Psyché a Ladics-házban
A Várszínház Psyché-bemutatójára készülve leemeltem a könyvespolcról Weöres Sándor kötetét. Tudtam, hogy a mára már igencsak megsárgult lapok közül előbb-utóbb ki fog csusszanni egy színes kép. Így is történt, ott volt a kép a helyén - erősítve az illúziót, hogy a rég elszállt pillanatból valami megragadható. A kép a hajdani Pesti Műsor 1980. december 10-i címlapja, s Carla Romanelli látható rajta, mint a Nárcisz és Psyché egyik címszereplője. Ezek szerint annak idején decemberben kezdték vetíteni Bódy Gábor filmjét. Weöres verseit és szövegeit olvasva én másféle Psyché-képet építettem fel magamban, de az akkoriban Magyarországon sokat foglalkoztatott olasz színésznő által formált figura is megragadó volt, s eltettem, hogy a kötetet illusztráló Gyulai Líviusz által rajzolt Psyché-arc mellett legyen ott ez a másik is.
Kiderült, a Bódy-féle emlékek idézése nem is volt rossz kiindulópont: a gyulai előadás szövegének egyik alaprétege Bódy Gábor és Csaplár Vilmos filmforgatókönyve, a másik természetesen Weöres Sándor kötete. A történet Psyché és Ungvárnémeti Tóth László - a színlapon csupán Nárcisz - beteljesületlen szerelmének históriáját meséli el, ám az önmagában is különleges feszültséggel telített történet csupán keret, amely alkalmat teremt arra, hogy a rendező mutathasson valami nagyon lényegeset a szenvedélyről, a társadalmi konvenciókat, sőt az elemi erkölcsi törvényeket áttörő ösztönökről, művészet és valóság viszonyáról.
Amennyire lehet tudni, a darab szövege úgy született, hogy Sopsits Árpád elővette a Bódy-Csaplár-féle forgatókönyvet, s aztán dramaturgjával, Gyulay Eszterrel átírták ezt a forgatókönyvet, mégpedig úgy, hogy a darabba visszakerültek Weöres Sándor szövegei. Amolyan „filológiai" vizsgálatok kellenének az arányok megállapításához, talán nem tévedek nagyot, ha ilyenfajta hasonlítgatás nélkül azt írom, hogy az új interpretáció alapvetően Weöres Sándor művén nyugszik. Az a gyanúm, a darab megformálása során fokozatosan került előtérbe Weöres szövege. A négy szereplő egyike a narrátor (Trill Zsolt), aki indítja, s ha szükséges továbbgördíti a történetet.
Kiérlelt és részleteiben kimunkált előadást láttunk a Ladics-ház udvarán. Volt idő az egyes jelenetek átgondolására, a kontrollra, hiszen ez a bemutató már a tavalyi programban is szerepelt. Az elmúlt évben az előadás az egyik szereplő visszalépése miatt elmaradt; a négyfős szereplőgárdában a narrátor Trill Zsolt és a Nárciszt alakító Kovács Krisztián szerepelt a korábbi szereposztásban is. Psychét a Radnóti Színház fiatal művésze, Petrik Andrea, Zedlitz bárót pedig Gáspár Sándor játssza. A Ladics-ház udvarát nagyon jó játéktérré alakította Sopsits Árpád, aki a díszleteket is maga tervezte. A 19. század elején épült ház eleve korhű és jól bejátszható keretet adott, s erre a hiteles történeti színtérre Sopsits szimbolikus díszleteket állított. Az udvar középpontjában álló hatalmas fa környéke lett a játék centruma. A fára erősített hinta alkalmas díszlet volt a szerelem éteri pillanatainak ábrázolásához ugyanúgy, mint az erotikus jelenetekhez. Ennek a hintának egyre vadabb kilengése mutatta Zedlitz báró indulatait, a megbokrosodott lovak vágtatását Psyché halálának jelenetében. Sopsits Árpád a játéktér részévé tette a ház udvarát körülvevő üvegezett folyosókat is. A játéktér más elemeinél gyengébben megvilágított folyosók szimbolizálták a földrajzi távolságot, de a „centrum-periféria" közötti mozgással az adott jelenet intenzivitását is lehetett növelni vagy csökkenteni. Katus Diana és Ferenczi Réka jelmezei pontosan illeszkedtek a játék menetéhez. Psyché fehér, piros, fekete, arany ruháinak váltogatása éppúgy tagolta a játékot, mint az egymást követő jelenetek.
A darab menete pontosan illeszkedik Weöres Sándor Psyché-költeményeihez csatolt utószavához, az életrajzhoz, és ez az élettörténet kapcsolódik össze a Nárcisz és Psyché történetével. Nárcisz és Psyché soha be nem teljesedő szerelmének fordulatai mögé oda vannak illesztve az adott pillanatra reagáló költemények, sőt alkalmanként azok kommentárjai is. Petrik Andreát dicséri, hogy nem csupán Psyché alakváltozásait - a cigánylánytól az arisztokrata hölgyig és vissza - formálta meg kitűnően, hanem a szövegbe illesztett verseket is úgy mondta el, hogy azok új értelmezési mezőt nyitottak meg. A jelenet, ugyanannak a szituációnak versbeli absztrakciója, s az esetenként hozzámondott irodalmári - Toldy Ferenc - kommentár együttes megjelenítése megemelte a darabot. Az egyik ilyen megrendítő jelenet Psyché épp csak megszületett gyermekének „elrekkentése". A lány váratlan terhességét megtudva rokonához, az Árva megyei főispánhoz menekül. A jó rokon gondoskodik arról, hogy a családra háruló szégyennek nyoma se maradjon: Psyché még azt sem tudja meg, gyermeke lány volt-e vagy fiú. A jelenet záró pillanataiban a színtér középpontjában álló fa egyik ágán himbálódzik a kis fehér bugyor - tudjuk, mi van benne, tudjuk, ki van benne -, néha a fának ütődik, közben Petrik Andrea mély tónusú hangon mondja az Epistola ennen magamhoz részleteit: „Nem adom, nem engedem! Ha szégyen hát legyen / Szégyen! Az enyém! - A zsákon szivárgott a vér. /A zsák már hallgatott."
Petrik Andrea a Weöres figuránál helyenként nyersebb, durvább kézzel faragott Psychét játszott el, alakítása hiteles, nagyszerű volt. Kovács Krisztián hasonlóan jó Nárcisza pontosan mutatta meg, hogy az elején csupán ügyetlensége miatt a felé áramló szerelmet észrevenni képtelen fiú hogyan építi ki maga köré az önzés, az önámítás elefántcsonttornyát. Nem kisebb feszültség vibrált Psyché és Zedlitz báró között. Gáspár Tibor alakításának erejét alighanem az adta, hogy úgy mutatta fel a pusztító és egyben önsorsrontó szenvedélyt, hogy az arisztokrata férfit kötő etikettet és beszédmódot egyszer sem sértette meg. A szenvedély azt követően fokozódott a rációt végképp elsöprő mániává, amikor Nárcisz halála után, a valaha férfiak sorát hódító Psyché immár példás életet élő feleségként egykori szerelme verseinek kiadására teszi fel életét. Trill Zsolt a narrátori szerep mellett egyes jelenetek figuráit is eljátszotta, narrátorként és játékával is abroncsként fogta össze a darabot.
A bemutató érezhető sikert aratott, az előadás végén nemcsak a Várszínház igazgatójának melléből szakadt ki egy halk „ez megvolt" sóhajtás, a bemutató közönsége is jól érzékelhető meleg ünneplésben részesítette a színészeket és a rendezőt. Az előadás a nívós produkciókban nem szűkölködő várszínházi évad egyik legjobb darabja volt. - Ma már nem teszek el képeket, az interneten minden elérhető, de ezt az előadást - amúgy virtuálisan - oda lehet illeszteni a hajdan a Magvető Zsebkönyvtár sorozatban megjelent kötet sárguló, sprőd lapjai közé.
Niedzielsky Katalin
Erkelt ünnepelte a szülőváros
Hunyadi László szép reménysugár és hős bajnok a mának is
A történelmi események értékelése az idő múlásával olykor változik, ahogyan a hőstettek és áldozatok erkölcsi megítélése is. Az igaz krónikások után a tudomány dolga, hogy a tényeket és körülményeket mérlegelje, elemezze; a művészetektől viszont azt várjuk el ősidők óta, hogy a régi korok szereplőinek érzéseit, lelkesedését, szenvedélyét, hitét, elhivatottságát továbbadják, átörökítsék a jövő nemzedékeknek. S talán minden testvérénél - költészetnél, képzőművészetnél és táncnál - hívebben és szebben szolgálja ezt a küldetést a zene. Erkel Ferenc Hunyadi László operája a maga gazdag zenei világával méltó példája ennek az átörökítésnek; a királydráma a magyar és egyben az európai történelem viharos korszakából szívszorító tananyag és felemelő, valódi katarzist nyújtó művészi élmény. A Gyulai Várszínház és a debreceni Csokonai Színház közös bemutatójaként, Szabó Máté rendezésében került színre az opera három felvonásban augusztus 3-án este.
Már a nyitányban - mint egy önálló zeneműben - felcsendülnek a legfontosabb dallamok, motívumok: a kurucos trombitaszólótól a Börtön-variációkon át derűs és drámai témák váltják egymást. A jól ismert Meghalt a cselszövő kezdetű dal a dobpergéssel a záró téma, felhangzik a Vérpad viharzenéje, majd a Bosszúkórus. A magyar zene - a verbunkos és a népies műdal - jegyeit Erkel mesterien ötvözte kora közkedvelt külföldi, főleg olasz, francia és német operáinak formavilágával.
Operában nyilvánvaló főszereplő a zenekar, ezúttal a Debreceni Filharmonikus Zenekar érdemli meg az első „tapsot", méltatást. A Kocsár Balázs dirigálta zenészek kiváló teljesítményt nyújtottak, nagy alázattal, igazi profizmussal szólaltatták meg a zeneirodalom remekét; annak ellenére, hogy láthatóan szűk helyre kellett összezsúfolódniuk. Szép, hangulatos a helyszín, a tószínpad; jó ötlet, hogy előtérben, nem árokban játszik a zenekar, különleges a játékteret körbeölelő tó, a kivilágított vár; mégis rontott az összképen, hogy a zenészek, a hangszerek és a kottaállványok éppen, hogy nem lógtak bele a vízbe. A hangszertokokat pedig nem kellett volna a színpadra bepakolni, mert azok nemcsak a zsúfoltságot fokozták, hanem a díszletnek sem használtak, nem odavalók. Ennél is súlyosabb, hogy az előadás végén, amikor a hálás közönség hosszas tapssal jutalmazta a produkciót és igazán ünnepelni akarta a zenészeket, ők nem a publikum felé fordulva köszönték meg az elismerést, hanem hátra, a színészek felé nézelődtek, s még javában zúgott a taps, amikor hangosan elkezdtek pakolászni, ami nagyon illúzióromboló volt. Kiváló zenéhez, profi előadáshoz méltatlan. Erkel Ferenc sodró, áradó zeneművének színvonalas tolmácsolása után az ember az emelkedett érzést szeretné magával hazavinni.
A szereplők közül a legemlékezetesebb alakítást és legkiemelkedőbb énekes teljesítményt Szilágyi Erzsébetként Farkas Rose-Marie nyújtotta. Hunyadi János özvegye, a szerető-aggódó anyai szív, a tragédiát előre megérző, gyermekeiért a végsőkig harcoló, méltóságot és alázatot egyaránt megtestesítő királyné, a későbbi Mátyás király anyja Erkel szenvedélyes hőseinek egyik legszebbike. Az anyai, női szeretet után a gyermeki, fiúi szenvedély, a hősiesség, tisztesség, hazaszeretet és hűséges szerelem szép példája Hunyadi László alakja. Az előadásban a második legjobb alakítás és énekes teljesítmény a Hunyadi Lászlót alakító Pataki Potyók Dánielé volt. Hatásosan játszotta, énekelte a drámai ívet, az életét kezdettől fenyegető ellenségekkel szemben, összeesküvés és leleplezés, remény és csalódás között, kitartva elvei mellett, a hűség és becsület megtestesítőjeként. V. László szerepében Cselóczki Tamás meggyőzően mutatta fel a döntésképtelen, határozatlan, befolyásolható, ingatag királyt, aki vagy Czilley kormányzó vagy Gara nádor utasítására cselekszik. A király talán a legösszetettebb figura, arról szól, hogy amikor öncélú, gonosz érdekek kerekednek felül a nemes célokon, ahhoz, hogy a gyengébb kerüljön hatalomra a nála méltóbb helyett, el kell pusztítani a tisztességes ellenfelet. Hatalomharc, ármány és cselszövés, gyilkosság az uralkodói cím megszerzéséért - a történelem ismétli önmagát, és mindig akadnak gátlástalan végrehajtók, akik elvégzik a piszkos munkát. V. László segítői, felbujtói Czilley és Gara, utóbbi saját lányát is hajlandó elárulni, kiárusítani, csak hogy hatalomhoz jusson. A kormányzó figuráját Lőrincz Zoltán, a nádorét Wagner Lajos keltette meggyőzően életre. Szép női figura, tragikus sors Gara Máriáé, aki Hunyadi László szerelmese, esküvőre készülnek, de árulás, kivégzés a sorsuk; a boldog, majd összetört nő alakját Rácz Rita emlékezetesen alakította.
A zenekarhoz és a színészekhez méltó partnerként társult a Csokonai Színház Énekkara, akiket, ahogyan a többi szereplőt is Csík György öltöztette főleg korabeli, reneszánsz és jelzésértékű jelmezekbe. A díszlet is a jelmeztervező munkáját dicséri; az oszlopokként, vár-, kastély-, templom- vagy börtönfalként mozgatható, nyíló és záródó építmény remek ötlet, kitárta, tágította az egyébként nem nagy színpadi teret, új dimenziókat hozott a képbe, mintha középkori képeskönyvet lapozgattak volna előttünk, szinte mozgatta a szereplőket is. Eredetinek, újszerűnek hatott az egyszerre reneszánsz és modern öltözetben eltáncolt palotás, koreográfus Fejes Kitti.
Erkel Ferenc operái Gyulán mindig is megkülönböztetett figyelemmel kerültek színre a Gyulai Várszínház műsorán, a nyári teátrum egyedülállóként mutatta be az elmúlt évadok során a város szülöttének teljes operai életművét. A Kolozsvári Nemzeti Operával közös produkciósorozat színház- és zenetörténeti fejezetet írt, s nemcsak színvonalas előadásaival, hanem azzal is, hogy a szülővárosnak fontos a kötődés, a nagy elődök műveinek népszerűsítése, az értékek őrzése. (Apropó, kötődés! Erkel Ferenc Gara Mária harmadik felvonásbeli áriáját annak a Hollósy Kornéliának ajánlotta, aki korának egyik legnépszerűbb operaénekese volt, majd a színpadtól elbúcsúzva hazajött Dombegyházra, férje birtokára.) A debreceni filharmonikusok és színészek Hunyadi Lászlója emlékezetes tisztelgés volt Erkel Ferenc nagysága előtt a szülővárosban, a zeneszerző születésének 200. évfordulója alkalmából. A produkció méltó folytatása az erkeli örökség bemutatásának, s jelentőségét csak növeli, hogy a bicentenárium, az Erkel-év ellenére az utókor országszerte alig tartott komolyabb megemlékezést, bemutatót.
Jászay Tamás
De mi lett a nővel?
Néha azt gondolom, rossz, de azért védhető szokás a színházban mindent jelnek tekinteni. Ha például a nem ártatlan néző, azaz a kritikus a látszólag csak manapság oly divatos, valójában évezredek óta - ld. görögök, Shakespeare stb. - élő szokással, a színpadi nemcserével szembesül, akkor előbb megadóan legyint, majd eltöpreng azon, mi lehet az ok, ami erre a választásra indította a rendezőt. Márpedig a világhíres román-amerikai színházcsinálónak - az épp a budapesti Nemzeti Színházban Csehovot próbáló - Andrei Serbannak a 2008-ban bemutatott bukaresti Lear király-produkcióját leginkább kézenfekvő módon onnan lehetne megközelíteni, hogy benne minden szerepet nők játszanak. És ha a beharangozó píár-anyagokba tekintünk, akkor valóban ez a legfontosabb (mert jól eladható) jegye a Bulandra előadásának, ám a gyulai este után legalábbis árnyaltabb lesz a kép.
Ezt sejteti már a három és fél órás produkciót keretbe foglaló, a Bolond és Gloucester között zajló némajáték után következő grandiózus nyitó jelenet, azaz Lear (Mariana Mihut) antréja. Kivételesen hely(zet)i előnyben vagyunk: ahhoz, hogy a testes, érdemrendekkel és kitüntetésekkel a mellén büszkén feszítő Lear király(nő) és a térviszonyok következtében neki szó szerint is alárendelt nemesek és nemtelenek viszonyát átlássuk, bőven elég volt ide, a Kárpát-medence közepére születni. (Izgalmas volna tudni és látni, hogy a hírek szerint eddig nem, de mostantól turnézó előadásnak ez a rétege vajon tőlünk nyugatabbra, boldogabb országokban hogyan „jön át".)
A Lear beléptekor egy asszonyként székükre felpattanó, a vezért ütemes vastapssal köszöntő, majd kegyes és fenyegető mosolyára azt beszüntető sereg ugyanis nagyon jól tudja, hol a helye. Őszintén szólva Lear sem tűnik olyannak, mint akit készül elhagyni ereje, ahogy majdani őrületét sem vetíti előre semmi. A bevett Lear-értelmezések helyett egy százkarú erőszakszervezet által támogatott, vaskézzel kormányzó asszonyt (és nem mellesleg egy nagy formátumú színésznőt) látok, akit hálátlan utódai épp kisemmizni készülnek. Goneril (Daniela Nane) és Regan (Irina Ungureanu) az első sorból hallgatják türelmetlenül a tróntól búcsúzó beszédet, közben egyértelmű gesztusokkal jelzik férjeiknek róluk alkotott lesújtó véleményüket. A három nővér közül a legkisebb, az egyszerű hófehér ruhába bújtatott Cordelia (Nicoleta Hancu) tűnik csak őszinte érzelmekkel bírónak. Az erőszakos nénjei mögött helyet foglaló lány aztán lassan kiszorul a térből: egyre távolodik Leartől és udvarától, amikor a verdikt kimondatik.
És itt kell szólni Dragos Buhagiar nagyszerű teréről, ami érthető okokból kizárólag a gyulai Sportcsarnokban fért el. (Aminek kénytelen vagyok megemlíteni tolerálhatatlan trópusi klímáját - a hatodik születésnapjára joggal büszke Shakespeare Fesztivál szervezőinek amúgy is ideje lenne elgondolkodni azon, hogy a szocreál építészet csúcstermékének bízvást nevezhető művház, a szűkös és korlátozott lehetőségekkel bíró színpadú, de legalább hangulatos várszínpad, vagy a totálisan színházidegen sportcsarnok közül vajon melyik alkalmas egy magát komolynak tartó, nemzetközi színházi találkozó lebonyolítására?) A két oldalról ültetett nézők között középen széles és hosszú üres tér - a második részre ennek deszkabelseje megnyílik, szeszélyes és vad minták kanyarognak, vörösre színezett homok /?/ és víz jeleníti meg a fenyért. Az egyik rövid oldalon meredek, fából ácsolt plató vezet a király felsőbb régióiba, a festett lepedőkként leszaggatott ország térkép mögött hullámzó táj. A téglalap szemközti oldala koszos fehér téglafal egyetlen ajtónyílással, ám az első rész végére (ami a III. felvonás elején, a viharjelenet közben szakad meg) nagy dördüléssel leomlik a fal, hogy mögötte újabb játéktér nyíljon: az istentől-embertől elhagyott Lear civilizáció előtti, a sorstól ajándékba kapott birodalma a csupa kő, csupa víz terület.
A régió fura ura a Kalibánra emlékeztető, Edgarból lett Szegény Tamás: sárral összemázolt, félmeztelen test, csimbókos haj, vadul szikrázó szemek. Andreea Bibiri átváltozása igen látványos: fattyú testvérét, Edmundot (Rodica Lazar) öntelt, nagyképű rockernek öltözteti Lia Mantoc jelmeztervező, míg Edgar a mindig könyveit bújó szemüveges strébergyerek mintatípusa. Atyjuk, a Valeria Seciu játszotta Gloster folyton a kezét tördelő, a hosszú évtizedek alatt meglassult, a váratlan eseményekre vizelési kényszerrel reagáló öreg, akinek megvakítása nemcsak önmagában brutális szcéna, hanem attól is, hogy mindezt tulajdonképpen egy idős, magatehetetlen asszonyon hajtják végre.
És ha már mindenképpen kulcsot akarunk találni Serban számos jó, néha meg egyenesen remek ötlettel operáló, ám összességében csalódást keltő Lear királyához, akkor a pazar nyitány után lassankint elemeire hulló előadást két irányból is vizsgálhatjuk. Egyrészt a Lear és Gloster képviselte atyák (anyák) generációja és falánk sarjaik közötti életveszélyes feszültséget mindvégig sikerül meggyőzően ábrázolni: a nagy öregek figyelme lankad, s közben gyermekeik erőszakkal csavarják ki kezükből a jogart. Másrészt feltűnően hiányzik az előadás egységessége. Amennyiben ezt is jelentésesnek gondoljuk, akkor a független, alig összetoldott jelenetek sorjázását érthetjük szándékként: a szereplők közti viszonyok az egyes szituációkban tisztán és pontosan, a már említett generációs ellentét fénytörésén keresztül jelennek meg, de valahogy az összbenyomás mégis kevésbé meggyőző. Igaz, ha a fentieket tekintetbe vesszük, akkor már nem is olyan fontos, hogy itt és most nők játszották el nekünk a Leart.
Mészáros Csilla
Közhelyeken nem közhelyesen
(Avagy utcára tett Puck Társulás)
A Gyulán 6. alkalommal megrendezetett Shakespeare fesztivál szűk két hete alatt minden nap 18.00 órától fura ruhákba bujtatott alakok garázdálkodtak a fürdőváros és néhány környező település közterein: a Puck Társulás a fesztivál névadójának Mester emberek betét- és más darabjaiból összegyúrt előadásával szórakoztatta az utca embereit. A Békés Megyei Jókai Színház Színitanházának első és másod évfolyamos színészhallgatóiból verbuválódott alkalmi társaság nem a világot jelentő deszkákon prezentálta napról napra a Rómeó és Júliának fityiszt mutató etapot. Utazó utcaszínházuk a következő pontokat célozta meg: Gyulán a vár körül, három lakótelepi játszótéren, a Várfürdőben, a központi szökőkútnál és a Világóránál játszottak, de elvitték előadásukat Gyulavári, Elek, Sarkadkeresztúr, Lőkösháza, Kétegyháza és Dombegyháza köztereire is (az EU Kultúra 2007-2013 program keretében elnyert pályázatnak köszönhetően).
Természetesen nem csak a nap mint nap változó „játszótérhez" kellett alkalmazkodniuk a színészpalántáknak, hanem előre nem látható külső tényezőket - mint egy kóbor kutya, aki szerves részévé vált az aznapi performansznak, vagy a Várfürdő hangosbemondója, egy-egy kósza traktor, kamionok zaja - is kezelniük kellett. Kihívás, nem vitás. És itt még nincs vége: nincs előre jegyet váltott, leültetett közönség. Csak és kizárólag rajtuk múlik, hogy a fáradt, munkából hazaigyekvő embert, a homokozó kisgyereket, a porzó veséjű, hideg sörre áhító magányosokat, társaságokat megnyerjék maguknak. Legalább egy órára. A közönség tapsa pedig válasz, oda és vissza, amiért engedtek a Puck Társulás csábításának (és az alkalmi néző még csak lehet, nem is tudja, hogy mellette épp Miriam Goldschmidt vagy éppen a két zimbabwei színész, Tonderai Munyevu és Denton Chikura tapsol..., mert Puck-ék megérdemlik).
A Puck Társulás:
Perei Zsuzsanna, Fábián Beáta, Molnár Viktor, Tatár Bianka, Nagy Erika, Frank Ágnes, Földesi Ágnes, Cseh Fruzsina, Cseh Franciska, Gazdóf Dániel, Szőke Norbert, Terjék Attila
A szöveget szájra illesztette, és a mozdulatokat koordinálta: Tarsoly Krisztina
Niedzielsky Katalin
Hamlet rendezte Hamletet
Színházelmélet és tanmese Shakespeare-től és Zsótér Sándortól
A Shakespeare Fesztivál hat esztendeje alatt találkozhatott már néhány Hamlettel a Gyulai Várszínház közönsége. A Shakespeare koszorúban 2005-ben Nagy Ervin idézte meg szépen a dán királyfi alakját, a következő nyáron a litván Meno Fortas Színház varázsolta el Hamlet-produkciójával a publikumot. De láttunk változatokat a témára a Krétakör Színháztól, szabadkai gyermekelőadást, horvát balettet is. S máig emlékezetes Szakácsi Sándor alakítása még 1995-ből; Sík Ferenc rendezésében Polonius szerepét akkor a napokban elhunyt csodálatos Kállai Ferenc játszotta, felejthetetlenül.
Jó színházból persze sosem elég, s akit kicsit is magával ragadott már William Shakespeare nagyszerűsége, műveinek varázsa, hőseinek embersége, a sokadik Hamlet-variációra is szívesen vált jegyet. Zsótér Sándor rendezése és a budapesti József Attila Színház vendégjátéka igazi szellemi kalandot ígért, s a vállalkozó kedvű nézőt nem riaszthatta vissza az sem, hogy Nádasdy Ádám fordításában a tragédiát egy felvonásban, szünet nélkül ígérte a darab alcíme. Július 14-én mély tartalmú, gondolatébresztő, pörgő, veretes produkciót láttunk, ami maradandó élményt nyújtott.
Az előadás kezdetén a mi Hamletünk először apja szellemeként páncélban pózol a vár bástyáján, majd szabadidőruhás sportemberként ellenőrzi a díszleteket; tehát a darab rendezője, semmi előkelőség, hétköznapi figura. Az Egérfogót rendezi, hogy leleplezze a gyilkost. A színhely Dánia, ahol valami bűzlik, kizökkent az idő, elromlottak, nem mennek rendben a dolgok. Uralkodásra alkalmatlanok, bűnösök kerültek bűnös módszerekkel hatalomra, s „börtönország" a megfélemlített nemzet. Korán jött emberünk kapja megölt apjától a feladatot, hogy bosszulja meg a gaztetteket, hozza helyre, amit kell. Öltözetével jelzi szándékát, s azt, hol tart a felismerésben, gondolat és tett között: a tréningruhát palástszerű kabátra váltja, miközben a királyok civilben járkálnak. Hamlet mindkét viselete piros - a szenvedélyt jelzi, vagy az ördögit? Amikor bolond, letolja a gatyáját.
De miért is bonyolódnánk történelem, küldetés és erkölcs taglalásába, hiszen amit látunk, az csak mese! Legalábbis ezt sulykolják belénk a mesedíszletek, mint valami képeskönyv lapjaiból kiemelkedő vár, kápolna, temetőkapu. Funkciója nyilvánvaló a díszletnek; csak fáj a szívünk, hogy takarja a várudvart és a történelmi falakat, aminél szebb színpadképről a királyi drámához álmodni sem lehet. Ugyanakkor ott a ruhatár is, ami különös szerepeket kap: a kétszínű Polonius hallgatózni megy, majd a fogason végzi, illetve az őrült Ophelia virágok helyett bundákat osztogat. Maradjunk annyiban, színház a színházban, hiszen „Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő".
Zsótér Sándor elég merészen Horváth Csaba táncművészre, koreográfusra osztotta a világirodalom egyik legcsodálatosabb szerepét; hétköznapi embert akar mutatni, rendezőt, aki dirigál, instrukciókat ad, de mégis! Aki felmegy a színpadra, beszéljen szépen! Horváth Csaba gyakran kizökkentett a történetből, a sodrásból; a rossz hangsúly, a hibás artikuláció, a sok nyelvbotlás, a betanult szöveg mondása rontott az alakításon.
Bármennyire is kedvencünk, kortársunk, példaképünk Hamlet és szeretjük a dán királyfi izgalmas, krimibe illő történetét, mindez egyedül kevés lenne a sikerhez. Zsótér Sándor rendezése azonban hangsúlyosan kezeli és hatásosan domborítja a mű színháztörténeti elemeit, elhivatott, szenvedélyesen hisz a színház erejében; elmondja, hogyan kell, érdemes és szabad csak színházat játszani. Ami persze azt is jelenti, hogyan kell és szabad csak élni.
Erkölcsi kérdéseket feszeget és korának, nézőinek állít tükröt a rendező, úgy, ahogyan azt a szerző kínálja. A 400 éves remekmű kortól és helytől függetlenül az érték, a tisztesség témáját taglalja, olyan kérdéseket tesz fel, amelyek elől az ember sosem térhet ki. Hatalom és kötelesség, háború és béke, harc és áldozat viszonyát vizsgálja, a cél és eszköz megválasztása, a személyes boldogság és a közösségi érdek közti feszültség érdekli. Azt kérdezi; mi fontosabb, a hűség az eszmékhez vagy az alázat a végrehajtóknak? S persze nem maradhat el az örök hamleti dilemma: mikor nemesebb a lélek, ha tűri a megaláztatásokat és a kínokat, vagy ha szembeszáll és harcol azok ellen? Szabad-e közben a valóságból a szellemekhez vagy az őrületbe menekülni? S a gondolkodás, elmélkedés vajon nem ér-e fel sokszor a cselekedetekkel?
Az előadás szép kompozíció, értékes, mert az élmény elkísér és velünk marad, elgondolkodtat, tükröt tart és erőt ad. Jó ötlet, hogy egymást figyelik, figyeltetik a szereplők; Hamlet Horatiót kéri, nézze, hogyan hat a színdarab nagybátyjára, és nézi a játékot a Színész. Ez a színház a színházban, keretjáték. Nem ígér könnyű szórakozást a három sík, ami keveredik: Shakespeare Hamletje, Hamlet színháza, tanmese a bűnösről, mindez a mai társulatra szabva, húsz szerepre kilenc színésztől.
Gertrud tétova figuráját (határozatlan királyné és szenvedő anya) Szabó Éva játssza. Krisztik Csaba három szerepe közül Claudius-éban a legerőteljesebb, rikító öltözete és szőrös mancsa aláhúzza gonoszságát, hatalomvágyát. Ophelia az engedelmes leány és testvér, valamint a szerelmes nő között vívódik, kerül az őrületbe. Alakját Vándor Éva meggyőzően kelti életre. Három férfi alakját formálja kimagaslóan Földeáki Nóra: Horatióként a hűség, a józanság himnusza, Sírásóként nagy nevettető. Bakó Márta Színészként megrázó jelenség, a hitelesség jelképe. A legtöbb szerep, öt Kádas Józsefnek jutott: Leartes-ként a jóság, a hűség megtestesítője, alakítása meggyőző. Ömböli Pál Polonius-a a gátlástalan végrehajtó jellemét humorral ellensúlyozza, Csórics Balázs is jól hozza a Szellemet.
Mint valami ravatal, egy asztalon a színpad elején mécsesek égnek, virágok jelzik, lesznek halottak. Szinte mindenki áldozatul esik a darab végére - tiszta krimi, horror ez a Shakespeare! De hát ilyen volt a középkor, a reneszánsz művészetnek témát adó világ, a véres királydrámák, testvérgyilkosságok, háborúk korszaka. A vakond meg a róka figurája ott a ravatalon elég giccses, de talán az állatok kötik össze az asztalt a mesedíszletekkel - meg el is választanak bennünket attól, hogy túlságosan azért mégse éljük bele magunkat abba, amit látunk, hiszen színház, azaz mese az egész világ.
Vörös István
A feleségem papucsa
Shakespeare: A KÉT VERONAI NEMES
(avagy két fickó Zimbabweból)
Two Gents Production, Gyula, Várszínház, 2010. július 15.
Két nappal ezelőtt egyetlen ember hozta el a teljes Shakespeare-t, önmagát és az angol szellemet a színpadra (Michael Pennigton), most két zimbabwei hozza el Shakespeare-t, önmagát és a reneszánsz szellemet ezúttal a Várszínház középkort, de a Globe-ot is megidéző terébe. Fiatalok, lendületesek, minden porcikájukkal érzik a játékot, a nézők rezdüléseit, egymást, a darabot.
Ami kell egy jó előadáshoz, az befér egy régi utazókofferbe. Ezt cipeli be a színre közös erővel a két sugárzóan tehetséges színész (Tonderai Munyevu és Denton Chikura), miközben elhallgat a vegyes várakozásokat keltő világzene. Spontán taps fogadja őket, erre sértődötten vissza is fordulnak, aztán mégis megkezdik a játékot. Felnyitják az embernél alig kisebb koffert, egy szárítókötelet vesznek elő, kifeszítik a színen, néhány színes rongyot és ruhadarabot terítenek ki rá. Valaki mögöttem félhangosan megjegyzi, úgy látszik, mindent elhoztak, ami a törzs készletében volt. Aztán ez a hang szerencsére lepisszegi önmagát. Szerintem egyébként nem szégyen törzsi társadalomban élni, vagy legalábbis nem kisebb, mint egykor a szocializmusban volt, vagy ma a kapitalizmusban, és nem is kisebb dicsőség, mint ami nekünk jut, jutott. Persze tudom, tréfa volt ez, elszállt a szúnyogok közé, de hány ilyen tréfa tette elfogadhatatlanná országgyűlési képviselők, sőt még magasabb politikusok reputációját is mostanában. Ebben az előadásban semmiképp sem a kultúrahozók és a barbárok viszonyába kerül a fekete a fehérrel. Aki itt ma Shakespeare-t, a világpolgári létet elhozta nekünk, az a két zimbabwei színész, kik a mi töredezett identitásunkhoz képest a saját létük magabiztosságával is csodálatba ejtettek. Ahogy Shakespeare könnyű, de zseniális komédiáját prezentálták. Amilyen természetességgel vetítették rá a saját önazonosságukat. Színész létükre olyan személyes súllyal voltak jelen a színpadon, mint egy költő a versében.
Az alcím, a két fickó Zimbabwéből, azt a gyanút kelthette a műsorfüzet olvasójában, hogy itt majd Shakespeare darabjának valamiféle jelenkori, afrikai változata következik, és meg is rémülhetett ettől, hogy az áthelyezés csak nagy író beavatkozás révén megvalósítható, ami viszont Shakespeare elvesztésével fenyeget. De nem ez történik a színpadon. A lehető legshakespeare-ibb módon játszanak, és ehhez bizony minden színészi és emberi tudásukra szükségük van. Az identitásukra és az egzisztenciájukra. Azt mondhatnánk, hogy ez minden jó színházra igaz. Talán. Remélem. De akkor meg is fordíthatjuk az állítást: Az a jó színház, ahol a színpadi térben létezők olyan intenzitással nyilvánulnak meg, hogy személyes egzisztenciájuk eltagadhatatlanná válik. Vagyis mintha verset írnának, versben szerepelnének.
Mint a mester saját korában, most is férfiak játsszák az összes szerepet. És igencsak élnek a szerepösszevonás módszerével. Ahogy Spiró György könyvéből tudhatjuk, Shakespeare több szerepet írt, mint ahány színész a rendelkezésére állt, ezért úgy kellett megterveznie a szövegeit, hogy bizonyos szerepeket össze lehessen vonni. Alkalmazta ezt a módszert az egy nappal korábban a fesztiválon látott Hamletben Zsótér Sándor is, de nem ilyen radikálisan, hiszen itt két szereplő jeleníti meg az összes figurát: férfiakat, nőket. Ami persze már messze a mester szándékait megahaladó radikalizmus, és a rendezőt (Arne Pohlmeier) meg a színészeket dicséri. Nemcsak szerepeket vonnak össze, hanem a sokszor erősen improvizatív játék során kellékeket is. Szereplőkkel és fordítva: szereplőket kellékekkel. Mindehhez a játszók száz százalékos személyes jelenléte szükséges. Ha elkerülhetetlenné válik több ember megjelenítése, akkor őket az előadás erőterében megteremtik maguknak. Van egy pillanat, amikor az egyik szereplő három nővel és egy férfival kell találkozzon. Erre a színészek az anyanyelvükön kezdenek énekelni, vagy legalábbis az egyiken, mert az angollal is nagyon közeli viszonyban vannak, szóval valami csodálatos és rejtelmes fekete-afrikai nyelven gajdolnak vagy hallatnak csatakiáltásokat, lerohannak a nézőtérre, hogy az igényeiknek megfelelő számú és nemű nézőt tereljenek föl a színpadra, mintha sikeres vadászatról térnének vissza. Nem is az egyetlen eset ez a nézők bevonására, de az ilyen akciók sosem tolakvóak, sosem bántók, sosem hozzák a nézőt kellemetlen helyzetbe, hacsak magát a szereplés minimumát nem érzi annak. Most az egyik játszó a színpadra érkezett nézők kezét könyökből gyengéden mozgatni kezdi, gesztusokat bábozik el velük, és a megfelelő hangfekvésben mondja helyettük a szöveget, mintha szinkronizálná őket. Ez a jelenet az egyik legkiválóbb volt az előadásban. A színészek olyan intenzitással tudták energiáikat átadni a bábbá alakított nézőknek, hogy azok legtöbbször spontán módon a megfelelő arcjátékkal erősítették a helyezet. De ez nem sikerülhetett volna, ha a színészek nem kezelik természetesen a maguk afrikai voltát és nem adják bele az ebből származó különleges tudásukat. Kitölteni a nagy teret és a sokszereplős drámát, néha szükség van a saját énekekre, a saját nyelvre, a saját viseletre. Ezért két fickó Zimbabweből az alcím. Anélkül, hogy a cselekmény átkerülne oda, megtudunk sok mindent arról a világról is. Meg erről, amelyikről azt hisszük, hogy értjük, mert a magunké.
Van, hogy egy kesztyűnek szolgáló lyukas harisnya jelenít meg egy női szereplőt, és nemcsak addig, amíg az egyik játszó karjára van húzva, hanem akkor is, amikor levetve a színpadon hever. És hadd dicsekedjem ennek a zseniális előadásnak két meghatározó szereplőjével. A szülői házaspárt egy pillanatban a feleségem papucsa személyesítette meg. Ági a színészek kérésre egy könnyed mozdulattal levette a két papucsot a lábáról és fölmutatta őket a nézőtér és a színpad közötti erőtérbe: Ez az apám, mondta a színész az egyikre nézve, nem, ez az anyám, a papa a másik, helyesbített. A színház erejére jellemző, hogy a szállásunk felé sétálva egyikünknek se jutott már eszébe, milyen nemesek vannak Ági lábára húzva, mert ők ottmaradtak az előadás emlékében, csak a papucsok jöttek velünk. Tévedés lett volna fölemlegetni.
Ez a két művész nézőket és tárgyakat is szereplőkké vont össze.
És nagy könnyedséggel reagált arra, hogy angolul játszik magyaroknak. Előfordult, hogy előadás közben megálltak, újra elmagyarázták a helyzetet, majd valakivel le is fordíttatták magyarra. A megértéshez már nem volt erre szükség. De a színházhoz igen. A színház legtöbbször nem az értelem útjain halad előre, de sokszor jön arra visszafelé.
Vörös István
HELYÜNK SHAKESPEARE-BEN
SWEET WILLIAM
Michael Pennington estje (Gyulai Várszínház, 2010. július 13.)
Mindenkinek kéne legyen egy mestere. De ki is az a mester? Olyasvalaki, akire megszorítások nélkül föl tud nézni, akivel azonosul, illetve azonosulna szívesen, ha nem látná be, hogy még a saruját se méltó megoldani. A mester mindig nagyobb nálunk, és mi ezt készséggel elismerjük. Akinek van mestere, az sose hiheti magáról, hogy a legnagyobb. Vagyis normális. Az angol színház számára persze Shakespeare a biztos befutó a mesterjelöltek között. De nemcsak az angol színházi emberek számára, hanem bárkinek, aki kicsit is közel érzi magát a színházhoz. Az angol kultúrában van valami alapvetően normális, valami kiegyensúlyozott, mert az emelkedettséget a humorral, az őrületet a normalitással olyan elegánsan tudja keverni, mint a whiskyt a jéggel. Az angol kultúra normalitásának az egyik, és talán a legfőbb oka, hogy egy nagyon fontos történelmi és irodalomtörténeti csomópontján akadt egy Shakespeare-je.
Persze az igazi mester egyáltalán nincs meghatódva önmagától, nem gondolja magát mesternek. Na, nem azért, mert már nem él, Shakespeare-ről egyáltalán nem merném kijelenteni, hogy nem él. Ez után az előadás után meg főként nem. Jelen van, életeket képes megváltoztatni, tanítványokat választ és nevel fel magának. Nekünk, a közönségnek. Az angoloknak (az is nekünk, de erről majd később). Az igazi hagyomány csak az, ami még él. Shakespeare az angol színház és irodalom hagyománya, amit nem kell néha leporolniuk egy múzeumi tárlóban, mert nem ott, hanem bennük van. Michael Pennington ennek az életnek, továbbélésnek egyetlen aspektusát mondja el. A saját helyét Shakespeare-ben.
A Gyulai Várszínház Kamaratermére 30 fokos hőség nehezedik, fél 9. A közönség megtölti a termet, pótszékeket kell kihozni a színpad mögötti térből, ahol a színház titkait sejti az ember, melyekre sose mer rákérdezni, erre műanyagszékek kerülnek onnan elő. Fene bánja, nem kell a titok, már rég tudom, hogy alig valaminek van titka, pont a színháznak lenne? (Hát persze, hogy van, ezért beszélek másról.) Az egyik titok épp a közönség. Itt pedig rajta, neki dolgoznak. A jó színházhoz jó közönséget kell teremteni. Shakespeare-nek sikerült a saját korát a Shakespeare korává és közönségévé formálnia. Ez volt minden idők legzseniálisabb közönsége. Tőlük származnak a mai angolok. Tőlük származik a mai angol nyelv. Ha most itt összejön egy jó teremnyi jó közönség, akkor van rá esélyünk, hogy mi is angolok legyünk. Nem mert elangolosodunk, hanem mert vállalni merjük, hogy nekünk is van mesterünk. Ez maga Shakespeare lenne? Vagy Pennington? Azzal, ahogy bejön a színpadra és egyetlen szék hátterével a mesteréről beszél?
Mert tényleg bejön a színpadra és tényleg beszélni kezd. Ez az ő Shakespeare-je, ám ez a Shakespeare nem tér el a többi angol (így pl. Géher István) Shakespeare-jétől. Az eredetiség csak angolos eleganciával lehet ennyire mentes az eredetieskedéstől. Annak, amit Pennington mond, nagy súlya van, mert egész életében a mesterét játszotta, értelmezte, terjesztette. Nem volt rá sose irigy. Nincs is miért, a lassan létrejövő jó, mert jókor fölnevető és jókor felszisszenő közönség már az övé, teljesen az övé. A színpad is, de abból csak egy széket használ. Egy közönséges, egyáltalán nem figyelemreméltó széket. A színpad deszkája néha éktelen hangon felnyikorog, ez az egyetlen zavaró körülmény. Ám tessék megtanulni, Shakespeare-nél nincsenek zavaró körülmények, az ő színháza állandó harc a közönségért, ha helytelenül viselkedik a közönség, akkor az előadás vesztett csatát. Pennington koncepciója az, hogy felvillantja, a személyes történetét is. Hogyan nyerte meg, és tartotta meg azóta is magának Shakespeare. A 11 éves kori Macbeth-élmény döbbenetével kezdi. Avval, hogy az eddig csak a kedvenc focicsapatáról beszélő fiú hazamenve beleveti magát leendő mestere olvasásába, és egy életre témát vált. Mikor a szülei, valóban nevelő célzattal elvitték a színházba, nem is sejthették, hogy milyen telitalálat volt az ötletük. Minden felnövekvő ember életében kell olyan katartikus pillanat, ami megváltoztatja az életét, ennek a 11 éves fiúnak ez volt. És a nagy művész vaskövetkezetességével azóta is ehhez a pillanathoz tartja magát. Nem adta el, nem aprózta fel magát. Teljesen eltűnt a mesterében és a mester őbenne. Nem tengenek túl a személyes anekdoták. Az Shakespeare-életrajz, és a drámaidézetek, melyek dialógusait egyedül játssza el Pennington, egyetlen cél felé hömpölyögnek, hogy megértsük, ki is az a Shakespeare, vagyis mi az a valósággal, költészettel, érzelmekkel és gondolatokkal átitatott élet. Bizonyos irodalomtudományos rejtélyekre is megadja a maga kézenfekvő válaszát. Ugyan már hol járhatott, mit csinálhatott a mester abban az ismeretlen féltucat évében, amikor már eljött otthonról és még nem érkezett meg Londonba? Matróz volt? Katona? Pennington válasza intuitív de egyúttal revelatív is: egy vándorszínész társulatban tevékenykedett és az országot járta. Hát igen, a folytatást ismerve, ez nem nagyon lehetett másképp. Pennington Shakespeare nagyságának, eredetiségének természetét elemzi, összeveti a kortársaiéval. És közben betölti az egész színpadot, megteremti számunkra a Globe színházat, hogy mi is angolokká, jó közönséggé válhassunk, akik, épp mert jó közönség, jól szórakoznak az intellektuálisnak csúfolt kihívások legyőzése során is. Miféle győzelem ez? Nem könnyű, de annál nagyobb. Penningtonnak is inget kell váltania a szünetben. De nekünk, nézőknek nem áll rendelkezésünkre új ing, mi hát, az egyszerűség kedvéért az identitásunkat váltjuk le. Magyarból európaivá változhatunk. Már az, aki nem fél az egy számmal nagyobb szellemi világtól.
Az előtérben: Kóti Árpád (Nemesúr), Szűcs Nelli (Katalin), Kristán Attila (Tranio)
Kiss László
Látszani valakinek
A makrancos hölgy Gyulán
Közönségszórakoztató játék, nem könnyen követhető sztori. Nagyjából ilyen volt a Szergej Maszlobojscsikov rendezte hárpiazabolázás Gyulán, 2010. július 9-én.
Közönségszórakoztató, hiszen a debreceniek dinamikus, akrobatikus és keményen balesetveszélyes mutatványokban gazdag produkciója csupán a játékidő hosszúsága miatt engedhette lankadni a közönség figyelmét, ám akkor is csupán egy-egy említésre sem méltó pillanatra. A talán főszereplő Petruchiót - tulajdon értelmezésében: Petrucciót - alakító Trill Zsolt az első pillanattól kezdve elementáris. Ismerjük őt, persze, régről, számtalan szereposztásban élvezhette játékát a gyulai publikum. Karakterérzékenysége, mimikája, gesztusai, egyáltalán: ereje lenyűgöző - hol úgy tekint körbe, mint egy rendes hibbant, hol úgy hozza a durva és faragatlan, de gyanús, csupán megjátszott macsó figuráját, hogy az ember gyomra ökölbe szorul tőle. Természetesen nem hagyható ki párja, Szűcs Nelli sem, jóllehet ezúttal nem tűnt annyira meggyőzőnek, ami inkább az előzetes nézői elvárás kudarcaként értendő: megformált Katalinja nem az az egyértelműen „makrancos hölgy", akire számítottunk. Ugyanakkor alapvetően hisztis, s még gyöngédebb pillanataiban sem eléggé ellágyuló Katáját a mű zárójelenetében, a gőgös és elutasító női magatartást megkérdőjelező nagymonológgal teszi teljessé. És mehetnénk tovább, ha bírná a karakterszám. Hogy az örök-Liliomfi Rácz József Biancaként sem csalódás; hogy Kristán Attila karakteréhez kitűnően megy Tranióé, s meglehet, fordítva is így van; hogy Mercs János Lucentiója az első félórában még kérdésesnek tűnik, de aztán megtalálja a helyét; hogy a Vincentiót alakító Ivaskovics Viktor mennyire röhögtető, ha jő a helyzet a komikumhoz. Vagy hogy a sokoldalú Jámbor József milyen hitelesen hőbörög a csalódott Hortensio álarca mögé bújva. Remekül összerakott szereplői gárda az ukrán Maszlobojscsikové, látványosan értik és érzik egymást. Mintha ennek az összhangnak az allegóriája volna, ahogy Trill Zsolt a játszóknak hátat fordítva pásztázza a lelátót - minket figyel, vagyis a darabot nézi a bennünk tükrében, miközben kissé fölényesen reflektál az előadás épp játszott jeleneteire.
És tényleg nem könnyen követhető történet. A Shakespeare-fesztivál műfaji sokszínűségét, szakmai átgondoltságát, művészi igényességét ostobaság volna vitatni. Nem csupán az odatartozás okán pazar ötlet bekapcsolódni a nemzetközi Shakespeare-fesztiválok rendjébe, de az immáron hatodik életévébe lépett kultúr-kéthét - könnyű kiszámolni - hatodik éve biztosít különleges és átlagon felüli művészeti stabilitást a várszínházi nyárnak. A hátulütője - ha ez egyáltalán hátulütés -, hogy az évről évre Gyulára hozott Shakespeare-előadások között értelemszerűen ritka az elsősorban dikcióra épülő, a vonatkozó darabot a szó legszorosabb értelmében „előadó" játék. A színházba esetleg keveset járó, és a szünetre a hosszacska első részt követően rácsodálkozó, mert a darab végét vélő polgár számára megterhelő lehet, ha „rendes" Shakespeare, „érthető" előadás helyett valójában izgalmas Shakespeare-olvasatokkal kénytelen szembesülni. A társalgási stíl Ariadné-fonalába kapaszkodva: minek nézzem meg a Makrancos Katát, ha már egyszer láttam. A várszínházi Shakespeare-etapok és a Gedeon József direktor hangoztatta műveltség- és ízlésterjesztési szándék, az értő színházlátogatóvá nevelés elképzelése innen nézve válik igazán fontossá.
S ha már olvasat: a Maszlobojscsikovéban tizenegy színész viszi a harmincegy (!) szereplőt. A játék közben és a szünetben alig-alig módosított, inkább csak igazgatott díszlet korlátai közé szorított játéktérben - az eleve adott átöltözéseken, átlényegüléseken túl - olyan kavarodások is történnek, amelyek nem könnyítik meg a befogadást, ha az előrelátó néző nem pörgette át magában A makrancos hölgy sztoriját. Mondjuk, Jékely Zoltán klasszikus fordításában - az eredetileg Debrecenben színre vitt, s most Gyulán is hallott friss szöveg tolmácsolója a kiváló költő és nyelvész, Nádasdy Ádám. Egyszóval néhol kuszának tetszik, amit látunk, pedig minden klappol: nem győzünk csodálkozni, hogy a lazán eldobott alma biztosan landol a pulpituson állók egyikének kezében; hogy a magasba hajított sokszimbólumú bot sosem esik földre - de az érezhető improvizációk, a ritka nyelvi és nem nyelvi botlások korrigálása, kihasználása is korrektül működik.
A makrancos hölgy debreceni rendezője egyben díszlettervező is - Trillék előadásához egy megbillentett, egyszer óriási asztalként, másszor utcai helyszínként vagy kocsmaként szolgáló platót képzelt, oldalt lépcsősorral, azon székekkel. Nem tudjuk, a bemutató helyszínén milyen kiegészítők tartoztak hozzá, de ez a grandiózus, ugyanakkor nagyon is egyszerű, nagyon is puritán fa emelvény tökéletesen simul bele a gyulai vár épületrendszerébe, amely valamelyest tágítja a teret, valamint a színészi játék és mozgás szabadságát. Ehhez az elképzeléshez illeszkednek a sokszor komikusan csűrt-csavart Shakespeare-korhű, középkorhű ruhák. Általában korhűnek tűnik a darab - ha emlékezetünk nem csal, a XVII. századi „Cogito ergo sum" szállóigén kívül nem nagyon hangzik el más, ami anakronizmus.
Barna kép a színpad, s rajta minden egyes színész, aki aznap este játszik. Az egységes szín- és hangulatvilágot teremtő díszletezés állandó velejárója a füst (tűz?) és a füstöt eregető mechanika szűnni nem akaró morgása - valamint a víz. Bár végig az az érzésünk, jó ötlet a két elem egyidejű jelenléte, hogy remekül illeszkednek a képbe, sőt egymáshoz, nehezen tudnánk válaszolni, ha kérdeznék, miért épp ezekre van szükség. A víz talán érthetőbb: a megtisztulás, tisztára mosás, Kata, sőt Petruchio „átmosásának" motívuma praktikus célokat is szolgál: a kerettörténet Ravasz Kristófja ennek segítségével robban be a színre, s csúszik majdnem az első sorban ülők orra elé (többen követik az est folyamán - állandó a dübögés, a zaj), és józanodását is vízzel érik el játszótársai. A füst problémásabb, fejtörőbb ügy. A fénnyel összejátszva szép pillanatokat produkál, némely színész alakja pedig úgy sejlik föl a tornácon, akár a szárazjégből előbukkanó rocksztáré. Ha pedig elérkezünk a darab történetvezetésében, fő vonásának tekinthető állandó szerep- és helycseréiben jelentkező homályig - nem látni tovább.
Maszlobojscsikov rendezése nem csupán színre viszi, de hangsúlyos jelentésképző erővel ruházza fel az eredeti darab elő- és kevésbé neves, sokszor figyelembe se vett utójátékát, kerettörténetét. Az előadás a tisztességesen italozó Ravasz Kristóf megtréfálásával veszi kezdetét: az álomba ájult részeg fölébresztése után az arra járó Nemesúr (Kóti Árpád) és csapata játssza el neki a komédiát a betörhetetlennek látszó Kata megzabolázásáról. Ez Shakespeare művében is így történik - a csavar az, hogy maga Ravasz Kristóf is a színház részévé válik, miután hamarosan Petruchio alakjában tűnik fel, s játssza végig a darabot, hogy aztán ismét Ravasz Kristófként keljen életre. Az önmagát (is) néző, önmagát (is) játszó előadás fontos pillanata Trill Zsolt fennebb említett nézőhergelő jelenete, de a kétnyelvű, magyar-angol játék a rongyosra olvasott forgatókönyvekkel, a színházi próba karikírozott imitálása, a szerzőre tett utalások is a színház a színházban, dráma a drámában többrétegű, folyamatos reflexióban működő világát mutatják föl. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a díszlet egy lécén ott a felirat, Shakespeare komédiájának eredeti címe - The taming of the shrew, azaz A hárpia megzabolázása -, ami az állandó öntözés hatására lassan kopik, akkor már tényleg rendesen benne vagyunk. Benne is, kívüle is. Szóval ezek szerint mégiscsak színház az egész világ?
És mi elképedve bámuljuk azt.
