Iancu Laura
Dsida Jenő – Nagycsütörtök
Ki emlékszik már arra, mit magoltam be annak idején a tankönyvből, feltehetően szóról-szóra, (egyetlen szót sem értve) Dsida Jenő Nagycsütörtök című verséről? Csak a vers maradt meg. Megszökött a tankönyvből.
Dsida Jenő: Nagycsütörtök
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Isten tudja, hány órát töltöttem el csatlakozásra várva vasúti várótermekben, háromlábú kutyák, hajléktalanok, vizitre hazaengedett katonák között, az éhségtől őrjítően krákogó varjakkal teli harmatos peronokon. Lázadtam én akkor sorsom ellen, és Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Mindannyiszor. De mindennek természetesen semmi köze Dsida Nagycsütörtökéhez, sem az Olajfák-hegyén történtekhez, csak nekem van sok közöm mindkettőhöz.
Nem tudom, mit állít a (szövegközpontú) irodalomtörténet arról, hogy a vers mennyiben szereplíra, hogy a nagycsütörtöki esemény valóban „megtörtént”-e, és Kocsárdon történt-e meg, esetleg egy íróasztal felett elképzelt rossz játék volt mindössze, vagy amolyan imitatio Christi módjára átélt imádság lenyomata? Persze valójában mindegy, mi történt, de nem a szöveg tökéletes komponáltsága miatt mindegy, hanem azért, mert akárhogy is történt, akivel mindez megesett, az nem volt más, mint a lelkiismeret.
Valahányszor elolvasom a verset, mindannyiszor úgy érzem, éppen abban a pillanatban történik meg az, amiről szó van, és nem csak esemény volta miatt. Mintha a vers maga is akkor íródna, többszöri nekifutással, viaskodások közepette. És van egy pillanat, amikor hirtelen magához ránt, mintha azt akarná: legyek tanúja az eseményeknek, én pedig, az elaludni is gyáva tanítvány: megfutamodok, sors elől szökve... Valami olyasmit él át a költő/a lelkiismeret, aminek – hiába vágyik rá – nem lehet szemtanúja. Ebbe a versbe nem lehet belegondolni. Nincsen középpontja. Nem találom el. Eleven. Mozog.
Egy előadáson hallottam, hogy a Nagycsütörtöknek legalább négy változata van. Azt is mondták, hogy ebben a versében a költő az erdélyi kisebbségi lét hétköznapjait, létállapotát ábrázolja, továbbá, hogy az egyéni szenvedés és küldetéstudat a krisztusi szenvedés és küldetéstudat közvetlen átélésével, azzal egybeolvadva valósul meg. Hat órára Székelykocsárd és a Getszemáni kert között megszűnik a távolság. Biztosan helyén való minden tudósi állítás. Én azonban „csak” a betegséget hordozó ember halálfélelmét vélem kiérezni, és azt, hogy Nagycsütörtök egy olyan nap, amit vérben csurgó félelemként magamban viselek. Tudom, hogy eljön a nap, amikor nem lesz csatlakozás, testem törött lesz és nehéz a lelkem, finom ideggel érezni fogom a nyomomban lopódzó ellenséget, szeretnék majd néhány szót váltani, de körülöttem mindenki aludni fog, és rám virrad az ellenség: Nagypéntek. Hagyomány van arról, hogy az ellenség ideje is lejár egyszer, akármilyen nagy, akármilyen fekete az a péntek: elmúlik. De ez már nincs benne a versben, ezt Máté, az evangélista árulja el.
Dsida verse nem szöveg. Esemény. Történés, és valamelyik szereplője biztosan én vagyok. Nem, nem az olvasó. Talán Péter álma. Ha ez nem így van, ha nincs közöm a vershez, akkor semmi közöm a vershez. Márpedig sok közöm van a Nagycsütörtökhöz. Beírták a naptáramba, amikor megszülettem.
