Sirokai Mátyás
Legenda vagyok
Pilinszky János: Apokrif
Történt a világban valami, ami mindent megváltoztatott. Nem tudom, hogy atombombát dobtak-e le, vagy kitört, és véget ért a zombi világháború. Nem tudom, hogy egy járvány elől, a megszálló földönkívüliek elől, vagy a Földre visszatérő Isten elől menekültek-e el az emberek. Azt sem tudom, hogy vannak-e még egyáltalán emberek. Annyit tudok, hogy egyedül vagyok, sőt, lehet, hogy az utolsó élő ember vagyok a Földön. A legutolsó. Felcsapom a Jelenések Könyvét, belepörgetek az I Am Legendbe. Pilinszky János, a világvége túlélője, posztapokaliptikus hős vagyok.
Akkora a csend, olyan fokú az elhagyatottság, mintha az ember megjelenése előtti Földön járnék. Látom a világot, ahogy Isten láthatja, hallom, ahogy a világ hallhatja önmagát. A teremtés minden vesszőjét infrafényben, a kezdetektől sejtenként mindent, ami él. Az őshüllők kiáltásait, ahogy elhagyják a mocsarakat, és elindulnak a hegyek felé. A fákat, amik már az őshüllők előtt is itt voltak. A kövekké hűlő lávát, a hegyekké gyűrődő földkérget. Sosem voltam még ilyen egyedül, sosem vágytam még ennyire másik ember, másik Isten után. Írni kezdek, levelenként a forró erdőt, lélegzetenként azokat, akikhez már nem szólhatok. A fiút, aki egykor én voltam, és a fiú szüleit, akikhez már késő volt hazamenni. Megidézem őket. Hazatérek hozzájuk. Pilinszky János, apokrif evangélista vagyok.
A szemem előtt kel életre, amiről írok. Mint egy látomás, amiből nem lehet kitörni. Egyedül vagyok a látomásban. Látom magamat kívülről, látom Istent, ahogy engem néz. Látom magamat Isten szemével. Sohasem voltam még ennyire esendő. Sohasem voltam még ennyire. Az utolsó ember, a végítélet krónikása vagyok. Pilinszky János, legenda vagyok.
Apokrif
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
