A hét Bárka-kérdése
A legújabb irodalomtörténeti kutatások és közlések, sikerkönyvek nyomán kiváló klasszikusaink magánélete, szerelmi bonyodalmai „közkinccsé” váltak. S persze: számos kérdés felvetőivé is.
Földes László – Hobo,
dalszerző, énekes, előadóművész
A legújabb irodalomtörténeti kutatások és közlések, sikerkönyvek nyomán kiváló klasszikusaink magánélete, szerelmi bonyodalmai „közkinccsé” váltak. Mi erről Önnek a véleménye?
Abban az undorító médiavilágban, amit a globalizáció vezérei kialakítottak és amely Magyarországon is „káprázatosan” működik, ahol az álneveken megjelenő gyűlölködés számtalan nyomorult figura önmegvalósítási területe, már korábban nyilvánvalóvá lett, hogy az aktív rosszindulat a legnagyobb történelmi és művészeti, vagy tudományos egyéniségeket sem kíméli.
A „rendszerváltásig” felülről írányított kritika megszűnt és a tőke vette kezébe a gyeplőt. Ám a toll ugyanazoknak a figuráknak a kezében van, aki korábban is parancsra csaholtak.
Van egy rakás szerencsétlen „celeb”, aki folyamatos média-jelenlétével igyekszik a felszínen maradni, a kezdők pedig azt hiszik, ha egyszer címlapon voltak mellfelvarratással, vagy pénisznagyobbítással, akkor „művészi” elismerésben is lesz részük. És teljes hittel „sztárnak” tartják magukat, miközben semmit sem csinálnak.
A művészek és írók egy része pártok közelében találta-találja meg identitását és a mindenkori állami kitüntetések fényében sütkérezve gyaláz-gyalázott másokat. (Miközben a színpadon és a stúdióban nem történik semmi, jelentős könyvek, vagy versek alig íródnak. Ha mégis, akkor azt valamelyik oldalról azonnal mocskolni kezdik.) Kritika már rég nincs, csupán személyeskedés folyik.
Szívesen olvasna hasonlókat kortárs szerzőkről is?
Egyáltalán nem érdekel, hogy kinek milyen volt, vagy milyen a magánélete. Azt várom, hogy új értékek szülessenek. Ám a tévé előtt nemzett, vagy felnőtt generáció azonban ebbe a „szép új világba” született bele és amíg ezzel szembe nem fordul, vagy rá nem un, nem várható komoly változás.
Mit szólna ahhoz, ha Önről is nyilvánosságra hoznának magánéleti információkat?
Az én magánéletem bizonyos része mindig is nyilvános volt. A hatvanas évek közepén, amikor elszakadtam Apámtól, óriási legendám kerekedett, hogy ott mertem hagyni az akkori felső tízezret. (Ma már szinte kínos, majdhogynem „dicsekvés” ilyesmit „felemlegetni”). Bármit csináltam, – filmszerepek, novellák az irodalmi újságokban, dalszövegek a Kexnek és másoknak, stb…– mint az „underground” egyik tagja, sikert arattam.
Ám, amikor 33 évesen, kizárólag hobbiból megalapítottam a Hobo Blues Bandet és ennek számomra teljesen váratlanul sikere lett, akkor azok a „médiamunkások”, aki fényesre nyalták a hátsómat korábban, azonnal az Apám befolyásának és segítségének tulajdonították azt.
A kilencvenes évektől, – miután mindkét oldal csatlakozási felkéréseit visszautasítottam -egyes, a számítógépük előtt onanizáló nyomoroncok Apám tevékenységét elemzik és igyekeznek azt rám vonatkoztatni. .(Mintha valami közöm lehetett volna hozzá.) Ezt a szerencsétlenek szellemi színvonala miatt nem nehéz elviselni, néha fekvőbetegre nevettem magam, aztán leszoktam róla és soha semmi ilyet nem olvasok. Egyáltalán nem érdekel.
Honlapomra bárki bármit megírhat, ám amióta valós címet kell megadni a bejelentkezésénél, senki sem próbálkozik aljassággal.
Ami a jelenlegi, boldog családi életemet illeti, ezen nem találnak fogást sem a bulvársajtó, sem a politikai latrina munkásai. Soha életemben nem ittam alkoholt, ám többször megírták, hogy részegen énekeltem, vagy randalíroztam itt-ott. Recece.
Amit csinálok, évtizedek óta a közönség érdeklődésének és szeretetének körében zajlott és zajlik, így sosem volt és ma sincs szükségem a média elismerésére. Ha 1989-ig politikai értelemben ellenzékinek számított, amit csináltam, akkor ma, 2013-ban kulturális értelemben méginkább az.
Fotó: Díner Tamás
