Sok a szöveg!
(Az Aradi Nemzetközi Színházi Fesztiválról)
A következő sorok a Jókai Színház honlapján olvashatók: „Idén tizenötödik alkalommal rendezik meg Aradon a Klasszikus Dráma Fesztivált, melynek szervezésében a Békés Megyei Jókai Színház is tevékenyen szerepet vállalt. A Békés megyei közönség olyan különleges lehetőségben részesülhet, hogy a Jókai Színház által indított fesztiválbuszok segítségével részt vehet a nemzetközi hírű színpadi alkotásokat felsorakoztató seregszemlén. Az előadások napján, október 11-24. között a színház elől induló fesztiválbuszok egészen az Aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház épületéig szállítják az érdeklődőket, majd az előadás után vissza a Békés Megyei Jókai Színház elé. A buszok fél négykor indulnak, s este 10 órára vissza is érkeznek a színházhoz."
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a színház jóvoltából részt vehettem - dramaturgokkal és kritikusokkal együtt - a fesztivál összes előadásán. Tanulságos volt az a két hét, több szempontból. Erről és a közben felmerült kérdésekről pár gondolat.
Ez a felállás marad az elkövetkező két hétben is: öten-hatan sztenderdek vagyunk (kritikusok, gyakorló dramaturgok, színműs hallgatók), a többi néző pedig a Színitanház egyes osztályainak hallgatói (dizájnosok, színészek, technikusok), ők vannak beosztva a számukra kijelölt előadásokra.
Jelentős hátránnyal indulok: nem beszélek románul. Felirat pedig nincs. Legalább angol lenne (nemzetközi fesztiválról lévén szó), de nem. Pontosítok: van felirat, de csupán a nem román nyelvű előadásoknál - természetesen románul. Ugyanakkor mégis van egy közös nyelv, a színház nyelve, mely ha működik, univerzálissá válik, és mindenkihez eljut az előadás mondanivalója, vagy annak legalább egy-két szelete. Végigfutva a fesztivál repertoárján (a teljesség igénye nélkül: Székek, Tartuffe, Három nővér, Pyramus és Thisbe, Két úr szolgája, Caligula), a szövegek ismeretével nincs gond.
A fesztivál nyitóelőadása a Tomaz Pandur rendezte Caligula, mely igazolni látszott feltételezésemet, hogy nem feltétlen szükséges az adott nyelv (formális) értése ahhoz, hogy egy színházi előadás elkezdjen működni a nézőben. Hiszen a színpadon minden jellé válik: a díszlet, a fény, a jelmezek, maszkok, gesztusok, mozgás, hang. Mind-mind szöveg, melyek összefonódva adják ki az előadás egységét. Pandur Caligulája egyébként is nagy hangsúlyt helyez az akrobatikára, vizualitásra, hanghatásokra, s elmozdul a mozgásszínház felé. Koncepciózus rendezése, a montázs-szerű darab építkezése mindannyiunkban nyomot hagy: nemcsak hazafele úton beszélgetünk róla, de még napok múlva is többször felemlítődik egy-egy későbbi előadás kapcsán. Leginkább azért, mert a következő másfél hétben (egészen a Crajovai Nemzeti Színház előadásáig, a Kincses Elemér rendezésében színpadra állított Ionesco-darabig) egészen másfajta előadásokat, interpretációkat láthattunk. Olyanokat, melyek alatt igen kényelmetlenül, meglehetősen sutának éreztem magam. Nem beszélem a nyelvet, mely szövegközpontú, realista előadásoknál meglehetős hátrány. A román közönség hangosan nevet, ott és akkor, amikor kell, tehát működnek, ülnek a (nyelvi) poénok, csupán a békéscsabai delegáció ül némán, nyelv(é)től megfosztottan. Sebaj, számíthattunk rá, hogy így lesz (ha nem is túlnyomó többségben, de legalább egy-két előadásnál). Marad tehát a szövegen túli egyéb eszközök figyelése, technikák ellesése, hogyan csinálják (a színházat) mások.
A realizmus, naturalizmus bő száz éve véget ért. Irodalomtörténetileg mindenképp. A színházakban tovább él. Egyes (kő)színházakban mindenképp. Az erőteljesen szövegorientált előadásokban maga textus olyan, mint a kifestőkönyv fekete kontúrja, s az egyéb komponensek (hang, fény, mozgások koreográfiája, díszlet, jelmez stb.) pedig a színek. Én jobban szeretem, ha az előadás egész partitúrája a szöveggel együtt különálló puzzle-darabkák. Egyenértékűek, s magam passzíthatom össze őket.
Nem egy tanáromtól hallottam az egyetemen „Bezzeg Németországban! Az ottani színházakban!" kezdetű mondatokat, melyek általában arra futottak ki, hogy odaát, értik a nézők az alternatívat, a (poszt)modernet. Beszélik a színháznak ezt a nyelvét (is). Véleményem szerint beszélnék errefelé is. Ha úgy szólnának hozzájuk. Egy idő után biztosan. Aztán ki-ki eldöntheti, milyen nyelven akar megtanulni, érteni. Magyarországon vannak színházi nyelvjárások, csak az ezektől eltérő nyelveket nem értjük.
