Erdész Ádám
A töredékek erejéről

Hosszú idő óta figyelek egy fiút. Most 12 éves, eszes, jó gyerek; aprólékos műgonddal fabrikálja apja honlapját, meg a Birmingham Cityét, mert e csapat hazai szurkolói állítólag még nem működtetnek magyar nyelvű oldalt. Rendszeresen jól szerepel matematika versenyeken, a legutóbbi, megyei első helyet hozó pontszám a sűrűbb pesti mezőnyben is megért volna egy bronzérmet. A kerti munka már lényegesen nehezebben megy, a fűnyírást – essünk minél előbb túl rajta jelszóval – élénk tempóban lezavarja, de a gereblyézésről már szó se eshet. Az elhárító hadműveletekhez könnyedén sorolja az argumentumokat: amikor legutóbb rendbe kellett tenni a kerti focipályát, derűs arccal jelentette, hogy maga az önkormányzat kérte a város lakóit, a kánikulában ki ne dugják az orrukat a házakból. Az önkormányzatnál pedig igazán tudják, mi a tök zsír…
Az olvasásnak nem nagy barátja, a humoros, vicces dolgok jöhetnek, a többi inkább ne, sőt egyáltalán ne. Az apja mindenfélével próbálkozik, érdekesnek gondolt könyvekkel, félig elmesélt és a legizgalmasabb pillanatban félbehagyott, olvasással folytatható történetekkel, még ígéretekkel. Amikor az Ábel a rengetegbent adta oda neki, azt hitte, biztosra megy, de a fiú fél óra múltán visszaadta a könyvet. „Bocs, Apa, unalmas” – tette hozzá valóban bocsánatkérő hangsúllyal, sejtve, hogy most egy különlegesen becsesnek tartott kincset hárít el. Ez kétségtelenül meglepetés volt az apjának, mert ő még ma is pontosan emlékszik arra, hogy rá milyen hatást tett az Ábel, amikor körülbelül ennyi idősen elolvasta. Emlékszik – mint minden igazi nagy könyvélményénél –, hogy mikor és milyen körülmények között olvasta. Éppen beteg volt akkor, amolyan gyerekek által szeretett betegség érte el: egy kis megfázás, a szobából nem volt szabad kimenni, de semmi komoly. Inkább iskolai szünetnek számít az ilyen, semmint betegségnek. S hogy ne unatkozzon, a kezébe adták az Ábelt, aki nagyobb varázslatot tett, mint Harry Potter.
A fiú apja ezután még többet töprengett azon, vajon milyen évtizedekre szóló emlékek rakódhatnak le a fia agyában. Régen ez az életkor a felnőtté válás kapuja volt – közvetlenül a konfirmáció, más felekezetnél a bar micvo előtti időszak, amitől fogva már nem az apa, hanem a gyerek felelt tetteiért. Vajon a szimbolikussá finomult életforduló idején miből lesz erősebb emlék: az Interneten bekalandozott világok virtuális eseményeiből, a furának, torznak látszó rajzfilmfigurák történeteiből, vagy a maga, fontosnak szánt üzeneteiből. Az apát igazából ez izgatta, hogy, mint valami gondosan őrzött örökséget, át tudja-e adni mindazt, amit maga fontosnak tart.
Eszébe is jutott gyakran a maga gyerekkora. A hatvanas évek legvégén volt 12 éves; visszatekintve az első, ami eszébe jut, a széttöredezettség. Akkor erre persze nem gondolt, de pontosan érezte, hogy a dolgok nincsenek a helyükön s a vonalak nem érnek össze. A több traktusú nagy házban, ahol élt – éppen úgy, mint nagyapjáéknál –, különös, tekintélyt parancsoló gépek aludták örök álmukat. Soha nem működtek, de nagyon vigyázni kellett rájuk, játékról szó sem lehetett a közelükben. Egyszer-kétszer a nagyapja beindította őket, ahogy mondta, azért, hogy az unoka is megismerhesse azokat, hiszen egyszer majd neki kell dolgozni velük, ám ez alkalmasint csak ürügy volt, s a maga elveszett világát hozta vissza egy-két órára. Az évek múlásával egyre kevésbé kellett rájuk vigyázni, sőt eljött az a pillanat, amikor az unokák már alkatrészeket is kiszedhettek belőlük. Ekkor már alighanem feladták a reményt, hogy a megmentett töredékekből valaha is vissza lehet állítani a régi egészet.
Az udvar egyik szélén bő évtizedre elegendő tüzelőt adó szálfák halmai tornyosultak. Senkinek nem volt ilyen jó vára, ott bármit el lehetett játszani. Ugyan azt mindenki tudta, fát így csak akkor termelnek ki, ha hirtelen el kell hagyni valamit, s menteni kell a menthetőt. Hogy hol zöldellhettek valamikor a szálfák, arról nem esett szó. A legérdekesebb kincsek a nagyszülői ház, tágas, világos, használaton kívüli kaptároktól és keretektől viasz szagú padlásán rejtőztek. Például egy furcsa, lábakon álló dézsa, amelyet hajtókaros tető zárt le. Fa mosógép – mondták. A bonyolult, fogaskerekes áttétellel kapcsolódó karral lehetett hajtani a dézsában forgó részt. (Ezt ma is őrzi a fiú apja.) Aztán egy 1800-as évek végén játszódó western filmben látta, hogy a főszereplő farmer felesége hogyan mosott egy szakasztott ugyanolyan mosógéppel. Egy pillanatra át is suhant a gondolatai között, hogy ezek szerint akkor nekünk volt olyan gépünk, mint az amerikaiaknak, nahát, micsoda világ lehetett…
A padláson tornyosultak a régi újságkötegek, köztük gyereklapok, zöld katonaládában leveleket is lehetett találni. Beleolvasgatott a levelekbe, az ott talált naplóba, de nem sokat értett belőlük. A nagyapa viszont minden kíváncsiskodásra örömmel válaszolt; amikor látta, unokáját mennyire érdeklik a régi históriák, kérdés nélkül is mesélt, részletesen, színesen. Csak egy kérdést hárított el, az unoka egyszer megkérte, mesélje már el, hogy mi is volt itt ’56-ban, mert nagyapjának és barátainak diskurálásából egy-két dolgot megjegyzett, azt is megértette, hogy a nagyapjának volt valamilyen szerepe, amire a többiek árnyalatnyi tisztelettel utaltak, anélkül, hogy kimondták volna, miről van szó. A nagyapa, akit nagyon szeretett, komolyan ránézett, és annyit válaszolt: mindent részletesen el fogok mesélni – ha majd nagyobb leszel. Nem került rá sor, nem tudta megvárni, míg az unoka felnőtt.
Igazán különös, hogy ez a töredezett, romos világ milyen erővel tudta átsugározni azt az értékrendet, ami a lényegét jelentette. Anélkül, hogy minderről közvetlenül szó esett volna, az unokában húszas évei közepére a töredékek egésszé forrottak – mindennek megvolt a pontos helye, minden összeillett. Esterházy Péter a Javított kiadásban ír arról, hogy észre sem lehetett venni, mikor és hogyan, de megtörtént az átörökítés. Valami ilyesmi történt.
Ma – látszólag vagy valóságosan? – a külső világban is lassan-lassan összeépülnek a rég széttöredezett részek, ám hogy képesek lesznek-e a korábbi erővel átsugározni a lényegüket jelentő értékeket, az nagy kérdés. Mindenesetre a 12 éves fiút figyelem tovább: vajon mi jut el hozzá abból, ami nélkül a világnak nincs értelme és érdemleges folytatása…

Kapcsolódó:

Kiss Ottó: Mondta Feri
Szabó Tibor: Hámori Bianka hiába első
Grecsó Krisztián: Mínusz egy halál
Elek Tibor: Horgász irodalom
Erdész Ádám: Kolozsvártól Szegedig
Kiss Ottó: Nyári medveségek
Szabó Tibor: Fenekező angyalozás - eredményesen
Kiss László: A térképnek háttal
Grecsó Krisztián: Egy koldus adósa
Elek Tibor: Kívülállás vagy benne levés?
Gyarmati Gabriella: Bohus Zoltánról
Erdész Ádám: Majolenka
Kiss Ottó: A giliszta és a kígyó
Szabó Tibor: Tavaszi minden
Kiss László: Első síelés
Grecsó Krisztián: Kerthelyiségre fel!
Elek Tibor: Primum vivere
Gyarmati Gabriella: Munkácsy Csabán és Colpachon
Erdész Ádám: Az ünnep színeváltozásai
Kiss Ottó: Matuzikné Amál berendezi
Szabó Tibor: Lőni a gépen a kékeket
Kiss László: Haza
Grecsó Krisztián: Farsangi kiskáté
Elek Tibor: Konkrét halál
Erdész Ádám: Derelye és suvikszos csizma
Kiss Ottó: Az elviselhetetlen könnyűségről
Szabó Tibor: Miért kell egyáltalán verset írni?
Kiss László - Trip
Grecsó Krisztián - Hazai ízek
Elek Tibor- Ablak a kortárs magyar irodalomra

Főlap