Mészöly Ágnes
A nagy folyók völgyében mindenki ráér…
Amiben egy évvel ezelőtt reménykedtem, mára valósággá vált (és nem arra gondolok, hogy volt normális könyvhét, vagy oltási igazolvány nélkül mehetünk uszodába): Schmall Róza, úgy tűnik, komolyan veszi a trilógiaírás legalapvetőbb szabályát (három részt kell írni az adott regényfolyamból), és pontosan egy évvel A Ladann könyve után megjelent a Nagy folyók haragja második kötete, melyet a Varad folyónak címzett a szerző.
Tavalyi, kritikának szánt, de inkább könyvajánlónak sikeredett írásomban egyetlen fő kifogásom volt e nagyívű fantasyval szemben: nem fért a fejembe, hogy miért pozícionálta a Libri a Kolibri branden keresztül az ifjúsági szekcióba a könyvet. Ezt a problémát egyszerűen megoldotta az élet: a második epizód már a Lampion Könyvek égisze alatt jelent meg, és bár ez a kiadó ugyanúgy alapvetően a gyerek- és ifjúsági irodalomra fókuszál, idén már eszükben sem volt a marketingeseknek bármiféle utalást tenni arra, hogy a szöveg kis- vagy nagykamaszoknak szólna.
A regény konfliktusai és cselekménye alapján ez teljesen jogos, még akkor is, ha az új epizódban fókuszba kerül néhány olyan szereplő is, akivel életkora vagy aktuális problémái miatt jobban azonosulhat a mindenkori ifjú olvasó. A történet továbbra is megszámolhatatlan szálon bonyolódik, s bár a legtöbb szereplő ismerősnek tűnik, nem árt újra elővennünk az első részt, hiszen a meglehetősen bonyolult és hangzásban eléggé hasonló nevek között könnyen eltéved az átlagos olvasó. És a felelevenítés sem mindig segít. Persze, a könyv közepén található családfák segítségünkre lehetnek, de az állandó lapozgatás nem növeli egyértelműen az olvasási élményt. És amikor az olvasó – főleg az, aki gyorsan falná a betűket, esetleg blokkokat érzékel, nem sorról-sorra dolgozza fel az információt – már tucatszor megakadt az Astevka-Akolna, Olesla-Olesdan jellegű egyezések miatt, felvetődik a kérdés, hogy miért nem lehetett ezeket a hősöket legalább egy kicsit kevésbé összekeverhető nevekkel felruházni… mert tényleg, valahogy még azok a nevek is hasonlítanak egymásra, amik igazából nem. Mintha a szerző minduntalan ugyanazokat a betűket húzogatta volna ki a Scrabble-zsákocskából, és azokból próbált volna új meg új hangsorokat kreálni.
Persze nagyobb baja persze sose legyen egy fantasynak.
Schmall Róza pedig, ha a nevek terén nem is sziporkázik, bőven kárpótol minket. A képzelete szárnyal, akár új helyszíneket, akár új fordulatokat kell kitalálnia, a második kötetre még azok a szereplői is egyre élőbbek lesznek, akik esetleg az előző kötetben nem kapták meg a megfelelő árnyaltságot. Persze feltűnik néhány új szereplő, akik kétdimenziósak maradnak a második kötet végéig, és azon kívül, hogy ostobák és gonoszak, nem tudunk meg róluk többet, nem ismerjük meg az indítékaikat, a múltjukat, de ha az eddigi minta folytatódik – és miért ne folytatódna –, akkor joggal remélhetjük, hogy a következő kötetben akár Davon Ín, akár a leánya is elmozdul az egysíkú antagonista kezdőmezőjéről.
A Varad könyve semmiben sem marad el az előző epizód izgalmaitól sem. A szerző továbbra is váltogatott fókuszpontú, harmadik személyű narrációt használ, így betekintést nyerhetünk az egyes szereplők gondolataiba és érzéseibe, de mégsem szorulunk be egy szereplő „fejébe”. Az egyes fejezetek viszonylag rövidek, mégis kerül bennük tér a leírásoknak, sőt, a néha kicsit talán terjengős, néha leheletnyit didaktikus eszmefuttatásoknak is. De ezeket remekül ellenpontozzák a váratlan fordulatok: Schmall Róza tudja, hogy „ami rossz a karakternek, az jó a regénynek” és szemrebbenés nélkül nyírja ki a legszimpatikusabb, legjobban felépített szereplőket, csak azért, hogy azonnal elkezdhessen a helyükön felépíteni egy még izgalmasabb történetet.
A Varad könyvének központi kérdése az idegenség, illetve a különböző kultúrák egymás mellett élésének lehetőségei vagy lehetetlensége. Ez a nyilvánvalóan aktuálpolitikai kérdés rengeteg buktatót rejt, és a szerzőnek csaknem az összesen sikerül elegánsan átszökkennie, bár a „másokról”, akik e könyvben a hurrogónok népét jelentik, nem sikerül megtudnunk túl sokat. Fizikai jellemzésük eléggé egysíkú, és a rájuk használt szavak, főleg a „bölény” vagy a „gyapjas” kifejezések, nem segítenek az olvasónak abban, hogy ugyanolyan rokonnak érezze őket vagy a sajátjainak érezze a problémáikat. Ezt a hiányt erősíti, hogy a kidolgozatlan karakterek is leginkább a hurrogónok közül kerülnek ki, bár meg kell hagyni, hogy a gyapjasok soraiban is vannak izgalmas szereplők, mint például a király vagy a trónörökös.
A kötet nyelvi megformáltsága is hozza, vagy még felül is múlja az előző rész színvonalát. Itt-ott kissé talán dagályos és archaizáló, de ez a nyelv tökéletesen illik a világhoz, amit leír. A párbeszédek beleillenek a szerző által alkotott valóságba: nem kifejezetten pörgőek, néha redundánsnak is hatnak talán, de tökéletesen indokolt lassúságuk és túlbeszéltségük. A nagy folyók völgyében mindenki ráér, és mindenki megadja a módját mindennek, nem is illene ebbe a világba holmi posztmodern, leegyszerűsített kommunikáció.
Külön szerettem, hogy az előző regényben beígért mágia egyre több szerepet kap a történetben. Ne gondoljunk persze itt hatalmas, varázserőkkel vívott csatákra, inkább titokban szivárog a varázslat a könyv lapjaira. A működését még egyáltalán nem értheti az olvasó, ugyanolyan gyermeki csodálkozással szemléli, mint a szereplők, de közben biztos lehet benne, hogy ezeknek a megmagyarázhatatlan jelenségeknek, melyek a lombmélyfény-kövek jelenlétében történnek, még fontos és megalapozott szerepük lesz a harmadik részben.
Ami, remélhetőleg, a kezünkben lesz jövő ilyenkor, hiszen A Varad könyve pont úgy ért véget, ahogy egy második epizódnak véget érnie kell: részleges vereségekkel, nyitott kérdésekkel, izgalmasnak ígérkező, új kezdetekkel.
A magam részéről alig várom, hogy a kezemben tarthassam.
Schmall Róza: Nagy folyók haragja II. A Varad könyve, Lampion Könyvek, Budapest, 2022, 481 oldal, 4299 Ft
