Limpár Ildikó
Téli szex spiritualitás mozdony
Walt Whitman: Téli mozdony
Mit szeretünk olvasni a kamaszkor kínjai közepette? Történeteket, melyek szinte erőszakosan tudatják velünk, hogy élünk. Nevetni szeretünk és sírni, hiszen ez megmozgatja rekeszizmainkat, úgy dolgoztatja a tüdőnket, hogy oda kell figyelnünk arra: lélegzünk, és ez bizony nem kis munka. Vagy épp rettegni szeretünk, paplan alá bújni félelmünkben, és borzongva élvezkedni a szűnni nem akaró libabőrözésben. Vagy – ha már paplan és élvezkedés – naná, hogy szeretjük a romantikus, erotikus történeteket, melyek eddig nevén nem nevezett testrészeinket is megmozgatják. A Nagy Érzelmeket kutatjuk a könyvekben, élet és halál harcát, a szerelem és ármány közötti vergődést. Igen, ezt mind szeretjük. Szóval én nem csodálkozom azon, ha valakit nem önt el első pillanatra remegő izgalom, ha azt hallja tőlem: „tudod, van az a csodálatos vers, arról a téli mozdonyról”. Pedig...
… pedig ez a vers másról sem szól, mint arról, amit az előbb felsoroltam: ha tetszik, ha nem, a világirodalom egyik legfineszesebben erotikus töltetű költeménye egy mozdonyhoz fűződik, nem pedig egy egzotikus nevű, elérhetetlen, vagy éppen nagyon is elérhető hölgy alakjához. A sorokat magyarul tolmácsoló Kosztolányi vette is a lapot, és mindent elkövetett, hogy a szöveget csak fordításban megismerők figyelmét se kerüljék el a markáns párhuzamok. A mozdony tüzetes vizsgálata, az alkatrészek dicsérete egyben a férfitest megéneklése: van itt „teljes fegyverzet”, „hengeres test”, de persze a leghangsúlyosabb kép ebből a szempontból az „előre meredő nagy lámpás”, amihez még némi „bíbor” szín is társul, miután a költő megemlíti a „kéményt” is, csak hogy biztosra menjen a képzelettársításban. A metaforákat valójában a kapcsolódó igék (illetve az azokból képzett egyéb szavak) teszik fülledten erotikus töltetűvé: a nemi aktust asszociáló „dübörgés”, „zakatolás”, „ütemesen neki dagadó dohogás”, valamint „a kéményből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegek” után már a „lassan vagy gyorsan” is kétértelműnek hat, a vers vége felé pedig már az extázist idézi az „őrülten vihorászó kacaj”, a mindent megingató földrengésszerű robaj”, valamint a „trillák”, és a buzdítás a felszabadult repülésre.
Lehet nevetni a mozdony megszemélyesítésén, a túlzónak ható felmagasztaláson, de meg lehet sejteni a szövegben megbúvó, komoly gondolatot is. Ez nem pusztán egy picit talán önironikus mutatvány, mely elviccelődik azon, hogy Whitman, aki egyébként a saját neméhez vonzódott, még egy vasparipa „súlyos haránt-rudaiban” is meglátta a férfitest szépségét, hiszen a vers alapjában véve nem az erotikára helyezi a hangsúlyt. A kibontott metafora a test dicséretén keresztül az embert állítja a középpontba. „Te a modern élet példája, ─ jelképe a mozgásnak s erőnek”, írja Whitman, és ezzel kijelöli az értelmezés igazi terét.
A Téli mozdony a fejlődés éneke, mintegy az emberi teljesítőképességhez írt óda, s ezáltal a világ egyetemességének elismerése is. A mindent betöltő „felsőbb lélek” („Over-soul”), a Transzcendentalizmus egyik alappillére igen fontos szerepet játszik Whitman költészetében. A világ legapróbb élő részletét is átjáró közösségi lélek az, amely spirituálisan összeköti a teremtés apraját és nagyját. Az élettelen mozdony is életre kel: ha a költői eszközöket nézzük, akkor ennek módja a megszemélyesítés, mely az egész verset jellemzi; de legalább ennyire fontos az, hogy a mozdony is a teremtés része azáltal, hogy az ember létrehozta, tudása legjavával, s mintegy – whitmani értelmezésben – a saját képére és hasonlatosságára.
A mozdony egyszerre technikai/materiális és spirituális csoda, vagyis a teremtett világ legjavának összegzője, így szövegszinten is keveredik benne a profán és a magasztos. Az erotika ez esetben egyben az isteni lélekre reflektálás is: a teremtésre rácsodálkozás természetes előfeltétele, emberi aspektusból, a szex – hiszen az ember a szexuális aktus révén válik aktív részesévé a teremtő folyamatnak.
Konklúzió: 1. Az élet tele van apró szépséggel és áthallással. Ha ezeket észrevesszük, sokkal szórakoztatóbb lesz az életünk. 2. Ennek megfelelően a MÁV alternatív felfejtése (Megint Állunk Vazze) Whitman verse után duplán szórakoztató.
Walt Whitman
Téli mozdony
Téged dalollak,
a tomboló viharban, a hóban, a hanyatló téli nap alkonyatán,
teljes fegyverzetedet, mértékes kattogásod és
forradalmas dübörgésed,
fekete, hengeres tested, aranyos bronzod és
ezüst acélod,
súlyos haránt-rudaid, párhuzamos-egyforma kerekeid, forgó, oldalt csikorgó kerekeid,
ütemesen neki dagadó dohogásod és hortyogásod,
távolba vesző zakatolásod,
előre meredő nagy
lámpásodat,
hosszú, halványan libegő füstbokrétádat, melyet
gyengéd bíbor színez,
a kéményből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegeidet,
Remekbe kovácsolt testedet, rugóid és szelepeid,
kerekeid remegő ragyogását,
engedelmesen utánad kocogó vidám kocsijaidat,
melyek csendbe-viharba, lassan vagy gyorsan
mindig követnek.
Te a modern élet példája, ─ jelképe a mozgásnak s erőnek ─ a szárazföld ütere,
téged dalol ez egyszer a múzsám, versekben énekel,
ahogy lát
birkózva az ölelő szélrohamokkal és hófúvással,
amint nappal füttyentve rohansz tovább,
éjjel pedig néma lámpáid lengeted.
Tűztorkú szépség,
dübörögj végig az énekemen garabonciás
muzsikáddal, lobogó éji lámpáiddal,
őrülten vihorászó kacajoddal, visszhangzó és min-
dent megingató földrengésszerű robajoddal,
te önmagad törvénye, mindig tulajdon nyomodat őrző
(a könnyes hárfa s a nyafka zongora beteg
érzékenysége nem a tiéd)
rémült trilláidat a szikláknál s a dombok
fordulóinál
röpítsd a puszta vidékre, a puszta tavakra,
a nagy szabad égbe bátran, vidáman és erősen.
Kosztolányi Dezső fordítása
