Gulyás Gábor
Head Office
Amikor elkezdődött ez az egész járvány-mizéria, nem teketóriáztam sokat: összeszedtem a legfontosabb dolgaimat egy-egy táskába (ezt később a szemem alá raktam), és beköltöztem a fejembe. Először kissé idegenkedtem, olyan lelakottnak és elhagyatottnak tűnt a hely. Mintha valami olcsó horrorfilmes díszletbe csöppentem volna, elég ijesztő. Hirtelen nem is tudtam felidézni, hogy mikor jártam itt utoljára. Egyáltalán voltam már idebent? Talán egyszer, még nagyon régen a pszichológus vezetésével, de sajnos nem tudom felidézni. Az viszont biztos, hogy rendbe kell tennem, ha már ez lesz a második otthonom.
Alaposan kitakarítottam a benne fellelhető negatív érzéseket; levágtam az önmarcangolás falakból előtüremkedő faszerű indáit, és felmostam az önsajnálat fekete bűzös tócsáitól hemzsegő toxikus talajt. Sikertelenség és a szomorúság, mint két nagyra nőtt bogár, ott kuporogtak a sarokban. Örök elégedetlenségtől penészes falakból mélabús doh áradt. Ezeket is mind-mind fertőtleníteni kell. Félelemmel vegyes keserűség vastag pora fedett mindent. Fiatalkori kínos élmények és későbbi titkos kudarcok vékony szálú pókhálói csúfították az amúgy tágas teret.
Elsőre nem gondoltam volna, hogy ennyi munka lesz vele, de most már látom, hogy megérte. Miután önbizalommal és derűvel vastagon újrakentem a szürkeállomány unalmas és közönyös seszínű árnyalatát, egyből barátságosabban festett minden. Néhány helyre még motiváló idézettel ellátott ego-posztereket is tettem. Helyrehoztam a szakadozott boldogság-vezetékeket, kicseréltem a kiégett ambíciólámpákat, és az érte felelős jókedv-kapcsolót; szinte teljesen felvillanyozódtam.
Szemeimet tágra nyitottam; elcsodálkoztam rajta, hogy mióta nem jött be rajta rendesen fény, majd miután nappali világosság tódult be, egyből kipucoltam a pilláimat, ahogy kell. Ugyanis a számtalan réteg rászáradt és megkeményedett hétköznapi(an unalmas) mocsoktól, valamint a javarészt közösségi médiából származó rosszindulatú élősködők hadától elhomályosodott számomra a külvilág, és szinte már csak elnagyolt körvonalakat lehetett felfedezni. Én viszont szerettem volna tisztán látni, nem csak nézni. (A harmadik szememet sajnos azóta sem sikerült megtalálnom, valószínűleg régebben befalazhatták.)
Miután mindennel kész voltam, bőségesen kiszellőztettem az agyamat. Tudjátok, az egyik fülön be, a másikon ki. Mióta itt lakom, a fülkagylómra egyébként viszonylag ritkán megyek ki, akkor is csak megöntözni a helyes kis szőröket vagy a (n)agymosás után teregetni. Hoztam magammal néhány kisebb, jobbára félárnyékos helyet kedvelő szobanövényt, de háziállatot nem. Így is néha nagy a ricsaj a kognitív disszonancia miatt; ha egyszer-egyszer rákezd, elég nagy rumlit csinál. Az orrom alá, szám fölé ugyan elhelyezhettem volna egy hívogató Welcome feliratú lábtörlőt, de kit akarok átverni? Senkit nem várok ide, ez egyedül csakis az én lakásom. Nem látok szívesen semmiféle idegent. Ki is írtam nagybetűkkel, hogy pattanásokat nem kérünk.
Szóval most a fejemben élek, és onnan dolgozok. A laptopot a nyakszirthez közel állítottam, ott a legjobb a wi-fi, azt már kitapasztaltam. Ha munka közben elfáradok, csak ledőlök a kisagyban néhány órára. Vagy kieresztem a felforrt agyvizet a csapból, és iszom egy kávét, néha az is megnyugtat. Könnycsatornámban vagy száz program bejön. Szabadidőmben könyvek helyett gondolatokat olvasok. Rengeteget találok az agyhártya polcain, és szinte percenként születnek újak; soha nem érek a végére. Bár Karinthytól az Utazás a koponyám körült nem tudnám megunni.
Gyakran csak úgy átmegyek a jobb alféltekémbe, és rajzolok valami csodásat, amiről eddig még csak nem is sejtettem, hogy ilyet is tudok. Lazításként. De sétálni szintén szoktam, le egészen a gerincvelőig meg vissza. Vagy elkirándulok az orrüregbe a jó levegő miatt. Kell a mozgás ezekben az ingerszegény időkben. Különféle erősítő gyakorlatokat végzek - mint például régi arcok vagy homályba vesző események felidézése. Így edzem az agyam.
Annak ellenére, hogy viszonylag masszívak az agytekervényeim, általában nem tudom, mi történik a testem többi részében. Hogy a szívem már megint vadul zakatol valami munkával kapcsolatos probléma miatt teljesen feleslegesen, vagy hogy a járvány legújabb híradásaira reagálva szapora légzésem miatti cúg felkúszik egészen az agytörzsemig. Néha meg a májam sárgulásának szagát érzem, amikor arra gondolok, hogy másoknak biztosan könnyebb az életük, mert sokkal komfortosabb a fejük. Nem fáj annyit, vagy nem kell sokszor rendet tenni benne. Legtöbbször egyébként sejtszinten megérzem, mondhatni sejtem, mi történik bennem; olyan mintha SMS-t kapnék a saját hálózatomból.
Szerencsére nincsenek idegesítő szomszédok, ami külön jó pont. Ám néha még így is hallom, amikor az a rohadt kíváncsiság szombat reggelente fúrja az oldalamat. Ha valaki telefonon keres, kerek perec megmondom, hol vagyok. Bár az ételfutárok általában nem szokták egyből megtalálni a helyet, és ilyenkor élesen kopogtatnak a halántékom, amitől azt hiszem, hogy egy újabb migrén. Egyedülálló középkorú fehér férfiként egyetlen szexuális jellegű tevékenységem kimerül a múzsa csókjában (persze maszk nélkül!), de különben sem tudnám hova randira vinni, mert kint be van zárva minden. Fantáziálgatni persze lehet, néha szoktam is vele élni. Előtte nyilván gyorsan leoltom az erkölcsi lámpát, és biztos, ami biztos, behúzom az őszinteség-sötétítőt.
És, ahogy mindenki, én is várom ennek az egésznek a végét. Vagy mégsem? Igazából mostanában egyre többször gondolok arra, hogyha egyszer vége lesz ennek a globális járványnak, én itt bent maradok. Már annyira megszoktam. Nem zavar senki, elvagyok a kis világomban. Ha kellek, tudják, hol vagyok. Innen is kitűnően látok mindent, ami a nagyvilágban zajlik. De valahogy annyira már nem érdekel. Itt végre önmagam lehetek. Szabad, mint ahogy még sohasem voltam. Egy látszólagos karanténban. Ja, és a legjobb, hogy még csak fizetni sem kell érte.
(Gulyás Gábor 1984-ben született Győrben, most Budapesten él.)