Melyik vers, novella vagy regény elolvasása játszott megkerülhetetlenül fontos szerepet kortárs íróink, költőink életében, esetleg abban, hogy a költői-írói pályát választották? 2015 őszétől új rovatot indítottunk, Tündérkert címmel. Biztosak vagyunk benne, hogy középiskolás diák olvasóinkat, de talán az idősebbeket is érdekli, hogy a Bárkához is kötődő alkotók milyen irodalmi alkotást ajánlanának a mai fiatalok számára.Iancu Laura ajánlata.
Iancu Laura
Népi, elit. Pilinszky
Élt nálunk a faluban egy ember s aztán őnála jóval hosszabb ideig egy róla szóló monda. Az elbeszélés szerint az ember orosz fogságba került, ott sokáig szenvedett, majd kilenc esztendő után lábmaradékára állt, és elindult. Haza. Napszentületre, ahová egykoron megszületett. Amikor már állni sem tudott, megértette, hogy megérkezett. Állát az ablakpárkányra támasztotta, majd lecsukta szemét. Odabent asszony térdelt, körülötte seregnyi gyermek mondta utána az imát. Az ember nem tudott, nem látott és nem hallott semmit. A monda a kérlelhetetlen némaságba torkollik, nincs ember, aki folytatni tudná a történetet… (Ezek után vö. mindezt Pilinszky János Ne félj! című versével!)
Később az egyetemen megtudtam, hogy az emberiség egyetemes kultúráját szakadék választja ketté. Csak szűk (közvetítő) réteg képes átjárni a kultúra népi és elit egysége közt tátongó szakadékot. Nem szükségeltetett különórát venni, magamtól is rájöttem, ki népe fia vagyok, mely réteg kultúráját hordozom. De csakugyan nehezemre esett ezt tudomásul venni! Miként tarthatja igazságnak magát az az Isten – oktalankodtam, aki a kiváltságosakat József Attila verseivel okítja, az alattvalóknak meg holmi zavaros mondákat potyogtat!? De efféle bánkódásomban nem időzhettem a végtelenségig, mert újabb és újabb, a „társadalmi és kulturális különbségek”-ből fakadó kríziseknek kellett felszabadítani a teret, átadni az életet. Például az önmagában is végzetes szerelemnek. Szerelmes lírát olvasva jutottam el Pilinszky Ne félj! című verséhez. És nyomban eszembe jutott róla népi mondánk hőse, története. Mert a történet ugyanaz. Prózai és lírai megfogalmazásban. És a szakadék tanába vetett hit inogni kezdett. A kultúrában megnyilvánul a különbség, de a különbözőséget az ember viszi a kultúrába. Nem a kultúra, az ember érez, gondolkodik, kérdez. Legyen az akármelyik réteg sarja, éljen a világ kezdetén, avagy a történelem végén. A gondolkodás, a megismerés vágya, a megértés, az alkotás kényszere nem a kiváltságosak sajátja. Nem a rétegek hordozzák mindezeket, hanem a rétegeken belül az egyes emberek.
A szakadék akkor veszítette el érvényét, amikor Pilinszky költészete a metafizikai kérdések boncolgatásához is kényszerszerű inspirációt nyújtott. Nem versírásra tanított, és nem serkentett a versírásra. De költészete szabadított fel a béklyók alól. Azon béklyók alól, amelyek a mondától a versig tartó láthatatlan úton akaszkodtak rám. Költészetében felismertem a mondák szelídségét. S mielőtt úgy tűnne, holmi népi szintre alacsonyítom le e ragyogó költészetet, sietek bevallani: a mondában is, a versben is azt szeretem a legjobban, amit nem értek bennük. A befejezetlenséget. A dolgok befejezetlensége teszi szükségessé és – emberi fogalmakkal – halhatatlanná a művészetet s benne a költészetet. Valamiképpen magam is ezért bátorkodom nem népi s nem elit, csak afféle magam költöttem szövegeket írni.
Az sem véletlen, hogy közben a tudomány dogmája is felülírattatott, ma már az egyetemen is mást tanítanak az egyetemes kultúráról. Persze, attól semmi nem lesz jó/jobb vagy igaz/igazabb, mert más, mert mást mondanak róla. Tegyék ezt szóban (monda) vagy írásban (vers). Erre is Pilinszky költészete emlékeztet engem. Ezért térek vissza hozzá újra és újra, még elindulásom előtt, a kapuba’.
