Lovász Andrea
Lennék ha cool
Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas
Azt olvasom egy oktatási honlapon a vers elemzésének zárómondataként, hogy „a végzetszerűség elfogadása ellenére önismeretre, önnevelésre, haza és emberiség tevékeny szeretetére szólítja olvasóját.” Egy frászt szólítja.
Ez a Kölcsey nem a Himnusz szerzője. Vagyis az, de hát itt maga az ember látszik végre: pátoszmentesen (na, jó, kis pátosz meg emelkedettség van ebben a tirádában azért) és halnivalóan. Ha a Himnusz nemcsak nemzeti himnuszként, de versként is kötelező, akkor a Vanitatum vanitas lehetne zászlóra hímzendő induló. Képzavar, persze, hogy fiatal életek indulója – mert hogy jön ide József Attila? De hát a lelkes tenni akarás, világmegváltás és lendület („Mi vagyunk az Élet fiai, / A küzdelemre fölkent daliák, / Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor / Alattunk ez a régi világ!”) csak később jő majd, előtte még a kamaszkor kötelező spleenes világfájdalma. Na, ehhez kell ez a vers. Tudniillik gyakorlópályának és egyben útjelző bójának is. Legyen ez, mondjuk, a címke, a pecsét: bármire, ha rástemplized, az a valami úgy értéktelenedik el, hogy téged erősít. Jelmondat legyen, életvezető: Coelho helyett Kölcsey. Trendnek a szürke eminenciás, a hallgatag, a magányos, a mindentudó, a bölcs, aki tudja, aki látja, hogy röhejes, hogy hiábavaló, aki nem vesz részt a vircsaftban, nem gyűlölködik, nem acsarog, nem hajt, nem nyomul – szenvtelen és elegáns. Halhatatlan és fenséges – mint egy vámpír, mondjuk. Ja, Kölcsey mint Edward Cullen. A szálka persze adva van, advocatus diaboli ide vagy oda, emberünk, olvasónk nem halhatatlan. Éppen ezért is kell ez a vers pajzsnak, védműnek, bástyának, túlvilági remény helyett mankónak, kapaszkodónak, tudniillik erre a kis időre nem érdemes még gazembernek sem lenni. Meg hát nemcsak kamaszkorú szerelemcsalódottaknak különösen ajánlott ez a távolító, nyugtatóan hűvös perspektíva; ha tudod, hogy „a kebel lángérzeményi” csak „vértolúlás kínjele”, az alapjában átértékel mindent. Hogyan lehet élni, lehet-e élni ilyenfajta értéksemleges világban? Szenvtelenítő szemüvegben? Nos, kiegészítő kérdésnek jöhet akkor a posztmodern és a posztposzt értékpluralizmusa.
Azért van abban mégis valami vigasztaló most is, hogy „füst a balsors, mely elszáll...” Elő kell venni néha, nem elfelejteni ezt a verset, kamaszkori zsolozsmáinkat a mintanemkövetésről, nevezzék akár autoreflexiónak. Abcúg létfeledés – Kölcsey rulez!
Kölcsey Ferenc
Vanitatum vanitas
Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!
Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.
Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.
A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúlás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.
És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.
Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.
Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.
Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.
Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.
Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!
1823. február-április
Összes eddigi Üzenet a palackban
