Hajóhíd

 

IMG_20220618_144442.jpg

Makk Flóra

Öt ok a hallgatásra      

                           

1. Polírvilág

Csillagokat festek a fejemben. Elszórom őket az űrben, és közéjük vékony, fényes vonalakat húzok. Nézd, ez itt palota. Üvegből. Üvegpalota. Kérlek, ne kopogtass. Ha bejössz, óvatosan csukd be az ajtót. Majd előveszem a porcelánkészletet. Teázósat játszunk. Vagy kávézósat. Amit szeretnél. Kávé meg tea meg forrócsoki, nagy habbal. Majd lefotózzuk. Kiposztoljuk Instára. Választunk hozzá idézetet is. Mondjuk barátságról. Vagy nosztalgiáról. Semmi komolyat. Ez a világ elvárja a polírozást. Legyen egyszerű. Letisztult. Lecsupaszított. Kontextus nélküli. Sokat sejtető és semmitmondó. Erőfeszítés nélküli. Majd olyan lesz minden, amit csinálsz, mint a lepolírozott kagylók, amiket kis zsákokban árulnak minden egyes tengerparti városban. Legyél kedves. Az őszinteség nem esztétikus, akárcsak a valódi sírás, amikor taknyod-nyálad összefolyik. Nézd, már be is rendeztük a kis üvegpalotánkat. Motivációs idézeteket teszünk a falakra. És majd beszélgetünk a világ nagy gondjairól. Majd gondolkodunk rajta. Írunk róla verset. Novellát. Esszét. Tanulmányt. Csak nehogy felemeld a hangod, mert akkor aztán törik üvegház, csésze, csillag, és ne adj’ Isten, kénytelenek leszünk kinézni az űrbe.

 

2. Ébredések

Néha már ébredéskor tudja, hogy olyan nap lesz. Majd kinyitja a szemét, és kiderül, hogy még mindig ötéves. És minden, ami azóta történt, csak egy álom, amiből felébredhet. És úgy érzi, nem hiányozna belőle semmi és senki. Felkapcsolja a lámpát, hogy felébredjen, de az álom egyre húzza vissza. A lámpa fénye napsütéssé lágyul, lázasan keresi az álom repedéseit, hogy a szendergő tudatba szivárogjon. Édes. Érzi a homlokán, a szemhéján, az orra hegyén. Most jó. Nem nagyon jó. De elviselhető. Felébred. Eltelt egy újabb óra. Lekapcsolja a lámpát. Hagyja elúszni a tudatát. Nincsen kora vagy arca vagy neme, még faja sincs. Nincsenek körvonalai. Nincs se sötétség, se fény, nincs tér, amiben létrejöjjenek, amiben létrejöjjön. A sodrás az egyetlen létező. Az élete ébredések sorozatává válik. De hát eddig is az volt, most egyszerűen rövidebb az idő két ébredés között. Újra és újra és újra felébred, a nap most is huszonnégy órából áll, csak őt már nem érinti. Nem siet sehová. A napszakok megváltoztatják jelentőségüket, már nem csak nappal és éjjel van, nem reggel, dél, délután és este, de ahányszor felébred, egyszerre van reggel és dél és hajnal és alkony, megkülönböztethetetlenül, végtelen sok napszak, ami végtelen sokféle, és egyik sem hasonlítható a másikhoz. 

 

3. Határok

Visszaengedi magát az álomba, pedig tudja, hogy nem lesz jobb. Újra látja, ahogy az apja lesöpri a gyerekszoba polcait, hullanak az apró bababútorok és összetörnek a padlón, a legóépítmények széthullanak, a földhöz vágott játékbaba fél szeme a fejébe esik, a karja hátracsavarodik.

Rakj rendet mondja az apja, mielőtt bevágja maga mögött az ajtót. A szoba változik, egyik álom észrevétlenül csúszik a másikba, torlódik a tér, hullámos a padló, és ő botladozik, próbál távolodni a mögötte kiabáló alaktól, de a lába a padló hullámaiba süllyed, a fiú utoléri, és hátracsavarja a karját, és térdre kényszeríti.

Térdelj! mondja Térdelj!

Biztosan provokáltad mondja a barátnője, amikor elmeséli neki.

Akkor összeteszi a két kezét, és érzi, hogy a markában kismadár van. Ez a madár fog majd csicseregni, ha veszély közeledik, mert ő már nem érzi. Tudni, hogy mi normális és mi nem, hogy mi számít bántásnak és mi nem, hogy hol van a zárkózottság és az egészséges önbecsülés határa, olyan ajándék, ami nem mindenkinek adatik meg.

 

4. Narancshéj

Mindig ezt mondta. Csúnya vagy. Hogy a ruhái unalmasak, a zenéi monotonok, a hallgatása hideg, a tartása merev, a járása vicces, a beszéde halk, a mosolya gunyoros, a humora sötét. Ilyenkor összekulcsolta a kezét a hasa fölött. A két tenyere között éppenhogy elfért a madárfióka. Hol volt ez a madár, amikor nem a kezei között? Sosem tudta. Talán csak ezekben a pillanatokban jött létre. A kezei között élt, és ha kitárta a tenyerét: szertefoszlott.

Rosszul hámozod a narancsot mondta a lány, ahogy az asztalnál ültek rajta marad ez a burok. Keserű. Kivette a kezéből, és hosszú csíkokban lehúzta a héját. A körmeit úgy a narancsba mélyesztette, hogy kicsordult a leve.

Foltos lesz az abrosz mondta, de lány meg se hallotta, csak hámozott tovább.

A lány is olyan volt, mint ez a madár. Ha nem volt a kezei között: szertefoszlott. Talán ha egy fiúról lett volna szó, megkérdezi az anyját, megkérdezi a barátait, megkérdezi a testvérét: ez így működik? Hogy nem a naranccsal van a baj, meg nem az abrosszal. És miért jött volna vissza hozzá a lány újra meg újra, ha ennyire elégedetlen volt mindennel, amit mondott, amit tett, mindennel, aki volt, és aki nem tudott lenni? De nem volt kit megkérdezni róla. Csak szorongatta a kis madarat a két keze között, és fogalma sem volt, mi történik.

 

5. Egy szót keresek

A teljes figyelemre keresek szót, az akarat-nélküliség és az összeolvadás keverékére, amiben mint a hajnali ég alján a fény, szertefoszlanak a részletek, és ami marad: pusztán intuíció.
Egy teljes térnek csak egy darabkája, ami megőrződik, és ez a darabkája  is csak bizonyos időben és állapotban, mint egy rég megszüntetett út, ahonnan a burkolatot már évekkel ezelőtt felszedték, elejét lezárták, mégis ennek a térnek és ennek az időnek és ennek az állapotnak egy darabkája megmaradt. Pusztán emlékből belső térré tágult, amiben panganak a hozzá fűződő emlékek, mikor a régi szirten húzódó régi ösvény már rég nem létező, az árnyalakok még mindig gyalogolnak rajta. Az árnyalakokra keresek szót, akik nem egészen emlékek, de nem is kitaláltak. A hajnal ismétlődésére keresek szót, mert a hajnal szóban minden hajnal egyetlen képpé tömörül, egyetlen belső hajnal a számtalanból, keveredése talán a többinek, de sosem az összesnek. Valami állandó, de ismétlődés nélkül.

 

Makk Flóra Pécsett születt, 1992-ben, és jelenleg is Pécsen él.


 Főoldal

2022. augusztus 02.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Balássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros útKiss László: A Fried-szoba
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png