 1999-es, naiv hangvételű, sután megfogalmazott jegyzeteimből szemelgetek - „azokban a pillanatokban a legjobb, mikor a számára kellemetlen gyilkosságba próbálják belehajszolni. Bizonytalan: meg-megtorpan, elfekszik, hátrál, ide-oda téblábol. Mikor felkel a homokból, olyan mint egy holdkóros. Áldozatszaga van. […] Szabó Mártától a tőle lassan megszokottá váló, meggyőzően mély tragédiát kapjuk.” Tizenegyre vége lett az őrületnek, de mi maradtunk, nem volt szállásunk, de kit érdekelt, átvirrasztottuk az éjszakát valami undorító lebujban, szótlan űltünk a pohár bor előtt; az élmény kitartott reggelig, na, meg az a jófajta száraz vörös is.
Ezek alapélmények, nincs mit tenni, nem szabad feledni, nem szabad eltemetni őket, addig jó, amíg el tud kapni így egy előadás, mert talán mégiscsak azért járunk színházba, kivéve a színházelmélet zord lelkű szakembereit, hogy ott eltaláljon, beszippantson, katarzist okozzon, összeroppantson valami. (Egy kicsit meghalni is járunk színházba, nem? Tényleg: ki miért? Nem árt feltenni önmagunknak a kérdést.)
Szásznak sikerült az, ami igazán keveseknek. Egyéni, máséval még csak véletlenül sem összekeverhető látásmódot képvisel az amúgy inkább az intellektualitásra, racionalitásra, semmint az érzelmességre alapozó színházi kultúránkban. (Milyen meglepetést, mi több, döbbenetet okozott [egyeseknek? sokaknak?, nem tudom] a hazánkban a Bárkában játszott, híres-neves Hermanis-féle Szonya. Az a szolidaritás, az az empátia, ahogy ők, ezek a keletiek játszanak és ahogy talán élnek is, mennyire hiányzik belőlünk… De miért? Vagy: mennyire elutasítóak vagyunk az egyik nagy színházi varázslónkkal, Vidnyánszkyval, a nagyszerű Roberto Zucco, Shakespeare koszorú, Három nővér és Tóték rendezőjével szemben. Ironikus nézőpontunkból minden őszinte érzelmi megnyilvánulása patetikusnak tűnik. „Miért hagytuk, hogy így legyen?” Talán ha nem csak szavakban, hanem ténylegesen liberálisak, elfogadóak lennénk, és a sajátunkén kívüli értékrendeket is hagynánk érvényesülni, ha nem kérdőjeleznénk meg minden, a miénktől eltérő szemléletmód létjogosultságát… Persze könnyű ezt mondani, de hogyan tudná az ember elfogadni az olyasfajta gondolkodást, ami merőben különbözik a sajátjától? – kérdez vissza egy hang.) A jó rendezőink közt vannak okosak, agyasak, Szász nem az. A jó rendezőink közt vannak a megérzéseikre hagyatkozók, érzelmesek, Szász az. A legelső munkáitól kezdve ugyanazon az úton jár („Amiként kezdtem, végig az maradtam. \ Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.”), nem akar más lenni, mint aki, ami. Egy szláv típusú szent őrült. Olyan, mint egy Dosztojevszkij-regényből előkeveredett figura: ő maga mesélte valahol, hogy mikor Nyíregyházán próbált, éjszaka az utcákat rótta és hajléktalanokkal beszélgetett, nincsteleneket faggatott… (De miért is meglepő ez? És: az a meglepő, ha valaki emberszámba veszi ismeretlen felebarátait, nem az, ha nem? Sajnos, igen. De ne moralizáljunk, illetve moralizáljak, rosszul áll az nekem.)
Szász konok, makacs, s egy olyan úton halad, amely a fő sodorral éppen szembe vezet. Nem akarja észrevenni, hogy a humanitás hiányzik a világból. Persze nem kívánom az egekig magasztalni: hibázni is tud. Néha elveti a sulykot, és átmegy hatásvadászba (a Learben is), bizonyos rendezései nem sikerültek egészen jól (Mester és Margarita), és vigyáznia kell arra is, hogy ne váljon kiismerhetővé, hiszen nagyjából ugyanazokat az eszközöket használja munkáiban. Szóval azért ő sem tökéletes, nem ezt akartam állítani. De mit sem számít ez a pár apróság, számomra legalábbis, aki, ha nincsenek azok a nyíregyházi előadások a kilencvenes évek végén, talán nem is járnék színházba. Máskülönben valószínűleg el sem hittem volna, hogy a színházban komoly dolgok is történnek. (Jó, azért ez alighanem túlzás a részemről.) Úgyhogy ez itt most egy köszönetnyilvánítás vala.
Ja, és még annyi: kívánom a kitárgyaltnak, hogy egyszer egy vidám darabot is színpadra tudjon állítani, sikerüljön megnevettetnie a közönséget. Vagy az már nem ő lenne?
