Dávid Péter
Nem nevel
azt hittem a vers majd felnevel
megállít rossz és jó előtt
építész – gondoltam – az lehet
ahogy katedrálisom csak egyre nőtt
hát nem templom minden ember?
villámhárítóval a mennyet kaparja
vacsorázik el is mosogat Istennel
tányércsörgése hozsannás hallelúja
hogy én is így és hogy a vers majd épít rajtam
rakja bennem a tapasztalat falait
nyit bélelt kaput és a rózsaablakban
imádkozni hív hozzám majd valakit
de csak foghegyről üzent hogy érkezik
csak még a papírok meg számlák miegyéb
csak még javítja előbb mások vétkeit
sok a meló – gondolhatom – milyen nehéz
hogy a hivatal is csak bénázik
meg átfutási idő hogy már ő is unja
amit reggel csinált estére szétázik
el sem tudom képzelni hogy mennyi munka
aztán ha jött is a vers mintha mindegy
elkezdett ablakot valami mozaikot
a száradó betonra keresztes vizet hintett
aztán a végén félkészen mindent otthagyott
nem nevel nem épít nem figyel
nem tanít nem állít nem szeret
nem ölel és máshová nem visz el
nem fejezi be az elkezdetteket
azóta várok itt a versre
mi lenne ha mégis visszajárna
mert szavunk is eláll az elkezdettre
a folytatáshiányos alkotásra
mert fáj hogy bennünk nincsen vége
egésszé tenni törtet nem tudunk
pedig ha elkészülne valahogyan végre
megmutathatná mire is vártunk
egy ócska melós diplomát se tudott venni
segédmunkásnak is kevés
hát hogy lehet gyanakvásunkat eltemetni
hogy ez nem csak egy hatalmas tévedés
Párhuzamosokon
visznek vonatok – torz zakatolás
fékeznek idegen állomásokon
néha köd van néha eső pereg
nem jöttem – nem vagyok – csak távozom
erdőfoltokról leszakadt elvesző tisztások
őzek riadnak – ködkísértetek
futnak tőlem mintha önmagamtól
a hajnal csak hajnal nem mutat keletet
üres vagontető az ég helyett
szakadnak róla megszokásaim
ködbe fúrt síneken menekülök így
nem állok meg az állomásain
vársz majd rám egy megnyugvó reggelben
hajadba akadnak a szél fürtjei
vársz majd csorba mosolygó lépcsőn
egy olyan hétköznap mintha ünnepi
Emlék
most kör
most elszakad
most telehold
lent őrzik víz alatt
most simítja
most feltépi
célozna
elvéti
odakint sörétek
odabent sötétben
– lenne csak máshol –
kötélen táncol
onnan galaxis
innen van vége
félbehagyva mégis
maradni belépve
most talán még lehet
most hideg idegen
most szélben nagykabát
most folt az ingemen
egy fénykép hátulja
elmond – elhallgatja
kilóg a sokból
kövület csontból
Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.