Zalán Tibor
Egy békéscsabai dramaturg töprengései Békéscsabán
Hallom, egyik híres vagy hírhedt színművészeti képzőnk nagyhatalmú, vagy magát annak képzelő (a színházelmélet felől nézve azonban inkább csak a hátsóudvarban mások ocsúját felcsipegető baromfinak tűnő, semmiképpen sem egy Bécsy Tamás-méretű vagy -léptékű) tanára azzal riogatja a hallgatóit, hogy ha nem tanulnak rendesen - ami az ő tanainak (avagy, az általa olvastatott magas bölcsességeknek a kritikátlan visszaöklendezését jelenti), elmehetnek Békéscsabára dramaturgnak. Ami, másként megfogalmazva, annyit jelent, legfeljebb csak Békéscsabára mehetnek el dramaturgnak.
Békéscsabai dramaturgként eltűnődöm a szállóigévé kényszerített véres és aljas ostobaságon. Ha nagyhatalmú elméletcsipegető méltóztatna letolni meleg fővárosi színházi páholyokban elkényelmesedett seggét Békéscsabára, ahol, feltehetőleg, nem igen jártatta meg magát az utóbbi pár évben, nyilván szembesülne néhány ténnyel, ami megzavarná őt fene nagy ítészi magabiztosságában, illetve, abbéli axiómájában, hogy érvényes előadás csak Pesten születhet, ott is csak ott, és csakis, ahol ő - és ők - úgy dönt(enek).
Békéscsaba, mint szitokszó, aligha fenntartható kellő argumentáció nélkül, bármekkora is a hatalma és az elméleti felkészültsége (nagy mell)lényünknek - fenntartásához nyilván konkrét előadás-élmények szükségeltetnének, amelyek azonban nincsenek, ráadásul, „szagemberünk" a befogadói élményt nem létező, tehát tudománya számára alacsony kategóriaként kezeli. Létrehozásához, szállóigévé manipulálásához (mehetsz Békéscsabára dramaturgnak) ilyesmire nincs szükség, kellő nagyképűséggel és felelőtlenséggel, és persze hatalmi (ön)tudattal, seperc alatt megvan egy ilyen zseniális(nak feltűnő) amorális mondat. (Színház és morál? Ilyesminek a létezését csakis a vidéki paraszt-dramaturgia feltételezheti még...)
A békéscsabai dramaturg, mint a buta, műveletlen és tehetségtelen színházi ember szinonimája - ha eltekintünk a személyemtől, akire mindez még igaz is lehet -, nem csak bántó és aljas, hanem ízléstelen is.
Fel kell tegyük a kérdést, mi (vagy ki) jogosíthat fel bárkit, bármekkora hatalmat is gründolt össze magának egy szakmán belül, hogy a kirekesztést, a lekezelést, a (megalapozatlan) szellemi felsőbbrendűséget, a vidéken létrejövő (színházi) kultúra eleve lenézését, mint módszert vagy szemléletet, magatartási mintát és tapasztalatot tanítsa, adja át a tanítványainak, és követelje meg annak elfogadását tőlük? Tanár felől nézve ez etikátlan, színházi emberről szólva, kínos alacsonyság.
Elő se kellene jönnöm (cáfolatként, bár mit cáfolnék ezzel, és kinek, vaknak a kezébe írást adni, süket fülébe prédikálni...) a színházi gyakorlatban ritkásan megbátorkodott három évvel ezelőtti békéscsabai magyar évaddal, mellyel a színházak-alja rukkolt elő (nyilván úgysincs, mert nem lehet, magyar dráma a néhány kiválasztott általa és általuk kiválasztott művén kívül), a két évvel ezelőtti évad osztrák, szlovén, szerb, horvát, román, ukrán és szlovák bemutatóival, a tavalyi klasszikusok-évével, vagy az idei, titkok évadával... Elméleti kiválóságunk nyilván rájön a felsorolásból, mifajta koncepció vezette a (bármit is csinálhat bármilyen színvonalon, csak negatív példának való) békés megyei teátrumot. Az ország első mobil-színházát (Békéscsabán) sem említem föl, mit kezdene vele emberünk, ha nincs számára ehhez hasonló európai minta, vállalkozás, szamárlétra, sorvezető, ahonnan értelmezni tudná az isten háta mögötti, mondjuk finomabban, viharsarki történést.
Tényleg, miért is érdekelné, mi történik a Békés Megyei Jókai Színházban, de a többi vidéki színházat is fölemlíthetném. Nem kell, hogy érdekelje, mert teljesen nyilvánvaló számára, nem történhet, így a veszélyes amorális axióma, vidéken semmi fontos - legfeljebb, az erre előre kijelölt vidéki helyeken, ott is csak addig, ameddig ez megengedődik nekik.
H(i)ányok ettől a szemlélettől. Az ezt képviselőket helyükön tartó félelemtől, az őket kiszolgáló örök helyezkedőktől, a mögéjük bújó kiégett és kifáradt vénülő héroszoktól, a felturbózott, élharcosoknak kikiáltott középhőzöngőktől, az előre gyártott, hamar elhervadó ügyeletes modernektől, tutizóktól, perc-zseniktől.
Egy manapság nagyon divatos rendező villan közben eszembe - kit még elméleti szakemberünk is bizonyára összes nyálával biztosítana zsenialitásáról, egyébként pedig nem is szeretem, bár elismerem, a rendezéseit -, aki nem szégyell rendre elutazni a fővárosból a „provinciákba", hogy a vidéki színházakban előadásokat keressen, amelyeket szeretni és becsülni és élvezni tud, mert őt nem a maga (s nem a vélt) zsenialitásának fényezése érdekli, hanem a szakma helyzete, sorsa, előre lépése vagy megrekedése - mint tisztes önérdek. Igaz, nem is elméleti nagyság, csak egy nagy rendező, akiről minden következmény nélkül ki lehet mondani, ha majd nem parírozik rendesen az magukat félisteneknek kijelölő kreatúráknak, hogy nem is vagy olyan nagy, sőt... Ha akarjuk, nem is vagy...
Itt abbahagyom, fölismerve, mennyire fölösleges a dohogásom. Írásom megnevezetlenje, amint magára ismer, mint büdös bogarat, tolja félre fogpiszkálójával ezt a szöveget, és fejét megátalkodottan, az érinthetetlenek merev közönyével ismét a Parnasszus felé fordítja, ahová, összes szánalmas ácsingózása ellenére - sok erre kijelölt futtatottja sorsában osztozva -, azért, sohasem fog feljutni. Bár, ezt még nem tudja a szerencsétlen...
Ülök Békéscsabán, elrettentő példaként a felnövekvő és feltörekvő nemzedékek számára, tudatlan, műveletlen, tehetségtelen, semmi másra sem jó békéscsabai dramaturg, és két dolog jut eszembe. Ha valóban színházi szakember vagyok (természetesen nem rólam van szó, a példabeszéd kedvéért használódik itten az egyes szám első személy), ráadásul, az elmélet felőli nagyhatalom (ha nem is az elmélet hatalmassága, de erről nincs tudásom, mert lefedi ezt hatalmassá dagasztott egóm), mi etikusabb részemről: egy rosszul működő színházba (természetesen, csakis akkor, ha meg is tapasztalom azt, hogy valóban rosszul működik) elküldenem felkészült és felkészített fiatal szakembereimet, hogy segítsék az ott folyó munkát, tudásukkal emeljék az előadások színvonalát, pontosítsák a repertoárt a lehetséges helyi erőkhöz és energiákhoz, vagy kijelölöm köpködésem tárgyául a nevezett teátrumot, és a leköpködést kötelezővé teszem a hallgatóimnak - aki nem köpköd, az veheti a kalapját, már ha van neki, és mehet - a kör bezárul - Békéscsabára, nincs helye többé az elitista röhögések, röfögések és (vissza)böfögések közösségi gyakorlat(oztatás)ában.
Két Knézich Károly-mondat jut még, másodjára, az eszembe. Talán az utolsók voltak életében, őt nem Békéscsabán érte a dicstelen vég, dramaturgként, hanem Aradon dicső, negyvennyolcas hősként és halálra ítéltként. „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok - tűnődik. - Csak az ördög keverhette össze így a kártyákat."
Ennyi az idézet. De miért is jutott most eszembe, és miért hogy éppen ez?
(Forrás: Életünk, 2011/9)
