Szalánczi Ágota
Gyerekjáték – Valahol Európában
a Békéscsabai Jókai Színházban
A Dés László, Nemes István, Böhm György, Korcsmáros György és Horváth Péter jegyezte Valahol Európában című musicalt Pányik Tamás rendezésében mutatta be a Békéscsabai Jókai Színház 2026. október 2-án.
Valahol Európában mindenki gyerek. A második világháború utolsó időszakában elárvult gyerekcsapatok járják az országot. Nemcsak a békés, biztonságos családi életet veszítették el, de aludni sem tudnak bombaveszély nélkül. Egyszerű lenne azt mondani, hogy az életükből minden vidámság és naivitás hiányzik, de éppen ezek segítik túlélni bujdosó mindennapjaikat. Ugratják egymást, játszanak, és legfőképpen újra és újra arról a fontos-nagy-ember-felnőttkorukról beszélnek, amelyben nincs háború. Árva gyerekek a felnőttek is: magányosak, hitetlenek és kiszolgáltatottak. Nem is tudják, miben nyomorította meg őket a szemük előtt folyó történelem.
Bartus Gyula mint Egyenruhás
Pányik Tamás rendezésének egyik legfőbb erőssége, hogy bátran és egyértelműen ábrázolja a történelmi kontextust, amelyben a cselekmény játszódik. A háború így nem valamiféle távoli, meghatározatlan háttérként van jelen, hanem olyan valóságként, amely folyamatosan meghatározza a szereplők cselekvőképességét és veszélyérzetét. A rendezés nem engedi, hogy a Valahol Európában kizárólag egy általános érvényű háborúellenes mesévé szelídüljön: a gyerekek kiszolgáltatottságát pontosan felismerhető politikai és társadalmi közeg teremti meg. Az Egyenruháson (Bartus Gyula) és kíséretén nyilas karszalagot látunk. A Nyitányban és a kezdőjelenetet követő átállásban falhoz állított, megfélemlített civilek jelennek meg kabátjukon sárga csillaggal. A kép különösen jelentős azért, mert már azelőtt szembesülünk a felnőttek által létrehozott közeggel, hogy igazán a gyerekek világába lépnénk. Ez a motívum rögtön jelentést is nyer, amikor a már összeszokott bandához csapódó Kuksi (Benke Dániel) ruhájáról levágják a csillagot, hogy biztonságban mehessenek tovább. Ez egyike azoknak a hangsúlyos dramaturgiai (dramaturg: Kerényi Tünde Sára) lépéseknek, amelyek új megszólalást is hoznak a darab szövegkönyvébe. A szereplők kénytelenek megtanulni a felnőttek káoszának szabályait, miközben annak következményeit sem megérteni, sem befolyásolni nincs lehetőségük. Az előadás úgy szól a gyermekségről, hogy sok esetben abszurddá teszi a felnőttek tetteit: a karhatalom képviselője, az Egyenruhás gyerekek ellen fegyverzi fel a falut. A racionalitás helyett a hatalom, a félelem és a pusztítás uralkodik.
Az első fordulat akkor jön, amikor a lerombolt Állami Javítóintézetből menekült csapat egy töltésnél szembekerül egy másik gyerekbandával. Gyorsan eldől, hogy ha túl akarják élni a háborút, együtt kell folytatniuk a vándorlást. Hosszú (Puskás Dániel) és Suhanc (Kiss Viktória), a két vezető nehezebben bíznak egymásban: míg előbbi felelősségteljes és védelmező, de gyanakvó, utóbbi fiúnak álcázza és keménynek tetteti magát, hogy biztonságban legyen. Kezdődő szerelmük fontos érzelmi szál, mindkettejükről kettes jeleneteikben tudunk meg a legtöbbet. A két főszereplő összjátéka leginkább a zenében válik a történet által megkívánt intim, hiteles kapcsolattá, különösen Suhanc/Éva Talán című dalában, mely a karakter megrendítő múltját mutatja be.
Kiss Viktória és Puskás Dániel, azaz Suhanc és Hosszú
Ficsúr (Lévai Attila) hordozza leginkább a felnőttek kétszínűségét: a csapat egyik legéletrevalóbb és legcsibészebb tagja, akit gyors észjárása, ügyeskedése és humora segít az úton, és bár őszintétlenségéből szabadulás is származik, egyedül ő hagyja magára társait. Szeplős (Hajdu Máté) áll hozzá a legközelebb, aki a csapat közösségi erejét erősíti. Bár múltja megrendítő, jelenléte nélkülözhetetlen a derűhöz. Kettőseik bravúros humorral oldják a történet egyre súlyosabb hangulatát.
A második felvonás új helyszínt hoz. A látványvilág (díszlet-, jelmeztervező: Árva Nóra) nagy hangsúlyt fektet a forgószínpadra, az első rész szétlőtt házfalai után romos kastélybelsőt kapunk lakójával, Simon Péterrel (Katkó Ferenc), a magányos, emberektől elzárkózó karmesterrel együtt. Befogadja a gyerekeket, és bizalmatlanságában, őket nézve egyre inkább visszanyeri hitét az emberekben: ahogy megismerteti őket a zenével, ő maga is újra megszereti hivatását. Az egyre fojtogatóbb külső körülmények mellett a dalok (zenei vezető: Gulyás Levente) egyre vidámabbak, a szereplők közös játéka összeérik, amit a megkoreografált (koreográfus: Hevesi Fanni) betétek csak erősítenek.
Katkó Ferenc (Simon Péterként) és a gyerekek
A játék és a zene nem pusztán oldja a háború brutalitását, hanem ellenállási formává válik. A gyerekszereplők természetes, eleven jelenléte az előadás egyik legnagyobb erénye, különösen a Mi leszek, ha nagy leszek?-epizódban. Ugyanez a természetesség jelenik meg a Professzor (Bereczki Marcell)–Pötyi (Kovács Adél)-testvérpár szeretetteljes ábrázolásában.
Az előadás tudatosan operál a musical jól ismert érzelmi hatásmechanizmusaival, három egymásra építő érzelmi tetőpontra is mászik: az első felvonás fináléjában, majd a második rész közepén és legvégén. Az első esetében a csapat egyik tagjának halála, majd közös meggyászolása hoz feloldást, amely a banda összetartozását is megerősíti. A második Simon Péter A zene, az kell című dala, melyben egy idős ember a zene felé vezeti a gyerekeket, és eszébe jut azóta elmúlt élete öröme.
A végső csúcspont az előadás zárójelenete. Míg Simon Péter a jövő lehetőségét adja a gyerekeknek, új gyásszal kell megbirkózniuk: Kuksi megsebesült. A csapat legtisztábban gyermeki tagja nem tudta elfogadni új életének kegyetlen szabályait. A többiek megtanultak túlélni, de ő csak élni akart. Ragaszkodott a játékhoz és ahhoz az egyszerű vágyához, hogy valakihez tartozhasson. A maci a színpad szélén marad.
A fotók forrása: Békéscsabai Jókai Színház
