Kollár Árpád
Az Alföld olajfája
„Mit nekem te…”
Huszárkarddal bontottam ki a nádból.
Ne lássák, hajnalban szöktem ki a kertbe,
lóbáltam a családi ereklyét,
a világháborús kardot, amivel egyik dédapa
sem ment semmire a gránátesőben,
meglebbent a nádzászló a szélben,
tört a törek, megadta magát a nád,
és ott állt az alföld tengersík vidékén,
ott a holtág partján az a meztelen
kisfa magában.
És jött a bába, mondta, mit kínlódsz vele,
úgysem lesz belőle semmi itt a puszta mélyén,
a horgász fölnézett, hasznot nem hajt,
tüskös a tüske, fanyar a bogyója,
vágd ki a fát, súgta a gépkezelő,
ültess körtét, szilvát, tuját, ha szépet akarsz,
mit kínlódsz vele, mondta a bába,
suhintsd meg ezüst kardod a hajnali fényben,
s mint egy magányos, dőlt kéményt,
kényszerítsd térdre azt a semmi olajfát,
így mondta, olajfát.
A nád bunkeréből kibontottam az ezüstvesszőt.
Ott nőtt, ott ütötte át az idegen gyökér
az agyagos homok rétegrendjét,
ott kínlódtam vele én is a déli nap hevében,
védtem a sástól, és egyszerre szabályos lomjából
oldalirányban kihajtott Horvátország, Szlavónia,
ott volt Zágráb, ott Krajina, Rijeka is ott volt
a földre lehajló lombban,
megbillent szinte az országnyi tehertől,
megbillentem én is.
Billentett a látvány, hogy látom,
mintha atlaszt nyitottak volna a tájban,
a kihajtott oldalág óta szabályos
nagymagyarország formája lett a lombnak,
ott a Kárpátok hegyvölgyes kontúrja, ott van Erdély,
az Alföld, az egész Dunántúl, ott a horvát oldalág,
ott a Tisza, Duna, Száva ága, a kis Ság,
fönt a Szepesség mellett ott van még az a hiány is,
ott hullámzik előttem élő vaktérképen,
ott, ahol az ég a földet éri, olajszürkén hullámzik
kertemben a történelem lombja.
Kínlódtam sokat, kínlódtam a lehajló ággal,
fölkarcolja a gyerekbőrt, a tenyeret átszúrja a tüske,
kerülgettem, lecsíptem pár vesszőt, levelet,
tüsköt, kerülgettem csak,
és jött a bába, mit kínlódsz vele,
mit kínlódsz, ne akadjon bele senki,
Szlavóniát legalább, az olajfa combvastag ágát,
legalább azt vágd le, így mondta,
az olajfa combvastag ágát.
Nem reccsen az ezüstvessző,
hasad, nem törik a keményfa oldalirányba.
Földre zuhant Fiume, földre Rijeka,
hegyek és öblök a királydinnyés homokban,
Csáktornya, Vörösmart, Budapest,
a déli part, az M0-ás, a pécsi fővonal, Szigetvár,
egy láthatatlan elágazás –
az oldalág váratlan oldalága kiszakította
a Dunától a Tiszáig nyúló rónát,
magával rántotta a maradék országközepet,
és hullottak a kiskunok gulyái, hullott a paksi atom,
de maradt a Farkas utca, a Palicsi-tó,
megmaradt Kassa, Segesvár és Munkács.
Visszabillenti szinte a hiány a fát,
amatőr favágó, billennék visszafele én is;
és jött a bába, mondta, mit kínlódsz vele,
mit kínlódsz egy elrontott térképpel,
minek egészre nézni egy lyukas fát,
úgyis benövi, kinő helyette valami úgyis jövőre,
nem kínlódom, mondom, nem nézem,
csak hát a Fiume, kertünk végéből a tenger,
mégiscsak hiányzik a tenger ebből a szikkadt
tengersík vidékből.
Megjelent a Bárka 2023/6-os számában.
