fotók: Kiss Zoltán
Varga Anikó
Haza, haladás
A HOPPart Társulat Korijolánusz című előadása finom színházi humorral vezet be saját világába: a nézőtéri zajolás, beszélgetés még javában tart, miközben ezzel párhuzamosan három teszetosza alak (Kiss Diána Magdolna, Baksa Imre, Bánki Gergely) halkan vitatkozik és rendezget a játéktérben, hova tegyék az állólámpát. Mintha egy diákszínház előadásra még fel nem készült szereplőit látnánk, a maguk lázas esetlenségében. Aztán, ahogyan elcsendesül a nézőtér, és az alakok bátortalanul beszélni kezdenek, búzát, olajbogyót, egyéb csipcsup, számukra létfontosságú apróságokat követelve a politikai vezetéstől, kiderül: a gumipapucsos, melegítős társaság a nép. Róma népe, és Róma - Lőkös Ildikó és Bánki Gergely nyelvileg is aktualizáló, remek átírása szerint - itt Budapest (is), mi több, Magyarország (is). A nép pedig - miután kiegészült egy Sparos zacskót szorongató, megkeseredettségében kivándorlást fontolgató alakkal (Polgár Csaba) - saját akol-melegétől fűtve egyre hangosabban skandálja jelszavait. Menenius Agrippa (Máthé Zsolt) jön lecsendesíteni őket. Menenius jól öltözött, szemüveges, felső középosztálybeli szenátorként száll alá a búzát rejtő szárítóról. Az általa elmondott példázat Shakespeare egyéb drámáit is meghatározó társadalom-felfogás tanmeséje: a társadalom szerves test, ahol az egyes részek szoros függési viszonyban állnak egymással, ha tehát a lust(ának tűnő) gyomor ellen fellázadnak a lábak, kezek, tüdők és szívek, önmagukkal tolnak ki - szükség van az együttműködési szándékra. A nép nem érti a példázatot. Menenius keresetlen egyszerűséggel fordít: vannak a szegények, és vannak a gazdagok, mint például ő, és az mindenki által belátható, hogy nem szeretne szegény lenni.
Ha idáig sejtettük, innentől kezdve már egyértelmű, hogy az előadás a drámát úgy hangolja át a kortárs politikai gyakorlatok nyelvére, hogy abban a hatalom birtoklásán túl tartalmi érték nemigen látszik felcsillanni. A politika itt marketing-alapon szerveződik, amelyben az eladhatóság a lényeg, így fő eleme a látványosság: a szavazatokért ácsingózó Coriolanus (Friedenthal Zoltán) letolt gatyával mutogatja sebeit a mélyhűtőládán állva. „Jó, de akkor hadd halljuk a programodat", fordul a nép, és a nép két képviselője Coriolanuszhoz, miután szenátornak választotta. „Van programom, nagyon jó kis programom van", feleli a szenátor, aztán hátat fordít. De a munkásosztályból kiemelkedni vágyó tribunnusok (Szilágyi Katalin, Herczeg Tamás) sem jeleskednek abban, hogy megfogalmazzák céljaikat, így legfennebb tautológiákig jutnak: az alkotmány az, amit beleteszünk, s amit beleteszünk, az az alkotmány, mondják. Persze a nép sem különb: a kenyér szükségének szűk horizontján belül maradva képtelen átlátni a hatalmi játékszabályokat, azt sem tudja, mi a tribunnus, Coriolanus nevét is csak nehezen tudja kimondani - hogyan érvényesíthetné hát érdekeit, ha meg sem tudja fogalmazni azokat. Viszont szavazati joggal bír (ezzel le is írható a funkciója).
Az aktuálpolitikai kiszólásokban bővelkedő előadás viselkedésminták, gesztusok, szólások töredékeit mozgósítva állítja elénk a hatalom szereplőit, a szociális rétegek vertikális keresztmetszetében - noha a jelmezek és díszletelemek (hűtőláda, kistévé, szocreál forgó-fotelek) pár évtizeddel ezelőtti korra utalnak, ez inkább utalásként érthető arra nézve, milyen kor beidegződéseit hordozza tovább a színre vitt társadalom. Az ábrázolás nyilván egyik réteget sem kíméli. Mindenki fordul, amerre fúj a szél, a nép álláspontja hol ez, hol az, a tribunnusok pedig, vigyázva arra, hogy ne lógjanak ki a média számára mutatott győzelmi képből, arcukon a látszat-egyetértés nyájas mosolyával integetnek az elit mellett, eközben szájukból cinikus apparték buzognak. A HOPPart víziójában nincs hely a nagy emberek számára (Coriolanus, de Terhes Sándor alakításában a volszkusz vezér is nélkülözi a nagyformátumú vezetők jellemét). Ez a politikai világgal szemben működő mély szkepszis viszont megfelelő távolságot ad egy átfogó tabló megrajzolásához, ugyanakkor megteremti annak a lehetőségét, hogy a mindennapi valóságra való reflexión túl élesen jelenjenek meg a társadalmi-politikai paradoxonok, így a közjó bonyolult kérdése is. Hiszen a búza, amelyet a nép követel, a létbiztonság alapja, amellyel könnyen vissza lehet élni (ahogy elnézzük a népet alkotó karaktereket, vissza is élnének vele) - másfelől, miközben nem alaptalan Coriolanus kifakadása, mely szerint a demokráciában nem csak jogok, hanem kötelességek is vannak, épp az ő szájából, és abból a helyzetből, amelyből a mondat jön: nagyon rosszul hangzik.
A karakterformálás jócskán használja a paródia kelléktárát, a színpadon feltűnő (azaz végig szemünk előtt lévő) alakok azonban nem egysíkúak, mivel a köztük lévő viszonyok képlékenyen, találóan követik a helyzetek és szövetségek folyamatos átrendeződését. Coriolanus figuráját is két reflektorfény árnyalja. Az egyik a hatalmi szféra felől irányul rá, és egy arrogáns, magabiztos, a népet megvető erőember arcát rajzolja. A markáns anyuka (Takács Nóra Diána) és mellette a jelentéktelen feleség (Drága Diána) felől rávetülő fényben pedig felnőni képtelen, megfelelési kényszerben szenvedő, érzelmileg zsarolható kisfiúnak látszik. Az erős római asszonyok alakját az, újgazdag matrónáéval vegyítő anya meghatározó figura: mindenáron igyekszik megcsinálni fia szerencséjét, amely karriert teljesen a magáénak érez. És miután anyu álma valóra vált, extatikus mámorban fetrengve énekli el az ABBA The Winner Takes it All-ját.
A zene - a HOPPart társulata az Ascher Tamás-Novák Eszter vezette zenés osztályból alakult, és náluk szervesen összeér a zenei és színjátszó tehetség - fontos szerepet kap az előadásban (zenei munkatárs Matkó Tamás). A klasszikus kórusművek el egészen a könnyűzenei slágerekig nem csupán a történet ellenpontjaiként vagy éppen ironikus folytatásaiként működnek, de egy egészen különleges társulati együttlétet is sugároznak. Polgár Csaba rendezésének érdemeit nem vitatjuk el, amikor azt mondjuk, az előadás egy egymást mélyen értő, és egymásra maximálisan figyelő csapat közös alkotása.
A HOPPart Társulat Korijolánusza színház és politika viszonyát tematizálja nagyon is kortárs színházi eszköztárral, és megfelelve a Shakespeare-i színházi ideálnak (szatirikusan torz) tükröt állít elénk, ebben pedig mindennapi életünk-világunk problémáit láthatjuk lényegi módon megfogalmazva. Nem kell azzal áltatnunk magunkat - noha jókat nevetünk, mintha mindig valaki más hibáját, karikatúráját ismernénk fel -, hogy mi nem tartozunk oda.
