Egressy Zoltán
Halál Hotel
Skolasztika nővér gurgulázva nevetett, ahogy elhagyta a kis falut. Örömét lelte az elvégzett munkában, vidáman száguldott vele mélykék színű, metálfényezett, alufelnis Zaporozsece, és hát részeg is volt kissé. Ha vezetett, szinte soha nem ivott öt pohár rozénál többet. Ezen a napon különösen hálás volt az Úrnak, és ő mindig rozéval adott hálát. A falu, melyben unokanővére, Butorek néni adott ki szobát turistáknak, szeretettel búcsúztatta. A lakosság száz százaléka jelen volt, mind a heten könnyes szemmel integettek utána, különösképp Butorek néni volt meghatott, aki előző nap egy észt szerelmespárt kergetett meg baltával, amiért azok reklamáltak a szobájukba időről időre betérő gyapjas jakok miatt. A fegyveres üldözés miatt panaszt tettek az illetékes hatóságnál, ezért ugrasztani kellett a nővért, az örök megmentőt, akinek minden diplomáciai érzékére szüksége volt a helyzet elsimításához. Az ökomenikus gondolat segített és a szeretet ereje. Néhány percet az illetékes hatóság kompetens tagjával töltött annak jól zárható irodájában, majd az észt pár férfitagját győzte meg. Mindenki jól járt, egyedül az észt nő nem; a nővér elégedett volt a küldetés sikerével. Gurgulázva nevetett, ahogy elhagyta a kis falut: örömét lelte az elvégzett munkában, vidáman száguldott vele mélykék színű, metálfényezett, alufelnis Zaporozsece, amikor váratlanul esni kezdett az eső. Először az Isten könnyeinek, aztán már a haragjának hitte. Mintha a végítélet centrumába került volna, úgy zuhogott. Skolasztika alig látott, lépésben haladt, már-már a rózsafüzért kezdte imádkozni, amikor éles fényekre figyelt fel. Hunyorgó szemmel olvasta el az út jobb oldalán, fehér alapon sötétbarnán égő neonfeliratot: Halál Hotel.
Kacagva állította le az autót. Harcsabajszú portás fogadta, talpig feketében.
- Isten hozta, nővér - mondta szárazon.
- Igen.
- Talán nem tervezte, hogy betér. De biztosíthatom: ha már itt van, itt is marad. Ez
az eső nem áll el - sóhajtott, majd halálfejléces bejelentőlapot csúsztatott a vendég elé.
- Ki kell tölteni mindent? - kérdezte az apáca. - Név, cím, hogy meddig maradok?
- Azt nem. Hiszen örökre - vigyorgott a portás. - Talán csak viccelek. Majd kiderül.
Nincs most sok vendégünk, kiürültünk. A legszebb lakosztályt adom, egyszer élünk.
Skolasztika nővér átvette a kulcsot. Megtántorodott a portás rettenetes lehellete miatt, rothadó belek szagát érezte, és valami furcsa édességet. Körülnézett.
- És ez még csak a hall - mosolygott a portás. - Kharon ladikját látja a képen,
ez itt autentikus ábrázolás a pokol kapujáról, azokon a fotókon pedig a hotelben elhunytak láthatók. Én azt javaslom, térjen mielőbb nyugovóra.
- Reggeli hányig van?
- Reggelire már nem lesz szüksége - felelte a portás, majd eltűnt a „Kegyeleti
szoba" feliratú ajtó mögött. Skolasztikára hirtelen halálos fáradtság telepedett. Elbotorkált az 1967-es számú lakosztályig, ahol azonnal az ágyra dőlt. Az áramütés nem volt túl erős, épp csak magához térítette. Felirat villogott a tévékészülék képernyőjén: „Welcome Miss Skolasztika". Pár másodperc múlva ráncos homlokú, mokány ember arca tűnt fel.
- Üdvözli a Halál Hotel vezetősége. Kérem, hallgassa meg életvezetési tanácsainkat.
A nővér a minibárhoz lépett, kivett egy nyolcvan százalékos alkoholtartalmú italt, miközben szeretettel figyelte a képernyőről agitáló férfit.
- A Halál Hotel a fennmaradásért folytatott küzdelem utolsó bástyája. Ha jó hazafi, eldobja az életét. Éljünk? Ezeknek?! Okozzunk örömet, adjunk esélyt ellenségeinknek szimpla továbbélésünkkel? Nem! Mérjünk csapást rájuk: haljunk meg!
Skolasztika nővér csuklott, majd kapcsolgatni kezdett, mert izgalmasabb műsorra vágyott. De mert nemcsak nimfomániás volt, hanem kíváncsi is, leragadt egy tudományosnak tűnő előadásnál.
- A láthatatlanság megoldást jelenthetne - mondta egy ősz férfi. - Elvileg nem kivitelezhetetlen. Csupán egy olyan negatív törésmutatójú mesterséges anyag kell hozzá, amely megváltoztatja a fény tulajdonságait. Amelybe nem lép be a fény, nem verődik vissza, hanem megkerüli. Ilyen anyag a természetben nincs, de próbálkozunk térbeli struktúrákkal, amelyek a látható fénynél nagyobb hullámhosszú, például mikrohullámú elektromágneses sugárzás szempontjából válhatnak láthatatlanná. Ezt én se értem, Ön se akarja - nézett ki a nővérre, miközben halványulni kezdett. - Amíg látszik, kiszolgáltatott. Haljon meg, ahogy én - a férfi ezzel pisztolyt szegezett halántékának, meghúzta a ravaszt és kiesett a képből.
Skolasztika észlelte, hogy a falak sunyi réseiből gázpermet szóródik rá. Remekül szórakozott. Másik csatornára kapcsolt.
- Malakiás atya vagyok, a papok futballválogatottjának irányító középpályása -
nézett szembe vele Malakiás atya, a papok futballválogatottjának irányító középpályása. -
Szenvedélyem a labdarúgás. Joggal kérdezik tőlem a barátaim mostanság, miért játszom olyan durván. Miért könyöklök fejelés közben? Nos, nemrégiben az egyik meccsünk előtti melegítés közben a Losing my religion című szám szólt a stadion hangszóróiból. Tönkreteszik az idegeinket! Technikás játékos voltam és most könyöklök! De többé ne legyünk játékszerek! Ezeknek semmi nem szent! Letagadják az érzelmeiket is. Azt mondják, nem tetszik nekik a Titanic, meg az Igazából szerelem! Hát akinek az nem tetszik, kapja be!
- De nekem tetszik - ijedt meg Skolasztika, mert tetszett neki Malakiás is, aki ebben
a pillanatban megnyomott magán egy gombot és ezer darabra szakadt. Skolasztika összerázkódott, nehezen tette túl magát a megrázkódtatáson. Azért sikerült.
- Még mindig él - bosszankodott a képernyőn feltűnő portás. - Aki ilyen rutinos, mint maga, aki annyi mindent tud az életről, férfiakról, nőkről, állatokról, hüvelyes növényekről, bűnről, fájdalomról, receptekről és receptorokról, és a torokról, szexről, extázisról, gomolygó rejtélyekről, aki olyan jól lát párákban, ködökben, mint maga, lássa be: semmi értelme. Napra nap, hétre hét. Mi végre? Ha él, legitimálja a hazugság, a kishitűség uralmát. Vegyen magához egy fúrógépet és élvezze a csendet, amely beáll, ha abbahagyja a fúrást. Ez az élet és a halál különbsége. Mint minden nő, maga is csupa titok. Soha nem lehet tudni, mi volt negyed órája a szájában. Bármit el tudok képzelni: talán éppen most jut eszébe, hogy fagottot kérjen valakitől a születésnapjára, vagy most határozza el, hogy többé nem etet szandálban zsiráfot. Minden nő talány. Én csak annyit tudok róluk biztosan, hogy minél pöttömebbek, annál jobban verik a sarkukat a földhöz. Mindegy, nem ezt akartam. Hanem hogy adja fel. Én búcsúzom.
A portás hördült egyet, Skolasztika azonban már a szoba berendezését figyelte. Most vette észre a plafonról lógó kötelet, és alatta a zsámolyt. A falban elhelyezett konnektort, amelyre kis csapból víz csordogált. Egy asztalkán géppisztolyok és kések hevertek. Egy bumeráng. Néhány napilap. A sarokban verem tátongott, vele átellenben kandalló állt lobogó tűzzel, emberméretű bejárattal. A falakon vízi hullák, szétégett halottak képei feliratokkal: „Már békében nyugszunk" „Gyere te is". Egy másik kép hatalmas harcsát ábrázolt, felállítva, büszke horgász tartotta. Fölötte felirat: „A képen a hal áll". Kis hangszórókból finom sustorgás hallatszott: „Öld meg magad!"
- Tizennyolc éves koromban lefagyott a számítógépem. Az összes gyerekkori
fényképem elszállt - zokogott az észt nő a tévében, nyakán hurokkal. Magyarul sírt. - Borzalmas ez a kor, ez a fejlett technika. Öld meg magad! - nézett ki a képernyőből, majd felakasztotta magát.
- Én költőnő akartam lenni! - az észt férfi jelent meg a képernyőn. - Vagy Oscar
Wide! És észt fűtő lettem! Egy verseskötetet akartam írni Szépemberek bálja címmel. Esetleg egy komolyabb prózai művet, amellyel megteremtettem volna az önfelmentő regénytípust. De fűtő lettem! Most meghalok, halj meg te is! Tahtsin olla Oscar Wilde! Minust sai küte! Ma suren, sure sinagi!
Lövés dörrent, az észt elhallgatott. Egyre szűkebbé vált a szoba, a falak kezdtek összemenni. Skolasztika nevetve nézte, erre megálltak. Nyílt az ajtó, két kéz tűnt fel, az egyik baltát szorongatott, a másik letett a földre egy tányér gyapjas jaksalátát.
- Az utolsó vacsora - hallatszott Butorek néni hangja, majd mindjárt utána a sikolya. A
nővér ujjongva vett ki egy újabb üveg italt a minibárból.
- Mócsing vagyok, a hotel szakácsa - tűnt fel a tévében a kis falu nemrég kielégített illetékese. - Egye meg a mérgezett gyapjas jakomat. Mi maradna magának? Öregség. Hálátlan gyerekek. Szív és érrendszeri betegségek. A rák. Önnek esélyes az AIDS. Válasszon. Ha rák, milyet akar? Vastagbél? Méhnyak? Nem egyszerűbb enni két vargányának tűnő falatot? El akar jutni a teljes elhülyülésig, mint én? Ma egy benzinkúthoz kanyarodtam. Le is lassítottam. Akkor vettem észre, hogy gyalog haladok. Jó, hogy nem akartam indexelni. Idáig jutottam. Engem már korrumpálni is nehéz. Magának mondjuk sikerült. De innen már csak egy lépés az Alzheimer-kór. Haljon meg!
A szakács kivetette magát az ablakon. Skolasztika nővér sikoltott a gyönyörűségtől. Hiszen hát ez mind hülye, buták, mint a földhányás. Nem... Ő élni fog. Sőt. Valakitől mindenképpen kér egy fagottot közelgő születésnapjára. Holnap megreggelizik, ha él még valaki, aki kiszolgálja, ha nem, majd megeszi a mérgezett jakot, rajta úgysem fog a halál, nem tudja kikergetni az esőbe, ha van eső egyáltalán, nyilván nem is volt, ő csak betért megpihenni egy hotelbe úton hazafelé, amikor elfáradt alatta a mélykék színű, metálfényezett, alufelnis Zaporozsec, amivel ügyeket elsimítani járkált ezekben a 2000 utáni istentelenül nullás években.
Megjelent a Bárka 2009/5. számában
