Kollár Árpád
ÉLNIJÓ
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd
Az a rossz hírem, hogy meg fogsz halni: meg fogsz halni te is, én is, mindenki is. Az a jó hírem, hogy ez nem olyan nagy ügy, bárkivel megtörténik, akárkivel, mindenkivel. Ebben a pillanatban is 7.150.309.444 halál él a Földön, amikor én születtem ugyanabban a sárfészekben, mint Dezső, még csak 4.455.586.594 élt, és én voltam a 79.045.379.752-ik, aki valaha is emberré lett. Kosztolányink halálának pillanatában viszont még csak 2.213.048.159-en vártak sorsuk beteljesülésére, vagyis az ő idejében több mint háromszor akkora dolog volt ez az egész, mint most.
Ennek örömére magad is kiszámíthatod, hogy hányadik ember vagy a teremtés óta, már ha hiszel ebben az algoritmusban, vagy ha nem lamentálsz azon, hogy Noé bárkájába hogy a fenébe fértek be a dinoszauruszok, hogy Chewbacca miért él az Endoron, holott a Kashyyyk bolygóról származik, meg hogy a neandervölgyi, az vajon mi.
Meg fogsz halni, mondom, nincs ebben semmi szokatlan, mégis ez a rideg tény a világirodalom egyik legerősebb hajtóereje. Ezen nyafognak a költők évezredek óta, szenvednek és szenvelegnek, neked meg el kell olvasnod mindahányat, mondanod vagy írnod kell valamit egy ismeretlen tankönyvi fénykép vagy festmény szorongásairól.
Szerencsére ez még neked egyszerre nagyon is távoli, mégis túl közeli: a halál neked talán menő, a halál neked talán zombi, a halál neked talán misztikus valami. Goth vagy, emós vagy, dark vagy, Józsi vagy, Béla vagy, vagy mit tudom én, micsoda; mert én meg már túl öreg vagyok ahhoz, hogy ezt kövessem. De néha biztosan fáj, meg ócska az élet, satöbbi, és ha leugranál a hídról, akkor jól megmutatnád nekik (én legalább is elég sután úgy képzeltem, amikor annyi voltam, mint te).
Mindenesetre nagyon remélem, hogy játszol is a halállal, pózolsz, akárcsak Kosztolányi, a nagy-nagy pozőr: nézd ezt a félrefésült hajat, a nyakkendőt, ezt az író vagyok fejtartást, ezt a minősíthetetlen tekintetet. Mégis, mit tud ez a ficsúr, amit rajta kívül senki, de tényleg senki más?
Holott nyakon önti egy vödör sziruppal, közben röhög az egészen. Igen, a halál a létezés legnagyobb botránya, igen, borzasztóan szar ügy. Mégis, ha például fennhangon olvasod ezt a verset, kántálod vagy suttogod, egyszer csak azt veszed észre, hogy iszonyat jó élni, azt veszed észre, hogy zizeg benned az élet, mint a zöld legyek, hogy szétrobbansz, annyira félelmetesen jó minden, de minden, de minden a világon, pusztán azért, mert egyszeri és megismételhetetlen. Még az is, ha megkívánsz egy kis sajtot.
Olvasd el a Halotti beszédet, és ne hidd, hogy itt a halálról lenne szó, meg az összes többi semmi, azaz minden verset, a Szeptemberi áhítatot, a Hajnali részegséget, az Esti Kornél énekét, a Marcus Aureliust. Ha nem érted, hallgass egy kis Kispált, ha érted, akkor is: hiszen Lovasi ugyanezt a könnyűnek tűnő, mégis nagyon nehéz mutatványt viszi végbe, és különben is, sokkal kevésbé idegesítő, mint a Quimby rettenetes képzavarhalmai.
Hát így: minden rendben van, jól van ez így. (Kurvára nem, persze, de hát ez van, sorry.)
Kosztolányi Dezső
Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
A sorozat összes eddigi darabja itt olvasható.
