Szabó T. Anna
Felszálló főnix
Françoise Gilot budapesti kiállítása elé
– Nem a por: a lélek
Szilaj örökélet… –
(Szécsi Margit)
Aranyfényű Ariadné! Nincs már, mitől ő riadna.
Vért nem látott tiszta penge, szem, mely belenéz a napba.
Belép sötét barlang száján, nincsen veszély, mit kihagyna:
hisz magában, mert magán túl ott a teljesség kalandja.
Hetedhét határon túl jár, nem rebbenő, bátor vándor,
amikor fest, mélyre száll le, távolodik test-magától.
Tollfehér zúg fel, szürke és ében,
táncol a vonzás erőterében,
késlebegésben, mélyfeketében,
izzik az ecset, lángol a légben,
színlobogás a fáklya kezében – –
Túllépett, így nem karcolja semmi, egységben nem tud kétségbeesni.
Sétál kötélen, barlangban császkál, árnyéka éles, valaki más már,
araszol forró labirintusban, jár tunikában, lép koturnusban,
fáklyavilágos ünnepi arc lett, suhanva lépdel, mint a lehelet,
átlelkesedve, átszellemülve, világló árnyék vetül a kőre,
lépdel a titkos véres veremben, sebezhetetlen, nevezhetetlen – – –
Áldozatát ha fenevad várja, hogy feleméssze, magába zárja,
hozzá nem érhet: fellobban ő is, lángnyelv az asszony, érzi a kő is,
a semmi áldja, halál imádja, hitét a mélység meg nem alázza,
bevilágít a pokolsötétbe, óvja a léptét föld méhe, mélye,
növényi létét földanya óvja, ártatlanságát körbekarolja,
s könnyítik kínját megváltó léptek.
Kardvirág-asszony, kétnemű lélek!
Nincs halál többé, valami más van,
egyensúlyának sugárzásában,
minden hasonlít mindenki máshoz,
a vérlucsokba harmóniát hoz,
nem töredéket, teljes egészet,
mind, mi szilánk csak, gömbpuha fény lesz.
Ez a nézés, ez a festék
nem úgy születik, hogy tessék,
azért fénylik, hogy kitessék
embervoltunk csillagléte,
lényünk tágas fényessége.
Itt mi gyöngéd, legerősebb, ami harap, legélesebb,
billenékeny, illanékony, mégis mindig teljes egység,
mint a zene, olyan dúsan, olyan tágan, mint az illat,
úgy árad és úgy fog egybe, s mint mozdulat: van is, nincs is,
csupa mozgás, csupa ritmus, csupa fény és csupa árnyék,
mint borzongás fut a bőrön, gazdag íze elönt, átjár,
a nőiség nem a dísze, de lényege, lét szülője,
erős belső bizonyosság, mély zugokig bevilágít,
vad zúgókig árad fénye, világra hoz minden titkot,
úgy teremti a világot, mint a szél fúj, vagy a nap süt,
láva dermed vagy növény nő, ahogy víz folyik, a tűz ég,
biztosan, de csupa játék, csupa váratlan ajándék,
fegyelem a burjánzásban: teremtő ész összefogja,
éltető szem alakítja, értő kézzel megsimítja
hogy magában világoljon, érjen lényegünkig fénye.
Ez az erők eredője, érerdeje, idegrendszer, a kvarkokig kavargó lét, örök erők áradása, sugárgömbbé, üstökössé, tiszta térré formálódó, faragvó és forgolódó eredendő örvénylése, hullámlása, körforgása, mozgásában mozdulatlan törvénytől tört börtönléte: láng a fogható anyagban.
Napba néző harmadik szem,
mindent átjár, ez az Isten,
most a puszta tett, az kevés,
nincs tettetés, csak a levés,
csak a vanás, csak a vonás,
bentről hallott színrobbanás,
ívek tánca, suhanása,
teherbíró statikája,
öröm aritmetikája,
tengerkék űr zuhogása,
vitorlazene, vízcseppek tánca,
csillagok messzi fénymuzsikája –
Ezt nem adhatja fel soha, ez hazája, ez otthona,
egy törvényt kapott a hegyen: hogy holtáig festő legyen,
és hamis szót el ne higgyen, mert odabenn dől el minden.
Zúg a „légy hű önmagadhoz”, tarajos eksztázis csapkod,
gerinc hosszán felsistereg, már a torokban bizsereg,
kopog kerek koponyában, nyelve ott zeng benn a szájban,
hogy megérezze, még teste fest-e, vagy már a szikra fut a kezekbe,
két kézzel tartja átlendülőben,
mint tértrapézon,
leng az időben,
mikor a túli árama árad,
nincs pihenés, mert el sose fárad,
pendül a szín és épül a forma,
mintha a vérnek ritmusa volna –
dübörög az űri fény az erekben,
megered a dobogó nevezhetetlen,
születik a színek, születik a formák,
születik a szép vad tánca a testben.
Átlényegülni színigazsággá, szélsuhogássá,
szívdobogássá, zenévé, széllé, űrbeli lánggá,
türkiz és jade, kövek és kések,
forgás és örvény, rövidülések,
lebegő formák, íz, szag és zsongás,
egybefut minden, hullámló mozgás,
egység a minden, kreatív transzban,
mind csupa tánc és és mind csupa dallam,
szín húsa hussan, láng ecsetét nézd,
felcsap a tűz –
jaj, várd ki a végét – – –
Nincs meg a vége! Mind csupa kezdet,
elfoly a vére, mégsem ereszthet,
nincs nyugovása, alva is éber,
szállni taszít ki lendületével,
átdöf a szárnya, továbbszáll mégis,
kiszakadék ez, fölfele szédít,
nincs zuhanása, nincs maradása,
téridő rácsa nem kalitkázza:
Ő az: a főnix! Ő, örökélet!
Űri sötétbe csillagot éleszt,
léterejével holtakat ébreszt,
hullasötétben felfele-fény lesz:
fényteli katlan, ég szakadatlan -
nincs labirintus: már csak a Nap van!
Françoise Gilot: Vitorlázás
A reprodukciót Sulyok Miklós készítette
A vers a Bárka 2024/1-es számában jelenik meg.
