Győri Orsolya
Aranyóra
Mintha Pompei rég elfeledett, üreg-
gé vált szobraival én is együtt pihen-
nék, úgy markolom őt: míg szuszog, őrzöm az
álmát. Fogja hajam, körme hasamba váj,
támaszt talpa keres. Régi helyére nem
lel rá egyhamar. Új, friss kötelék fűzi
hozzám: anyja vagyok. Tartom öröklétig,
legutolsó levegővételig, oszlásig.
Aztán csattan az olló. Szakadék. Éhség.
Már nincsen közös ér. Ám ugyanaz kering
bennünk. S föld-puha méh-éj dalol altatót:
Gyermek, ősbizalom! Kétely, aludj! Megszült.
Transzmutáció
Ahogy karamellizálódik a kristály-
cukor, úgy formálódom újra. Már kizárt
a tévedés. Az átváltozás mostjában
vén kéz igazgat. Részeim összeállnak,
feloldódnak megint. Forró szintézis
gőze jár át. Ha nem vigyázok végig,
és ő félrenéz épp, csúcsa nincs, csak snittje,
és odakozmálódom, szénné égve,
ő meg elpárolog, nincs már sehol; alszik,
mint a tej. Ha felöntöd a cukrot, kész is
lesz a karamell. Hát így vagyunk mi egyek,
melléktermékeinkben. A többi? Szar vicc.
Királyi menyegzőt álmodtam sok évig,
a valóság helyette banális, gejl gitt,
de rágható akár a végtelenségig.
Meccs után
A party véget ért. Halomban áll sok
koszos edény, pohár. A kád merő –
ne nézz belé, csak öntsd le most. Erős
legyél! Urad hamar bealszik. Álmos.
Örülj. A nyertes meccs után verés nincs.
A cimborák meg el. Szabad vagy. Az
egyoldalú felizgatás marad
a holnapé. Te meg magadban – mégis –
a csúcsig érsz titokban, így. Ha látna,
eres kezével orrba vágna. Most
felejted őt. Bizsergető a „hátha
lehetne máshogyan” világa. Ott –
mint tüsszögés után a nyálkahártya –
a más utáni vágy csak tompa folt.
Megjelent a Bárka 2022/2-es számában.