A hét Bárka-kérdése
E heti kérdésünk: „Költői zsenialitás vagy őrültség?” (A költők elmeállapotáról.)
dr. Czeizel Endre,
orvosgenetikus, az orvostudományok akadémiai doktora
Tudja, amikor én pedagógusoknak tanítok (mostanság Debrecenben és Budapesten is; tulajdonképpen az is egy speciális tanári képzés, amikor kivételesen tehetséges gyerekekkel akarnak foglalkozni), mindig elmondom, hogy sokat gondolkodom azon, hogy mi is az, hogy pedagógusi tehetség. Olyankor visszagondolok a fiatalkoromra, és eszembe jut Kiss Jenő tanár úr, hogy mennyire karizmatikus személyiség volt, hogy hogy tudott úgy beszélni például Vörösmarty Mihályról, hogy egy életre beleírta az ember lelkébe a költő szavait. Hát ezt szoktam elmondani, mert ezt érzem számomra a legmeghatározóbbnak, s ez nekem most már mint orvosnak is, különösen fontos: „most tél van és csend és hó és halál” – és: „A föld megőszült; / Nem hajszálanként, mint a boldog ember, / Egyszerre őszült az meg, mint az isten, / Ki megteremtvén a világot, embert,” – és most jön a lényeg: „E félig istent, félig állatot, / Elborzadott a zordon mű felett / És bánatában ősz lett és öreg.” Ebben érzem, hogy Vörösmarty milyen tragikusan tud megfogalmazni minket, akik lehetünk istenek is és állatok is, és micsoda szörnyű kevercse is vagyunk időnként a kettőnek. Ez azért is volt fontos nekem, mert amikor elkezdtem így, az életem végén foglalkozni a géniuszsággal, döbbenten olvastam, hogy Babits Mihály és Szerb Antal is kimondták, hogy A vén cigány és az Előszó már egy őrült elmének a produktuma. Na most, ekkora butaságot egy ilyen okos ember, mint akár Babits vagy Szerb Antal hogy mondhatott? Aki ezeket a verssorokat elolvassa, hol van ott az őrültség? A skizofréniára jellemző zagyvaság, értelmetlenség, hallucináció, érthetetlen képzettársítások? Semmi... Itt a Vörösmarty-féle fantasztikus fantázia – mert ez a kreativitásnak egyik nagyon fontos válfaja – megvolt; ő is az a mániás depressziós költő volt, akinek vannak korszakai, amikor rengeteget alkot, és aztán a depressziós időszakai, amikor évekig nem alkot semmit. Ő is megtalálta a magyar költőknek – az általuk legjobbnak hitt – gyógymódját: ivott, mint a kefekötő. Ő is azért ivott, mert „ivott a hazáért”, ahogy mondta. De hát túl sokat ivott, és idős korára még érelmeszesedése is volt, és a depresszió úgy eluralkodott rajta, hogy ’49-től haláláig (1855), lényegében csak három fontos verset írt. De az a három fontos vers egyértelműen igazolja, hogy Vörösmarty nem volt őrült – hanem eluralkodott rajta a szélsőséges kedélybetegségnek a depressziós fázisa, de az nem őrültség.
És akkor jön József Attila. Miután felnőtté váltam, és kerestem a költő-géniuszokat, akkor József Attilát éreztem a legmeghatározóbbnak az életemben. És akkor megint csak, amikor szembetalálkozom azzal, hogy minden tankönyv leírja, hogy József Attila skizofrén volt, hogy József Attila megőrült, akkor ez engem nagyon bánt. Mert ez egy buta orvosnak egy nagyon rossz diagnózisa volt. Pontosan tudjuk, hogy a skizofréniának milyen tünetei vannak; egy skizofrén nem tud értelmes, olvasható verset írni – mert hát őrült. Ezzel szemben sajnos József Attilánál is a szélsőséges kedélybetegségnek a legsúlyosabb formája fordult elő, a borderline-szindróma. Van egy érdekes történet, amit Flóra ír meg. Elindul a Flóra-szerelem, de sajnos a nőnek szívizomgyulladása lesz, ezért elküldik szanatóriumba, nem találkozhatnak. Ezalatt Attila nagyon rossz állapotba kerül, bent fekszik a Szieszta szanatóriumban, és Flóra leírja, hogy bemegy hozzá (a költőt skizofrén diagnózissal sokkolják, szóval borzasztó orvosi hibákat vétenek), és Attila megkérdi: „hozzám jössz feleségül?”, mire Flóra azt mondja: „igen”. És József Attila abban a pillanatban meggyógyul. Másnap hazamegy. Ez is a szélsőséges kedélynél gyakori reaktív állapotokat jelzi (hogy elvesztette Flórát, mély zuhanást hozott, de a pozitív választól helyrejött). Az is egy érdekes történet, mikor megállapodnak abban, hogy szombaton Attila lemegy Tihanyba – mert Kozmutza Flórának a szülei ott vannak – és megkéri Flóra kezét (mert abban az időben úgy illett), és ez megint József Attilának a kicsit infantilis, de számomra rettentően rokonszenves személyiségére jellemző: kijön a kórházból, rögtön elmegy a kiadójához, Cserépfalvihoz, és megegyeznek, hogy lefordít francia verseket, kiadnak egy francia antológiát. És kap 800 pengőt. El tudom képzelni Attilát, aki lemegy a Flóra szüleihez, akik tudják, hogy egy proletár éhenkórász, és majd véletlenül be fog nyúlni a zsebébe, és éppen kiveszi a nyolcszáz pengőt... És hát itt jön be a szélsőséges kedély: pénteken elmegy Jolán játékszalonjába, ahol elveszti, eljátssza a pénzt. (Ezek a szélsőséges cselekedetek egyébként is jellemzőek voltak rá, de különben Ady Endrére is, meg a többiekre is.) Ezek után nem megy le, nincs pofája lemenni Kozmutza Flórát megkérni. És akkor megint elindul, de ennek a vége már Szárszó. De ha elgondolom, hogy ha nem játssza el a pénzt, és lemegy, és elveszi Kozmutza Flórát (mert karácsonyra kitűzték volna az esküvőt), januártól Flórának állása volt Szondi Lipótnál, Attilának lektori állása volt az Athaeneumban, József Attila megkapja a Baumgarten-díjat (mert már el volt intézve); tehát ha nem hal meg, akkor elindul egy normális élet, és mivel Kozmutza Flóra nagyon jó pszichológus volt (később Illyés Gyula feleségeként az ő depresszióját is jól kezelte), élhettek volna, és Attilának a legnagyobb vágya, hogy legyen gyereke, valóra vált volna. De hogy a történetet csattanóval zárjam, azt gondolom, hogy kb. 1951-ben Rákosi Mátyás felakasztatta volna József Attilát, mint a munkásosztály árulóját. Nem bírta volna el, hogy a munkásmozgalomban van egy olyan hős, aki őt árnyékba szorítja. De hát: még mit írt volna addig?
(Kérdezett: Farkas Wellmann Éva)
