Falusi Márton
Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet?
Ez a vers nem más, mint költői feladatkijelölés, ars poetica. Nem aggodalom a jövőért, mint első olvasásra hinnénk. „Létem ha végleg lemerűlt, / ki imád tücsök-hegedűt?” E kérdést, alkatilag rejtett, inverz önmegszólítást, sőt önfelszólítást a bibliai tőről metszett gondolatritmus később felkiáltássá keményíti: „Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt!” Ki más, mint a költő, a megszólaló. S mi más lenne a feladata, mint költőnek megmaradni, a költői sorsot vállalni, mely önértékkel, abszolút értékkel bír.
De mit is jelenthet e költőiség, a poétikusság? Nem tudunk meg semmi közelebbit erről, mint amennyit a heroikus és merész, akkordok hatalmas távlatait átfogó metaforák, képzettársítások érzékeltetnek. Rögtön a legelején meghökkent egy ige: lemerűlt, mely nem rímkényszerből íródik – a poetica licentia könnyebbségének engedve – hosszú magánhangzóval, hanem hogy a mélység roppant méreteit fonetikusan is szuggerálja. Hová merül a lírai én? S miért nem ő maga személyesen, hanem a tőle elvonatkoztatott léte? A merülés nem csupán a létezésből kimúlást, kiesést vonzza jelentésmezejébe, de a személyiség legbensőbb magvába aláereszkedő, kontemplatív ráhangolódást a dolgok rejtelmeire, avagy a tudatállapotát módosító táltos mágikus rítusát. Nagy László vallomásai között olvashatjuk: „A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás. Történelmünk elején a varázsló költő is volt. Hatalma volt a közösségen, sőt, hitte, erőt vesz a természeten.” Ez a szellemi mozgás tehát eggyé válás a természettel, amelyből a költő vétetett, hogy kultúrát teremtsen, de olyat, amelyik a természetessel harmóniában van. Ekként a lét lemerülése az ihletett állapot metaforája is, amikor az ontológiai differencia, a lét és a létező különválása megszűnik. Ahogy Nagy László másutt írta: „azonos vagyok a szóval”. Lét és létező, jelölt és jelölő, dolog, szó és jelentés összeforr a költői illuminációban, megvilágosodásban.
A kérdések és párhuzamos gondolatok halmozása – mint retorikai alakzat – remek műfogás: a poétát, a világot birtokba vevő ember archetípusát bárki követheti, aki hajlandó erőfeszítést tenni és megérteni őt. Lehetne ő az Alvilágba alászálló Orpheusz, aki beszéli az állatok nyelvét, imádja – mint az animizmus, az élettelent is átlelkesítő hiedelem gyermeke – a tücsök hegedülését, miként később a dúlt hiteket. Nagy László szóképei különben is mitikusan elvontak, egyszersmind plasztikusak, könnyen elképzelhetők: a deres ágra lángot lehelő minőség lehetne maga Prométheusz, aki az embereknek ellopta a tüzet az istenektől, de természeti elem is, forró szél, levegő, mely Anaximenész görög filozófus szerint az ősi szubsztancia, a lélek is belőle sűrűsödik. A szivárvány sem csupán az éteri szépség allegóriája, hanem a távolságokat és távlatokat áthidaló tünemény, a feszül igéje által pedig az izmok munkáját és a Megváltó önfeláldozását is felidézi. A szikla-csípő metafora szintén többrétegű: metonímiaként is rögzíthetjük, hiszen a természetet termékennyé, lágy hantu mezővé művelő ember is a csípőjét és a derekát dolgoztatja. De a szikla-csípőről a természet-menyasszonnyal egybekelő teremtményi léthelyzetre is asszociálhatunk. Falban megeredt hajak és verőerek? Kőmíves Kelemen befalazott felesége mint a teremtő munkáért hozott áldozat megtestesülése, tárgyiasulása, avagy gépesített korunk kommunikációs kábelkötegei? Szinte végtelenségig bővíthetnénk képzettársításainkat. Hogyan állítható katedrális, a szentség helye istenkáromlásból? Eszünkbe juthat a kultúrantropológusok megjegyzése, miszerint a káromkodás fordított imádkozás, szavainak funkciója ugyanúgy a tabu, ám az is, hogy a költő a romlott hétköznapok fölé csak a romlás teljes átélése révén emelkedhet. Ahhoz, hogy megtisztuljon, s az övével együtt a közösség léte is értelmet nyerjen, alá kell merülnie a bűnben, és meg kell fogannia általa. S mi a legfőbb érték szimbóluma e vers zárlatában? Ősi jelkép, mely Orpheuszt is Eurydiké után űzte az Alvilágba: a szerelem misztériuma.
Nagy László remekműve emblémává zsugorítja, archaikus énekek, babonás ráolvasások imitálásával foglalja össze egész romantikus költői világnézetét. Erről prózában így emlékezik meg: „Szó van a világ leírásáról, kifejezéséről”. A költészet időtlen, szakrális hivatás, elhivatottság, mely szóból világot teremt. Nélküle ugyanis nem lenne világunk, hogy megértsük.
Nagy László
Ki viszi át a Szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
A sorozat összes eddigi darabja itt olvasható.
