Elek Tibor

 

Amikor a Pusztaszó (is) elég

 

 

Az Esztergomi Várszínházban mutatták be először, de néhány nap múlva már a Gyulai Várszínházban is láthattuk, hallhattuk a Sinka István verseire épített, azokból kibomló Pusztaszó című előadást (a szóösszetétel talán a Pásztorének mintájára keletkezett). Az est rendezője, a versek mondója és egyik énekese, Horányi László az Esztergomi Várszínház művészeti vezetője, nyilván ezért (is) volt az ősbemutató Esztergomban, de gyulaiként hadd mondjam azt, hogy Gyulán talán még inkább otthonra talált ez az előadás. Nem is azért csupán, mert Gyula közelebb esik azokhoz a bihari, sárréti, békési pusztákhoz, amelyeken az egykori pásztorköltő legeltetett, vagy a sokszor megénekelt „Körözs vizé"-hez, vagy Vésztőhöz, ahol évekig élt és alkotott, hanem, azért is, mert Sinka csaknem két évtizedes Békés megyei időszakában olyan konkrét gyulai mozzanatok is találhatók, mint például, hogy többször járt a városban, látogatta a kórházban szívbeteg feleségét, akinek aztán a gyulai Szentháromság temetőben van a sírja mindmáig, vagy hogy többször megfordult az akkor még megyeszékhely Békés című lapjának szerkesztőségében is, a lap egyik munkatársának hónapos szobája szolgált otthonául a kórházi látogatásai idején, sőt, egy 1937-es sajtóper iratai szerint maga is gyulai lakos éppen. De akár azért is találhatott otthonra a Pusztaszó Gyulán, mert az azt (zeneszerzőként) létrehozó és előadó zenészek közül Nagy Szabolcs (zongora, ének) gyulai születésű és Pengő Csaba (bőgő, ének) is békési származású.

A Londonban élő Gömöri György mondja, épp itt, a Bárkaonline-on, hogy „a jó versnek még a huszonegyedik században is kell legyen olyan zenéje, amitől olvasója, vagy hallgatója azt versként éli meg" s hogy „a líra nem más, mint érzelem és gondolat - dalban elbeszélve". Sinka István versdalai és versballadái magától értetődő természetességgel kínálják magukat a megzenésítésre, s ennek során a népzenei ritmusok, motívumok, dallamok vagy a rájuk emlékeztetőek felhasználását. Németh László írta Sinkáról, hogy „Ady óta nem volt költőnk, akiben ilyen mély, távoli dallamok jártak volna vissza." Nem véletlenül kezdődik a az előadás a Vád című Sinka-kötet mottójával: „nagyanyáim s szépanyáim / lelke dalolt nekem a pusztán...", s a Fekete bojtár vallomásainak az az emlékezetes részlete is elhangzik később, amely a csizmaszárra írott (állítólagos) első vers keletkezését úgy beszéli el, mintha csak a pósai fekete öregasszonynak a szélzúgásból kihallott altatójából születne meg. Ezért mondtam én is két évvel ezelőtt (), Sinka születésének 110. évfordulójára emlékeztetve, hogy neki nem másoktól kellett begyűjtenie az ősi magyar népi látásmód, a népköltészeti hagyományvilág szemléleti és formai elemeit, elég volt önmagát vallatóra fognia.

A fiatal zenészeket a származás, a békési, körös-parti atmoszféra ismerete bizonyára nyitottá, fogékonnyá tette Sinka világa iránt, de a vers és a zene régtől ismert öszefüggéseinek alkotó alkalmazásához szükségeltethettek azok a tapasztalataik is, amelyeket eddigi zenei előéletük során szerezhettek. S nem is elsősorban a különböző jazz, blues formációkra gondolok, amelyekben megfordultak, jóllehet a népzenei alapokhoz társuló rockos, bluesos hangzás sem elhanyagolható ezen az estén (említsük meg zenésztársaikat is: Gera Attila fúvós hangszerek, Molnár Dániel ütőhangszerek, Szirtes Edina hegedű, ének), hanem, s főként Nagy Szabolcs esetében, inkább a Ghymesre, amelyben már régóta együttél mindez. De mindegy is, hogy milyen forrásokból táplálkoztak a versek megzenésítői, a lényeg az, hogy a szónak és a zenének nemcsak ritka szép, de napjaink, a fiatalabb korosztályok által kedveltebb, hangzásvilágához is jól illeszkedő összhangja valósult meg az előadásban, ráadásul táncmozgással és egyéb a látványelemekkel is társulva.

Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel! - szól a közismert mondás. Ha a puszta szó önmagában kevésnek, nem elég hatásosnak látszik már, főként, hogy Sinka István pusztai szavával a ma embere nem is igazán találkozhat, akkor társítsd hasonlóan tiszta forrásokból származó ritmusokkal és dallamokkal, ne csak mondd mértéktartó és hiteles átéléssel, de énekeld is, hívd meg a Magyar Balett Színház Gödöllő öt táncosát, akik Egerházi Attila archaikus és modern mozgásszínházi elemekre épülő koreográfiájával táncolják is el, színesítsd előadásodat várfalra vetített illusztrációkkal, látványelemekkel, használd ki a környezet kínálta egyéb lehetőségeket is, például a várbelső loggiáját - s akkor talán mégis elérheti a költői szó a címzettjeit. Ha a Sinka-vers és a zene fentebb említett természetes összefüggésének felismerése mellett ez a gondolatmenet is ösztönözte a Pusztaszó című előadás létrehozóit, akkor jól tették, hogy mindezt professzionális módon meg is valósították.

Nagyon más a mi világunk már, mint a Sinkáé volt. Az előadásban a Sinka-líra olyan emblematikus alkotásai mellett, mint az Anyám balladát táncol, Bondár Márta balladája, Végy karjaidra idő..., számos olyan kevésbé ismert és a hagyatékból előkerült dalszöveg is elhangzik (egy Ozsváth Sándor által szerkesztett 1985-ös előadás anyagát alapul véve), mint a zeneileg már-már slágergyanús (már ha efféle dalokat játszanának is a slágerrádiók) feldolgozást kapott Fekete kapu, Bujdosó ének, Nem volt kék.... A szó, a zene, a mozgás, látvány ilyen egymást erősítő összhangzása azonban nemcsak a korok közti távolságot képes áthidalni, de az ismeretlen szövegeket is ismerőssé teszi. A versekben megfogalmazott érzések, hangulatok, létélmények, egyéni és közösségi sorstapasztalatok ebben az összművészeti produkcióban számunkra is átélhetővé válhatnak, s így visszavezethetnek bennünket magához a puszta költői szóhoz, felismertetve annak eredendő erejét is. S ennél többet egy előadástól nem kívánhatunk. A Pusztaszó nem kevés.

 

 

Jelenet az előadásból

Fotó: Kiss Zoltán

Kapcsolódó írás: 110 éve született Sinka István