A hét Bárka-kérdése
E heti kérdésünk: Irodalmi téren és/vagy saját szakmájában: igazságosnak, reprezentatívnak tartja-e a díjazásokat, elismeréseket?
Böszörményi Zoltán
író, költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője
Minden alkotónak elsősorban a közönség figyelme és elismerése a legnagyobb ajándék. Stendhal például, még ebben sem részesült, mert a Vörös és feketéből mindössze kétszáz példányt adtak el az író életében. A díjak odaítélése nem mindig egyezik a szakma véleményével. Vannak, akik éppen sorosak az ilyen-olyan díjra, mások megérdemelnék, de sohasem nyomulnak, így valahogy mindig lemaradnak a listáról. A díjazás egy kicsit konjunktúra kérdése is. Van, aki minden díjat megkap, van, aki a perifériára szorul. Az igazságosság nem volt, és a jövőben sem lesz döntő tényező a díjak odaítélésében. Ne is várjuk, hogy ezen a téren valami is megváltozzék. Akiket különböző díjjal tüntetnek ki, örüljenek. Úgyis minden múlandó.
Lenkefi Zoltán
a békéscsabai Napsugár Bábszínház igazgatója, bábos szakember
A mai magyar bábosok, illetve bábszínházak helyzete egészen különös, talán inkább érdekesnek mondható. Kicsit háttérbe szorított, kicsit elfeledett, mondhatnánk azt is, hogy underground zenekarokhoz hasonlítható. Nagyon sokan szeretik, de mégsem érik el az országos hírnevet. Talán bennünk van a hiba? Vagy a közönségben? Nem tudni. Ám egy biztos. Létezik. Az emberek nagy többsége jó esetben csak a helyi színházat ismeri, és annak egy-egy jellegzetes színészfiguráját. Nálunk egy kicsit olyan a helyzet, mint a Chewbacca-val a Jedi visszatérben, ismert figura, de senki nem tudja a színész nevét, aki alakította. Nekünk ez természetes, nem szólítanak meg az utcán, és nem kérnek autogrammot, csak a nagyon elhivatott bábszínházba járók. Erre sokan mondhatják, hogy bolondok! Talán részben igazuk is van, mi ezt úgy hívjuk: elhivatottság. Ezzel egyetlen dolog jár együtt, az örök tennivágyás. Sok nagy ember származik a bábszínház világából, például Joshi Bharat, Gruber Hugó, hogy csak kettőt említsek. Sajnos egyiküket sem ezen az oldalán keresztül ismertük meg...
Tudjuk-e például, hogy ki tervezte a mindenki által jól ismert Mekk-mestert?
Ugye nem? Pedig egy Kossuth-díjas tervezőművészről van szó, aki sajnos már nincs közöttünk,úgy hívták Koós Iván.
A bábszínházi szférának megvan a maga elismerése, a Blattner-díj, amelyet kiemelkedő teljesítményért kaphat színész, rendező, tervező. Ám egy hétköznapi embernek Blattner Géza neve nem mond semmit, és az általa fémjelzett díj sem jelent rangot, csak egy bábos számára.
Ám mielőtt e cikk olvasója azt kezdené gondolni rólam, hogy negatív vagyok, egyet sosem szabad elfelejtenünk: csak mi kaphatjuk meg a legélesebb és legőszintébb kritikát és egyben díjat, a gyerektapsot. Tudom, ez nem egyenlő a világhírrel, de mégis sokan ezért csináljuk.
Úgy gondolom, nem a világhírnév a mi fejünkben megfogalmazódó cél, hanem a nagyszerű bábos élmény, ami semmivel sem helyettesíthető. Az a pillanat, amikor az élettelen élettől duzzadóvá válik, a csoda megtörténik...
Talán a legnagyobb elismerés az élettől az, hogy ezt a szakmát kaptuk ott fent, amikor sorban álltunk.
Viola Gábor,
színművész, Kolozsvári Állami Magyar Színház
Egy olyan közegben, ahol a teljesítmény megfeleltethető a haszonnal, és mivel a teljesítmény sűrítmény is egyben, a haszon pedig akkor haszon, ha sűrítetten jelen van egy számlán, szinte elkerülhetetlen a nyilvános különbségtétel. Ez egy teljesen öntudatlan emberi beidegződés, és úgy gondolom, sokkal kevesebb energia szükséges a Verseny megtisztítására, mint legyűrni ezt a hajlamot. Magyar vonatkozásban is ugyanezt a helyzetet látom. Hasznosabb volna depolitizálni a mérkőzés területeit, mivel emberi mivoltunk a különbségtétel lehetőségét is jelenti. Ez Az, Ez nem AZ. Ez irodalom, ez meg politika. És azért ne feledjük: itt mégiscsak játékról van szó, a díjazottnak és a díjtól elesettnek sem kell annyira komolyan venni önmagát. A homo ludensnek írott történelme is van. Érdemes lenne ebből a szempontból is újragondolni.
