Szuromi Pál
Amikor
Egy Zelk Zoltán- és egy Chagall-kép alá
amikor amikor
elszenesedett lábbal,
égő hajjal futottam,
amikor amikor
álmaim hamuját a
szél utánam sodorta,
amikor amikor
tankok dörögtek rajtam
s zörögtek áthajtott
szekerek, amikor
tarkómat golyó fúrta,
és dobtak gödörbe --- *
amikor amikor
beléptem
a fénylő Nagyterembe,
s beszippantott újra
a hatalom édes fűszere,
az a végzetemmé lett
mediterrán klíma,
s elegánsan
(Armani kosztüm,
lábamon éjszínű Gucci,
csuklómon diszkrét Cartier óra),
amikor
mintegy úszva
ebben a puha és édes közegben
– bonjour–bonjour–hello–good morning –
elindultam, mint annyiszor,
s haladtam a selyemfényű lámpák alatt,
az óriás kilimszőnyegen,
haladtam
Birodalmunk szív-csakrájának
szószékéhez, pulpitusához,
hogy kimondjam,
az aznapra rendelt Igéket,
parancsba adjam
a történelmi, korszakalkotó stb. –
– – amikor
újra rám tört,
szinte méhemig hatoló
rettentő ütéssel
újra rám tört, megütött,
és hatéves, védtelen kislány-énembe
taszított vissza
az az egykori brutális pillanat:
ott, szinte érintésre tőlünk,
a felrobbant,
széttépett holttest előtt – –
Papi már nem tudta
szemem időben befogni,
nem tudott időben
elvonszolni onnan,
hogy ne lássam azt a széttépett
valaha-volt embert,
hogy ne lássam
a valaha-volt ember húscsomóját,
hogy ne lássam
a kifordult, kiömlő beleket,
a csontok, a hús iszonyú
mészárszékét,
egy autó tükrén a velőt,
az áldozat agyvelejét
– amikor
Papi üvöltve vonszolt volna el,
üvöltve, NE NÉZZ ODA!
SEMMI NINCS OTT,
NEM LÁTTÁL SEMMIT, ORSIKÁM!
EZ NINCS, EZ MEG SEM TÖRTÉNT VELED!!
Amikor Papi
bevonszolt az Operába,
már forrongott a Ház,
mindenki kábult izgalommal
várta a Mestert,
aki nemrég
fölfestette a mennyezetre
azt a mágikus csodát,
és az illatárban ott úszott,
hogy Chagall s Rameau,
Debussy, Mozart – s én,
nem tehettem semmit ellene,
Papa kabátjára hánytam,
mert jött, itt termett,
jelen volt
az az utcai húspép
bomba-szaggatta cafatjaival – –
majd amikor Papi fölvitt
a kupola alá, egészen közel
a Chagall-kép varázslatához:
„Csak ez van, Kicsim,
EZ a valóság,
ez az éteri kék,
a szárnyas hegedű,
a táncoló,
súlytalan lebegő Odette,
a lelkek tűzvirága –
mindig, mindig erre gondolj,
ezt idézd elő,
ha rád tör valami kellemetlen,
ha árnyékba borít,
ha bármi rontja a kedved,
AMIT TE VALÓSÁGNAK HISZEL!
noha a valóság, az IGAZI az,
amit te a képzeleteddel,
AZ ÁLMAIDDAL LÁTSZ.”
Így védett Papi a traumáktól,
és védett vele még sereg lélek-gyakornok,
éveken át tartó tréningeken
sok magasan képzett
lelki doktor.
Jaj, Papi! Olykor
nem is olyan könnyű!
amikor elszenesedett lábbal,
égő hajjal futottam
nem akarom látni!
amikor tankok dörögtek rajtam
szenvedek látni
amikor
tarkómat golyó fúrta
nem akarom látni!
és dobtak gödörbe – –
reszketek látni
amikor elszenesedett
égő hajjal futottam
„Orsi, édes Orsi,
Drága Elnökasszony!
Azért ezek mégiscsak emberek,
akikkel gyilkoltatjuk egymást…”
amikor tankok dörögtek rajtam
nem akarom látni!
tarkómat golyó fúrta
elég volt látni!
és dobtak gödörbe …
elszenesedett lábbal…
álmaim hamuját a szél…
és dobtak gödörbe
dobtak
dobtak gödörbe
gyűlölöm látni! **
„Édes Elnökasszony,
ezek mégiscsak emberek,
akik szétroncsolt-testtel-
szívvel-tüdővel-
kifordult-belekkel,
kifröccsent-velővel
tankok-csövére-égve-
kínjukban-földet-
saját-húsukat-rágva – – –
azért mégiscsak,
drága Elnökasszony, azért mégiscsak…!”
– és akkor,
ahogyan rám tört,
fojtó karmait a Rém
most éppoly gyorsan vette le rólam,
s amikor amikor
szabad lettem újra
én, ÉN, önmagam ismét,
könnyedén megtelve
színekkel, dallamokkal,
Chopint, Rameau-t,
Chagallt látva és érezve
s élvezve újra,
elindultam a Szószék,
a Birodalom
hirdető és ítélkező pulpitusa felé,
hogy Törvénnyé váljon
minden óhajom,
s tankokra, bombákra, lövegekre,
korszerű húscafat-darálókra,
rokkantakat-hullákat-
árvákat-s-özvegyeket gyártó
fegyverekre –
egymilliárd lőszerre
újabb százmilliárdot kérjek.
* Zelk Zoltán-idézet
** Adamis Anna-idézet
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
