Ivánovics Beatrix
Mese a jóságról
Húsz évvel később Dóri elvetél, mert férje, András olyan erővel vágja pofon, hogy ő megtántorodik, a konyhaasztalra támaszkodva próbálja visszaszerezni az egyensúlyát, de a csavarok rég szétnyírták az asztallapot, úgyhogy az megbillen, Dóri keze lecsúszik róla, és teljes súlyával, hassal előre rávágódik a keményfa szék sarkára. Az ütés hatására valami végzetesen megsérül odabenn, így a kis Dávidnak, vagyis inkább Lucának, mert Dóri mindig kislányt szeretett volna, nem marad esélye az életre.
Persze Dóri mit sem sejt erről, és ha sejtene, sem érthetné igazán, hiszen csupán négyéves, és úgy tudja, a gólya hozza a kisbabát. Szalad az utcájuk sarkán álló villanyoszlophoz, rózsaszín kardigánja félregombolva, két copfba fogott hullámos, szőke haja ugrándozik futás közben, csikizi az arcát. Ahogy odaér, először feljebb ráncigálja lecsúszott harisnyáját. A combjánál markolja meg az anyagot, és egy kézzel húzkodja be a szoknya alá, pedig anyuka elmondta, hogy lentről kell kezdeni, a bokájától, óvatosan megcsippenteni a harisnyát, úgy haladni felfelé, boka, vádli, térd, comb, mert csak akkor áll szépen, akkor nem fog megtekeredni a lábán, de Dórinak erre most nincs ideje. Megigazítja virágmintás szoknyácskáját, a műszálas anyag állandóan rátapad a harisnyára, gondosan végigsimítja, hátul is, nehogy kilátsszon a feneke, egy kislánynak nem illik mutogatni a fenekét. Csak ezután néz fel a villanyoszlop tetejére, a gólyafészekre, hunyorog, bántja szemét az erős tavaszi napsütés. Bal kezével árnyékot tart, és vékonyka, csengő hangján kérlelni kezdi a fészket, kedves gólyamama, kedves, kedves gólyamama, nagyon szépen kérlek téged, hozzál nekem egy új kisbabát! A Katibabának kiesett az egyik szeme, és anyukám azt mondta, hogy nem vigyáztam rá eléggé, pedig én vigyáztam, nagyon-nagyon vigyáztam, nem én szedtem ki a szemét, az csak magától kijött. És a karját se én rontottam el, látod, itt a vállánál. Hiszen én nagyon-nagyon szerettem a Katibabát, még anyukámé volt, amikor ő is akkora volt, mint én, és azóta velem van, azóta van velem, amióta világ a világ, és az nagyon sok idő. Nagyon-nagyon sok idő, amióta vagyok, suttogja szipogva a villanyoszlopnak, miközben magasba emeli jobb kezében szorongatott rongyos textilbabáját. Bal karjával megtörli az orrát, a rózsaszín kardigán ujja csillog a nedvességtől. Hátrapillant, és meglátja anyukát, amint felé szalad. Mély levegőt vesz, felnéz vissza a fészekre, már nem is bántja annyira a fény. Hadarni kezd, ilyenkor raccsol kicsit, én nagyon-nagyon szerettem a Katibabát, de amióta nincsen szeme, és kilátszik a belseje, azóta a Krisztiék csúfolnak az oviban, nagyon csúnya dolgokat mondanak, és én kértem anyukámat, hogy csinálja meg a Katibabát, de ő azt mondta, hogy nem csinálja meg, mert úgyis elrontom. Úgyhogy nagyon szépen kérlek, kedves gólyamama, nagyon-nagyon szépen kérlek, hozzál nekem egy új kisbabát! Ígérem, jó kislány leszek, nagyon-nagyon jó kislány, csak hozzál nekem egy új kisbabát! Anyuka közben odaér, leszidja Dórit, amiért elszaladt, ameddig ő Pityu bácsival beszélgetett a kerítésnél, és különben is, hogy néz ki, a kardigánt is félregombolta. Gyorsan megigazítja a félregombolt kardigánt, aztán a szoknyácskát, a harisnyát és a masnit a lánya hajában, majd kézen fogja őt, így indulnak a szombati matinéra. Villamossal mennek a templomos térig, onnan gyalog a sétálóutcán a színház felé, késésben vannak, sietniük kell. Dóri ugrándozik, piros masnis copfjai vele ugrándoznak, táncolnak szoknyácskáján a rózsák és az ibolyák. Szorítja Katibaba kezét, nehogy elveszítse, a baba lába néha leér a földre, ahogy maga után húzza. Én vagyok Kanálka néni, kiáltja Dóri, szökken egyet, le a járdáról, most összement a Kanálka néni, mondja, aztán visszaugrik a padkára, most megint megnőtt a Kanálka néni! Kalánka néni, nem Kanálka, szól rá anyuka, és gyere már rendesen, összekoszolod magad!
A színházban egy korabeli fiúcska ül mellette, hamar összebarátkoznak, beszélgetnek, sugdolóznak. Dóri ölében Katibaba, szorosan magához öleli, rejtegeti a csúnya arcot. A kisfiú kezébe egy zacskó gumicukrot ad az édesanyja, ha megmutatod a babádat, adok cukrot, súgja oda Dórinak a fiú. Dóri bizonytalan, gyűrögeti a szoknyája szélét, félti Katibabát, de nagyon szereti a gumicukrot, és anyuka úgysem vesz neki soha, nincs rá pénzünk, azt mondja. Óvatosan odafordítja a babát a kisfiú felé, a félhomályban is kivehető, hogy hiányzik az egyik szeme, félig leszakadt karjából előtüremkedik a megsárgult vatta. Fúj, de gusztustalan, mondja a fiú, és kiölti a nyelvét, mintha hányna. Dórinak fájni kezd a hasa, magához szorítja a babát, akkor most adjál cukrot, kéri a fiút, és nyúlna a zacskóért. A fiú elhúzza előle, dehogy adok, súgja vissza, ez az enyém. Dóri pityeregni kezd, a zacskóért kap, tépi, cibálja ki a fiú kezéből, a fiú kiabál, nem adja. Dóri visít, megígérted, adjál cukrot, a baba a földre esik öléből, rátapos. Egy kéz felrántja a székből, vonszolja végig a sorok között, a nézők mind feléjük fordulnak, megdöbbenve összesúgnak, csóválják a fejüket. Anyuka kiráncigálja Dórit a teremből, ki az épületből, az utcán megáll, szembefordul vele, vállainál fogva rázni kezdi, olyan erősen, hogy Dóri beleszédül, mi az isten ütött beléd, Dorottya, üvölti anyuka, hogy mersz így viselkedni, azt hiszed, körülötted forog a világ? Mit képzelsz magadról, hát erre neveltelek? Fejezzed be a hisztit, Dorottya, vagy esküszöm, itt a nyílt utcán verem vörösre a fenekedet! Megragadja Dóri csuklóját, cibálja végig a sétálóutcán a villamos felé. Dóri szedi a lábát, sír, szipog, alig lát a könnytől, megbotlik, elesik, anyuka a csuklójánál fogva felrántja a földről, vonszolja tovább. Fájdalom nyilall Dóri vállába, de próbál lépést tartani, közben eszébe jut Katibaba, a babám, kiáltja kétségbeesetten, de anyuka rá se néz, megy tovább. Dóri lecövekel, megtámasztja a lábát. A babám, kiáltja újra, anya, menjünk vissza! Anyuka hirtelen elengedi a csuklóját, Dóri hátraesik, megüti a fenekét, lehorzsolja a bőrt a tenyeréről, már mindene fáj. Lesül a bőr a pofámról miattad, sziszegi anyuka, most meg menjek vissza. Menj egyedül, ha akarsz, ne is lássalak, azzal hátat fordít, és dühödt léptekkel indul tovább. Anyukám, kiáltja Dóri a földön ülve, de anyuka távolodik, vissza se néz, már az utca végén jár. Anyukám, anyukám, ha felszáll a villamosra, örökre elveszíti, egyedül haza sem talál. Dóri felpattan a földről, és rohan, mintha az élete múlna rajta, rohan anyuka után.
Húsz évvel később Dóri a kórházi ágy szélén ül, és azon töpreng, mivel és hogyan kezdődhetett az egész. Erősködött, hogy pénz kell babacipőre. Igaz, hogy még nem tudták, fiúcska lesz-e vagy kislány, de vehettek volna semleges színűt, épp leárazás volt. Lendületesen érvelt, talán a hangját is felvitte, erre nem emlékszik pontosan. És most miatta elment a kis Dávid, vagyis Luca, Lucácskám, aranyhajú angyalkám, suttogja csak úgy magának, amíg az orvosra vár. A kórterembe sápadtan süt be az őszi nap, mégis bántja Dóri szemét a fény, hálóingének ujjába törli könnyeit. Később elmagyarázza az orvosnak, hogy az ő hibája minden, rosszul lépett, és kifordult a lába a papucsból, elvesztette az egyensúlyát. És ugyan próbált megtámaszkodni, de a csavarok szétnyírták az asztallapot, az pedig megbillent, ennyire banális az egész, el se lehet hinni, hogy egy ilyen kis ostobaságon múlik az élet. Az orvos csodálkozik, egy ekkora esés nem szokott problémát okozni, csodálatos a női test, megvédi a magzatot. Az övé nem védte meg. A teste sem működik úgy, ahogy kellene, hogyan nézzen így a férje szemébe? Elvesztette a kisbabáját, kicsikéjét, angyalkáját, miféle anya az ilyen? Nem anya, pontosít magában, még nem érett meg rá, hogy anya legyen. Dóri ül a kórházi ágy szélén, a cipőjét nézi: barna, mint a sár, a rászáradt vér.
*
Dóri a szobájában ül a földön, átkarolja térdét, és a cipőjét nézi: barna, mint az alvadt vér, a rászáradt sár. Anyuka kiabál, az ünneplő cipődet, pont az ünneplő cipődet kellett tönkretenni, nem megmondtam, hogy vedd át a játszósat? Ezt az egyet kértem tőled, Dorottya, ezt az egyet. Dóri a szürkéskék padlószőnyeg szálait simogatja, egy ujjbegynyi helyen megkeményedett az anyag, biztos rácseppent valami. Kaparni kezdi a foltot, hátha eltűnik a keménység. Nem sír, válaszolni sem próbál, úgysem tudja félbeszakítani anyukát. Hazafelé még megpróbálta, miért csináltad ezt, mi?, kérdezte anyuka, tönkre akarsz tenni?, és ő felelni szeretett volna, mondani, hogy nem, dehogyis, ő igazán nem ezt akarta, ő át akarta venni a játszósat, ahogyan anyuka kérte, mert tudja, hogy nagyon-nagyon drága volt az a szép, fényes lakkcipő, amit az ovis ünnepségre kapott, és ő vigyázni akart rá, nagyon-nagyon vigyázni, csak…, de anyuka nem hallgatta meg, kiabált tovább, Dóri pedig szégyellte magát, amiért megint rossz kislány volt. Csöndben szaladt anyuka mellett hazáig, nem szólt semmit, és most sem szól, amikor anyuka büntetésből szobafogságra ítéli, pedig ő is tudja, hogy nemsokára kezdődik a Kacsamesék, és neki az a kedvence. Anyuka kimegy, becsapja maga mögött az ajtót. Dóri nem néz fel, kaparja a padlószőnyeg megkeményedett foltját, körme alá gyűlik a ragacs, fáj, ahogy beljebb nyomja a puha húst, ahogy feszíti a körmét, de folytatni akarja, amíg meg nem tisztul egészen. A beszűrődő zenére lesz figyelmes, lé-zer-dzset-és-é-roplááán, éneklik, ez mind háb-börn. Dóri az ajtóhoz mászik, összegömbölyödik a földön, fejét a küszöbre hajtja, egészen a huzatos réshez. Szemét becsukja, lassan lélegzik, fülel. A szavakat nem tudja kivenni, de megismeri Dagobert bácsi hangját, és ez már majdnem olyan, mintha nézné is a rajzfilmet. Kisvártatva kikapcsolják a tévét. Sűrű és nehéz a hirtelen beállt csönd. Dóri sírni szeretne, de arra gondol, hogy ő már nagy kislány, ősszel iskolába megy, anyuka megmondta, hogy ideje megtanulnia viselkedni, úgyhogy összeszedi minden erejét, és visszanyeli a könnyeit.
Feltápászkodik, megigazítja fekete szoknyácskáját, aztán a harisnyáját, ahogy kell, boka, vádli, térd, comb, hogy szépen simuljon, és ne tekeredjen meg a lábán. Odalép a könyvespolchoz, és leveszi az egyik mesekönyvet. A betűket még nem ismeri, de a képek alapján könnyen felidézi a történeteket, nagyi sokszor felolvasta neki, amikor ő vigyázott rá. A Holle anyó a kedvence. Egyszer volt, hol nem volt, kezdi mesélni magának, volt egyszer egy szorgos lányka. Nagyon csúnyán viselkedtek vele, dolgoztatták és bántották, a lusta és csúnya lányt meg elkényeztették, pedig nem is érdemelte meg. Aztán beleestek egy kútba, egyik a másik után, csobb, csobb, mondta a kút, aztán megérkeztek Holle anyóhoz. És a szorgos lányka nagyon szorgos volt, de a lusta lányka lusta maradt, úgyhogy Holle anyó jól megbüntette őt, szurokba mártotta, hogy olyan fekete legyen kívül is, mint belül. A szorgos lánykát viszont, aki kedves és szófogadó volt, és haza akart menni az övéihez, bőségesen megjutalmazta: aranyeső hullott rá, és aranyfényben ragyogott, és boldogan élt, amíg meg nem halt. Dóri is szeretne aranyfényben ragyogni és boldogan élni, amíg meg nem hal, és biztos benne, hogy ha eléggé szorgalmas, kedves és szófogadó lesz, akkor Holle anyó megjutalmazza majd. Vagy a herceg jön el érte, mint Hamupipőkéért, mert Hamupipőke szintén nagyon jó volt és kedves, és nem hisztizett, bármilyen rosszul bánt is vele a mostohája. Ő sem szokott már hisztizni, akkor sem, ha fáj a hasa. Éjszakánként néha nem tud aludni miatta, de csöndben marad, nehogy felébressze anyukát. Inkább felhúzza a térdét, egészen szorosan, és várja, hogy elmúljon a fájás. Tudja, hogy nem elég jó kislány, ezért nem jön Holle anyó, sem a herceg, de ígéri, hogy nagyon fog igyekezni, sokkal szelídebb lesz, csöndesebb és szófogadóbb, nagyon-nagyon jó kislány leszek, suttogja, miközben a mesekönyvet simogatja, nagyon-nagyon jó. Nesztelenül megy ki az ebédlőbe, amikor anyuka vacsorázni hívja, illedelmesen ül a helyén, nem szól semmit, igyekszik ügyesen enni és nem morzsázni. És csak amikor evés után anyuka megkéri, hogy most már árulja el végre, mégis miért csinálta ezt a mait, és a kérdés után csönd van, és nem kiabálás, akkor meséli el szépen, halkan, hogy ő át akarta venni a cipőjét, ahogyan azt megígérte, de Marika néni nem engedte, senkit nem engedett vissza a szekrényéhez, az ünnepség után azonnal az udvarra tessékelt mindenkit, és ő hiába mondta, hogy át szeretné venni a cipőjét, Marika néni nem törődött vele. Anyuka lecsapja a kezében tartott kiskanalat az asztalra, és ezt miért nem mondtad hamarabb, te lány, kérdezi, a jóisten áldjon meg!
Húsz évvel később Dóri a kórházban megpróbálja elmagyarázni a vizitre érkező fiatal orvosnak, hogyan tudott olyan szerencsétlenül megbotlani a felgyűrődött szőnyegben, hogy magára rántsa a keménytojásnak odatett forró vizet. Bal oldalát, a karját és az arcát vastag kötés fedi, mosolya halovány. Viccelődik, még jó, hogy nem bundás kenyeret akart készíteni reggelire, nehezen artikulál, húzódik és fáj a bőre a kötés alatt. Győzködi az orvost, hogy jól érzi magát, hazamenne inkább a férjéhez, ha lehet, minél hamarabb. Az orvos türelmesen hallgatja, alig észrevehetően ingatja a fejét, szürkéskék szeme fáradt, együttérző. Milyen kedves nő, gondolja. Valamit feljegyez a kórlapra, aztán magára hagyja a bepólyált asszonyt. Sűrű és nehéz a hirtelen beállt csönd. Dóri fészkelődik, szeretné a lehetőségekhez mérten kényelembe helyezni magát. Jobb kezére támaszkodva kissé oldalra fordul, feljebb tolja magát az ágyon, a műszálas hálóing folyton hozzátapad az ágyneműhöz, megtekeredik a testén. Óvatosan megigazítja. Belesüpped a fertőtlenítőszagú magányba, és elalvás előtt, miként ez az elmúlt két évben szokásává vált, a kis Dávidra, meg nem született gyermekére gondol. Vagyis inkább Lucára, mert mindig kislányt szeretett volna, szőke, kék szemű angyalkát. Elképzeli, ahogy összebújnak a meleg paplan alatt, ahogyan szorosan magához öleli őt. Simogatja puha és illatos haját, hallgatja a szuszogását. Esetleg mesét olvas neki. Szép és ártatlan meséket, a Hamupipőkét, a Holle anyót, a Csipkerózsikát. Mesét olvas neki és hallgatja a szuszogását. Aranyfényben ragyognak majd mindketten.
Ivánovics Beatrix 1985-ben született Nagyváradon. Jelenleg Szécsénkén él.
