Bedecs László
Juhász Gyula: Anna örök
Juhász Gyula sohasem volt akkora költő, mint József Attila vagy Kosztolányi Dezső, de van valami, amiben felnőtt hozzájuk. Ez pedig a versek hangulati egysége, az, hogy egy-egy pontosan megnevezhető érzésnek a szöveg teljes egészében alárendelődik, tehát minden rím, minden kép, szó, sőt minden szótag azt a célt szolgálja, hogy mi, olvasók is megérezzünk valamit a versre okot adó mélységekből. A hangulathoz pedig hozzátartozik a dallam is, aminek Juhász megint csak a mestere. Egyszerű, bevált, kipróbált versformákat használ, ezekbe simítja a lágy íveket, ahogy az Anna örök esetében is teszi főként a versvégi ismétlések segítségével, hibátlanul.
De nemcsak emiatt hallhatjuk egy kicsit slágeresnek a szöveget, és vélhetően nem emiatt szerepel a vers majd’ minden szívküldi-válogatásban, minden szerelmeseknek összeállított, sírdogáló idézetgyűjteményben. Hanem azért, mert ragyogó közhelyeket is használva, könnyen érthető képekkel beszél arról, amiről a leg-leg-leg popslágerek is csak hasonlatokban beszélnek, mióta világ a világ: a zuhanásról, az elmúló szerelem fájdalmáról, vagy épp a múlhatatlan vágyról. Épp ezért már az első sorok után értjük, hogy itt valami véget ért, valami fáj. De ez a vers azért tud több lenni bármelyik slágernél, mert rögtön kétféle magatartást mutat meg, és ebből a kettőből legfeljebb az egyik lehet őszinte.
A vers első felében egy erős és határozott férfit hallunk, aki látszólag feldolgozta a csalódást. Most már tudja, hogy bolond, aki sír egy lány után, bátran mondja ő is, hogy engedem, hadd menjen – mert nem érinti olyan érzékenyen az előkerült emlék, mint korábban. De ez gyanús lehet. Hiszen ha nem érdekli, akkor miért beszél róla? És miért épp a lányhoz beszél? Az is furcsa, hogy önmagát okolja a szerelem múlásáért („nem mentem utánad”), mintha a szeretni, vagy nem szeretni kérdése csak egy döntésen múlna, mintha nem a versben gondosan elhelyezett szív alakítaná a történetet.
Az „ó de mégis”-sel kezdődően aztán jön a másik véglet, a sohasem felejtelek és a mindig várok rád szólama, és a kezdetben magabiztosnak látszó, az érzéseit uraló vagányról kiderül, hogy kisfiú. Kiderül, hogy mégsem az ifjúság és a lángoló szerelem jelenti a bolondságot, hanem az a képzet, hogy a csalódásokon túl lehet lépni, hogy a sebek begyógyulnak. Nagyon romantikus. És ne felejtsük, hogy 1926-ban íródik ez a vers, messze túl vagyunk már Ady kegyetlen, a szerelem harmóniáját hírből sem ismerő Léda-versein, túl az avantgárd legelszálltabb izmusain, Bartók már megírta A kékszakállú herceg várát, a freudizmus eredményei a hétköznapi beszélgetések stabil részei, és ekkor ír Juhász egy ennyire érzelgős, fájdalmas, önsajnáló verset.
Egy olyan verset, amely épp ezért nem is csak szerelmes vers, sokkal tágabb horizontú annál. Hiszen nemcsak egy szerelem, hanem egy egész élet kudarcáról szól. Nem Anna szépsége vagy a szerelem halhatatlansága a témája, hanem az elkerülhetetlen boldogtalanság, a szükségképpen zsákutcába jutó élet, egy középkorú férfi végtelen magánya. A szerelem voltaképp csak metafora, azaz a szerelmi vágy mindenféle vágy jelölője – és ahogy az beteljesületlen maradt, úgy maradhatott minden más is az: például a sikerre, a munkára, a barátságokra, a tisztességes lakásra és minden effélére vonatkozó vágy is. A csalódottság indítja el a verset, és az a felismerés zárja le, hogy ami egyszer elromlott, az örökké romlott marad. A kudarc, a szomorúság, a kirekesztettség, a mindenről lemaradottság érzése az, ami örök és megmásíthatatlan és fojtogató. A szerelem ennek csak egyetlen, habár a legfontosabb része.
Ui.: a youtube-on sokan, sok kiváló színész, versmondó és verséneklő próbálkozott az Anna örökkel, de csak Oberfrank Pál érti úgy, ahogy én is olvasom. Az elején felemelt fejjel, szinte nevetgélve, lazán beszél, aztán hirtelen és váratlanul megtörik ez a lazaság, és elkezdődik a zuhanás, ami a végén egy jó nagy csattanásban ér véget. Ezért az ő produkcióját ajánlom: http://www.youtube.com/watch?v=2m-GBN4w4Uk
Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen
