Egressy Zoltán
Táncolj, legenda
"Kirobbanó formában játszva ismét a mezőny legjobbjának bizonyult" (Népsport, 1978)
Wells Tower Menedékhely című novellájának ingatlanspekuláns főhőse megvesz egy hegyet, majd meghívja oda régen látott öccsét. Vele és szomszédjával hármasban indul vadászni, siklanak a havon, meglepően gyönyörű minden, a köd épp felszáll, a nap szépsége szinte letaglózza őt. "Én halottnak éreztem magam minderre, bár valami kis vigaszt azért jelentett, hogy ott van ez a sok szépség, s őrülten kitart, akár meg tud hatni engem, akár nem." Nem sokkal később két tökéletes lövéssel leterít egy jávorszarvast, mámoros az örömtől, az állatról azonban kiderül, hogy beteg, rohad a húsa. Vagy mégsem, ez nincs egyértelműen eldöntve, az öröm mindenesetre nem teljes. Towernek ebben a novellájában is olyan férfiak a hősök, akiknek valahogy nem sikerül, valamit elrontanak az életben. Nem csak a lövést, az egészet.
Ahogy telnek az évek, az ember egyre óvatosabb, csak az igazi hülyék nem. Többnyire mindenki kritikusan értékeli régi érzéseit, rajongásainak tárgya óhatatlanul csökken, visszamenőleg átrendeződnek az élmények a fejekben, rengeteg egykor fontos dolog megmosolyognivaló már. Van azért, ami megmarad, őrülten kitart, vagy megint fontos lesz. Esetleg megismerkedik az ember valakivel, és emiatt a másik miatt jön elő egy régi dolog. És mondjuk egyszer csak azt mondja ez a másik, ez a lány az embernek: képzeld, találkoztam vele.
Ülnek egy asztalnál, presszó, hárman vannak, hallgatja, ahogy elmeséli a lány a harmadiknak, hogy történt.
Életemben egyszer láttam messziről elölről, nem hogy hátulról, mint most, de megéreztem, hogy ő, mondtam a Dórinak, hogy basszus, szerintem ő az. De ki, kérdezte a Dóri, ő abszolút nem ismerte. És akkor elmondtam neki, dő, dödő, dő, tíz mondatban, vagy ötben, és mondta a Dóri, hogy de hát szaladjál akkor utána, majd én fizetek, tudod, és így álltam, aszondja, szaladjál már, és én szaladtam, de előbb megkérdeztem a pultnál, mondom bocsánat, au, bassza meg, most bevertem a könyököm, jaj, ez zsibbadós, hagyjátok, ezt most én fizetem, ezerből kérek szépen. Ő... Köszi szépen. Mondtam, hogy.... Kicsit kevesebbet adtam, kilencszázötvenöt volt, tíz százalék azért jó, ha van, meg se néztem, benne van-e a szervízdíj vagy nincs. Na és megkérdeztem a pultnál, hogy ő-e, mondták, hogy igen, és akkor utána szaladtam. De hát tudod, közben kattogott az agyam, mi az istent mondok neki, és akkor így kiabáltam, hogy elnézést, elnézést, ne haragudjon, és ahogy sprinteltem, kurvára nem kaptam levegőt, lihegtem, fogtam a mellkasomat, és mondtam, hogy... Ő... Hol is kezdjem, bocsánat, egy pillanat. Állt, és így nézett, hogy mi van, és tudod, mikor látod magad kívülről, meg az egészet, hogy tök gáz, de hát nem tudsz mit... Mondtam, hogy... Ő... Az van, hogy... Olvastam a könyvet, amit Önről írtak, na akkor így elmosolyodta magát ilyen ferde félmosollyal, ilyen izén, aranyos volt. És mondtam, hogy meg... meg nagyon sokat beszélgettem ő.. Önről... Az elmúlt egy évben... Megmondom őszintén, előtte nem, nem is tudtam, hogy létezik, és hát az a, az a, hogy mondjam, az a fixa ideám, hogy nekünk beszélgetnünk kéne... Ezt sikerült mondanom, bazdmeg, így állt, nézett, és mondta, hogy hát itt megtalál. Mondom, itt, ahol voltunk? És mondta, hogy igen, tehát egy kocsmában, érted. És mondtam, hogy van az a borozó, úgy tudom, oda is szokott régen menni, arra nem jár? Mert én arrafelé lakom. És akkor így állt, és mondta, hogy tudja mit, hívjon fel. Mondom, megadja a számát? Meg. De se be nem mutatkoztam, se semmi, telefon elő, diktálta, bepötyögtem, mondta, hogy hívja sokszor, mert együtt lakom az édesanyámmal, és anyám süket, teljesen süket. És utána mondom, hogy nem vagyok újságíró, vagy ilyesmi, mondom az az igazság, hogy a.. A kedvesemmel beszéltünk sokat Önről, ő kicsi kora óta így nyomon követi, nagyon szerette, mondtam, hogy hogy hívják, és akkor így csinált, hogy... Ekkora mosoly. Kurvára tudja, hogy ki ő és kurvára tudja, hogy nagyon szereti őt, és kurvára képben van, ez egyértelmű volt. Mondtam még azt is, hogy egyszer láttuk őt nemrég, csak izé, messze volt, gondoltam, hogy odamegyek, de valahogy nem úgy alakult. Meg, meg, ja, meg azt is mondtam, hogy mikor beteg lett, akkor kint voltunk Horvátországban, olvastuk a neten, és hogy a barátnőm ott orvos, ahol Önt műtötték, és akkor hívogattam mindig, hogy hogy van. De hát nem tudom, érted, most megint ott tartok, hogy mikor hívjam fel, mi az istent mondjak, a nevemet se tudja, én vagyok az, aki maga után szaladtam a múltkor?
"Néha, néha, nagyjából hat erős ital után jó ötletnek tűnik, hogy felhívjam az öcsémet telefonon", így kezdi Tower a novelláját, fel is hívja. A középkorú ember kedvese nem biztos, hogy megteszi a legendával, mert hát mit is mondhatna, hirtelen ötlet volt az utána futás, és bizarr az egész, alig érte utol a bicegő mankós embert, odalihegett hozzá, látatlanban érez mindent az egésszel kapcsolatban, miközben saját szemeivel nem látta fénykorában őt, akit az ember úgy szeretett.
Ha mégis felhívná, azt akarná mondani neki, hogy ne haragudjon magára. Úgyis az lesz mindig, amit akar. Mindegy, mi volt, ne a múlttal foglalkozzon, meg hogy elszúrta-e vagy sem, azon úgyse tud változtatni, nem az a lényeg, hanem hogy most mit kezd magával. Még csak ötvenöt, még bármi lehet. Azt nem akarja neki mondani, hogy ne igyon, azt mondták már elegen, annak így nincs értelme. Egyébként is, sokszor az alkohol jótékony fénye tudja kifehéríteni a sötét emlékeket, mondja a főhős, a novelláé. Mentse fel magát, ez a lényeg, tartson egy tárgyalást magában, és mentse fel magát minden felmerülő vádpont alól, ezt az óvatosodó ember kedvese mondaná. Persze, csak ha akarja, ha nem, akkor ne, ki ő, hogy megmondja, mit csináljon egy másik ember.
955, ez áll egy rendszámon, ami suhan az ember előtt, miközben ő autójában ülve gondolkodik a legendán és a kedvesén (ezt a szót soha nem szokta használni), kettejük furcsa találkozásán, az előtte haladó autó rendszámában van egy L, egy E és egy G is, mosolyogni kezd, sőt, már hangosan nevet, mint az ingatlanos főhős a novellában, aki egy nehéz pillanatban mond valami gyenge viccet, amit valami miatt ellenállhatatlannak érez, röhögni kezd, míg már fájnak a hasizmai és könnyek csorognak az arcán. Ó, istenem, ez a következő mondat, ami kijön a száján. Mi van, kérdezi tőle az öccse. Semmi, válaszolja.
Egressy Zoltán: Halál Hotel (kispróza)
Részlet Egressy Zoltán Az isten lába című drámájából
Megkérdeztük Egressy Zoltánt (Szepesi Dóra beszélgetése)
Darvasi Ferenc kritikája a Most érsz mellé című novelláskötetről
