Megnyitó a színház előtti téren
Ungvári Judit
Kapcsolódások
Először rendezték meg a Nexus Fesztivált Békéscsabán
Új fesztivál született Magyarországon, aminek köszönhetően immár elmondhatjuk: Békéscsaba is felkerült a színházi térképre. A Nexus Nemzetközi Színházi Fesztivált először szervezte meg a Békéscsabai Jókai Színház, az egyelőre három napig tartó szemle programjában 4 országból (Magyarországról, Romániából, Ukrajnából és Szerbiából) érkezett kilenc előadást láthattak a nézők szeptember 10-e és 12-e között, ezek közül hat versenyprogramként mutatkozott be. Az előadásokat több kísérőprogram, szakmai beszélgetés is színesítette, s bár akadtak még kisebb döccenők, összességében jól vizsgázott a szervezőgárda.
Dicséretre méltó és merész a Békéscsabai Jókai Színház kezdeményezése, hogy egy új nemzetközi szemlét indít útjára. A fesztivál, koncepciója szerint, nem tör óriási babérokra, hanem inkább a város kicsit tágabb régiójából merít. A teátrum 2026 januárjával kinevezett új igazgatója, Herczeg T. Tamás úgy fogalmazta meg, hogy a Békéscsaba mintegy 150 kilométeres körzetébe beleeső színházak produkcióiból igyekeznek válogatni, s ez határozottan életképes törekvés lehet, hiszen ebbe a körzetbe beleesik Nagyvárad, Temesvár Arad és Zenta is, amely színházi városok az első fesztivál gerincét alkották. Természetesen, a kör némiképpen bővíthető, hiszen hazai oldalon Debrecen, Szolnok is még „vonzáskörzet” lehet, ahogy, mondjuk, a Szerbiába eső Szabadka is, persze, igazából nem is kell ezeket szigorúan méricskélni, ahogy az első fesztiválprogram megtekintői is örömmel vették, hogy például a beregszászi társulat is belefért a fesztiválprogramba.
Ami sokkal fontosabb a földrajzi távolságoknál, az az esztétikai frissítés és az inspiratív erő. A magyarországi vidéki színjátszás „végvárai” ugyanis nagyon sokszor egyneműek, a repertoár nagyjából ugyanazokat a darabokat vonultatja fel, és általánosságban elmondható, hogy nagyon minimális eltérésekkel, nincsenek markánsan eltérő formanyelvet mutató alkotók, hacsak nem hívnak vendégrendezőket, s leginkább a határokon túlról. A kísérletező, a merész vállalások csak mérsékelten jellemzik a honi színházainkat, a teátrumok vezetői „biztonsági” játékra törekszenek mind a műsorpolitikában, mind pedig a más, szokatlan esztétikai igénnyel megszólaló előadásokat illetően. Azt elismerem, hogy ez sokszor kényszerpálya is, hiszen a vidéki színházaknak mindennemű közönségigényt ki kell elégíteniük egy városban, és a szórakoztató, zenés produkcióktól a „háromértelmiségis” előadásokig, de valahogy mégiscsak az az érzete támad a sokfelé megforduló színháznézőknek, hogy mintha kicsit túl könnyen adnák meg magukat ezeknek a „biztonsági műsoroknak” az igazgatók vagy művészeti vezetők. Kevés a kockázatvállaló kedv, pedig sokszor érdemes lenne új megszólalási módokat keresni, kicsit talán edukálva is a közönséget, ami valóban nem hoz rövidtávú sikereket, mégis fontos, hiszen valódi alkotótevékenységről beszélhetünk, ami nézőt és társulatot egyaránt inspirálhat és felemelhet.
Annál is inkább érdekes ez a kérdés, mivel a határokon túlra eső magyar színházak esetében ezek a megállapítások szinte egyáltalán nem igazak. Erős táplálékforrásuk a mienktől eltérő kulturális közeg, anyaországi nézőpontból nagyon sokszor rácsodálkozunk manapság (kicsit talán irigykedve is), milyen bevállalós, üdítően bátor előadások születnek meg arrafelé, és nem feltétlenül csupán a nagy színházi múlttal rendelkező városokban, mint például Kolozsvár. A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján évről évre ilyen rácsodálkozást élhet meg a magyar színházi szakma egy-egy gyergyói, sepsiszentgyörgyi, mostanában szatmárnémeti, vagy akár zentai, szabadkai, újvidéki produkció láttán. Az erdélyi színházak ráadásul nagy fesztiválszervezők: Interetnikai Színházi Fesztivál, Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivál, Interferenciák, HolnapUtán Fesztivál, TESZT, és így tovább. Ami még feltűnőbb, hogy nemcsak a színházak, hanem ezek a fesztiválok is tág teret adnak a hazai vagy nemzetközi kortárs, kísérleti, formabontó-formanyelvkereső produkciók bemutatkozásának. A délvidéki műhelyek sem panaszkodhatnak, erős a fókusz a térséghez kötődő írókhoz, a kortárs alkotókhoz, és már itt is léteznek olyan szemlék, amelyeknek fő iránya a – mondjuk így – avantgárd vagy progresszív kísérletek befogadása. Egyszóval valahogy erősebben van jelen a határon túli magyar teátrumoknál a kísérletezés igénye, holott nyilván nekik is ki kell szolgálniuk bizonyos közönségigényt, sőt, sokszor ez nem is olyan egyszerű, hiszen egy fogyatkozó anyanyelvi közegben kell helytállniuk.
Mindezt csak azért tartottam fontosnak leírni, mert – ha úgy tetszik – ebben a kontextusban kell értelmezni és értékelni a NEXUS első évadát. Tehát rögtön ki lehet emelni azt a törekvést, amellyel a békéscsabai színház új vezetősége mindjárt az évad elején egy, a magyar vidéki színházakban nem megszokott formákat és stílusokat felvonultató fesztiválprogrammal nyitott. Természetesen, ez nem megy a befogadó közönség nélkül, és ami mindenképpen örvendetes volt, hogy a békéscsabai nézők kíváncsinak bizonyultak az előadásokra és a kísérőprogramokra egyaránt.
A nemzetközi jelleget nemcsak az előadásokat illetően akarta hangsúlyozni a fesztivál szervezőgárdája, hiszen a zsűri elnöke Alexandru Grecu rendező, a Moldovai Nemzeti Színház igazgatója volt. Mellette Balog József, színész, újságíró, a szegedi THEALTER Nemzetközi Színházi Fesztivál alapító-igazgatója és Kozma András dramaturg, műfordító, a budapesti Nemzeti Színház munkatársa értékelte a látottakat.
Élőhomok
Mindjárt az elején erős felütéssel indult a program, a Zentai Kamaraszínház Élőhomok című produkciója nyitotta meg a fesztivál előadásainak sorát. A költői víziókat, mozgásszínházi elemeket és hangulatos zenei motívumokat elegyítő, tulajdonképpen szöveg nélküli előadásban két művész inspirációjára alkotott sajátos színpadi világot Mezei Kinga rendező. Az ikonikus délvidéki költő, Tolnai Ottó és a barát-alkotótárs képzőművész, Petrik Pál munkáinak és szoros kapcsolatának ihletésére készült produkció bravúrosan mutatta meg, hogyan lényegül át a hétköznapiság művészi matériává, s tette mindezt ellenállhatatlan, groteszk humorral. A költői látásmód Mezei Kinga több produkciójában is meghatározó, s ezt a költőiséget nem feltétlenül az alapanyagul választott témákban, versszövegekben, vagy költői életutakban kell keresni. Sokkal inkább a bonyolult asszociációkon és érzeteken keresztül felépülő összművészeti atmoszférában, amelyben az erős látványvilág, az akusztikus hatások, a mozgás, a zene és néha a szövegek is összesimulnak. Intenzív hangulata van az előadásainak, akár a Pilinszky ihletésére alkotott Éjidőt vesszük, akár a Domonkos István művei nyomán létrejött Szedjetek szét című produkciót, akár ezt, a most Élőhomok címmel látott „fantáziát”, amelyben nemcsak Tolnai Ottó verssorai, hanem több vajdasági festő inspirációi is érvényesülnek. Fontos tényezője ezeknek az előadásoknak a vizualitás, a humor és a jellegzetes vajdasági „életérzés”. Mezei Kinga saját bevallása szerint szeret vajdasági alkotók munkáira támaszkodni, bár ez a kötődés egyáltalán nem béklyózza meg az alkotásait, sokkal inkább felszabadítónak láthatjuk azt, ahogyan beszél a földijeiről. Egészen egyedi látásmódját ezen a fesztiválon is üdítő volt látni, és úgy gondolom, ez a szervezők részéről is egyfajta alaphangot ütött meg: ilyen típusú színházat, ezt a költői formanyelvet, ilyen fokú – nincs rá tényleg jobb kifejezés – összművészetiséget a magyar nyelvterület színházaiban csak nagyon kevesen művelik, mindig nagy élmény megcsodálni. Ahogy a zentai társulat sokrétű színészi tudását, átéltségét, fogékonyságát a líra, a drámaiság és a jókedvű játékosság iránt. Különleges hangú műhely, jó volna minél többet látni belőlük itt is.
Az első este zárásaként a nagyváradi Szigligeti Színház mutatta be Gogol elnyűhetetlen művének, A revizornak egy nagyon is kortárs változatát. Érdekes, hogy Gogol mostanában elég sokszor előkerül, mint ahogy az is, mennyire különböző módon lehet megközelíteni, feldolgozni, modernizálni, mennyi értelmezési lehetősége van és hányféle stílusban lehet előadni, a kisrealizmustól az abszurdig mindent elbír. Bár itt, ezen a fesztiválon a beregszásziak nem ezt a feldolgozásukat mutatták be (bár talán érdekes összevetésre adott volna alkalmat), de lenyűgöző, hogy mennyire sokféle módon lehet jól színpadra tenni ezt a művet. A nagyváradi szöveget Fehér Balázs Benő dolgozta át, és a produkció rendezője Kovács D. Dániel volt. Ez az előadás a már-már abszurdba hajló groteszkre épített. A szöveg rendkívül izgalmasan hozta be napjaink szóhasználatát, nyelvezetét és a rendező is erre alapozva alkotta meg a figurák maiságát, ám bármennyire is modern eszközhasználat jellemezte a produkciót (mobiltelefon, laptop), mégsem éreztük ezeket idegennek a darab szövetétől. A cselekmény egy jellegtelen, talán kissé szocreál hangulatot is megidéző irodabelsőben játszódott, az ablaktalan, sötét faburkolatú helyiség leginkább egy irodaház pincéjére hajazott. A modern nyelvezetű átirat rendesen hozta napjaink nyelvi sivárságát is, legalábbis, ami például a sűrűn használt káromkodásokat illeti, de más tekintetben is kemény, szinte brutális világ körvonalazódott előttünk. Erős és kegyetlen mondatok, remek szövegkönyv, pontosan megrajzolt, de abszurdba hajló és többnyire visszataszító figurák, nyomasztó helyzetek sorjáztak. Az egész előadás inkább nyomasztó érzéseket keltett a nézőben, de persze erősen szembesített is azzal a – cseppet sem kevésbé nyomasztó – ténnyel, hogy a világ roppant keveset változott Gogol óta, ugyanolyan kicsinyesek, haszonlesők vagy éppen szánalmasak vagyunk a kis játékainkkal, mint akár évszázadokkal ezelőtt. Az ügyeskedők világában itt is megjelenik egy kontraszt, akárcsak ifj. Vidnyánszky Attilánál a művészetpártoló színházas nő, ám itt egy szerencsétlen irodista lány, kvázi a „dolgozó” formájában, akit mindig ide-oda lökdösnek az iratcsomóival, aztán a végén még az oszlophoz is szögezik, mintegy bizonyítandó, hogy aki dolgozik, annak ez jár. Az előadás legfigyelemreméltóbb epizódja a polgármesterné „apoteózisa”, a figurát alakító Tasnádi-Sáhy Noémi elképesztő nagymonológja arról, hogyan képzeli el a társadalmi felemelkedését, nagyszerű alakítás, egészen letaglózza az embert, egyben durván rávilágít arra is, milyen végtelenül felszínes korban élünk.
Szakadás
A Nexus Fesztivál második napján három versenyelőadást is láthatott a közönség, s valami láthatatlan pókfonál össze is kötötte ezeket az előadásokat. Elsőként egy egészen személyes, autobiografikus elemekből megírt monodrámát láthattunk, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház produkciójában. Lajter Márkó Ernesztó saját élettörténetének mozaikjaiból épített fel egy előadást, alkotótársa, Purosz Leonidasz segítségével, s ebben a terápiás célúnak is mondható munkafolyamatban próbálta minden bizonnyal önmagát is megtalálni. Azt a valakit, aki a foci bűvöletében felnőve, egy baleset következményeként keresztszalag-szakadást szenved (innen a cím: Szakadás), és próbál új utat keresni, próbálja a színház világában megtalálni az identitását. A mélyen személyes kitárulkozás magával sodorta a nézőket, s a jól megdolgozott szöveganyagnak, az ügyes szerkesztésnek köszönhetően nemcsak Ernesztó belső világa tárult fel előttünk, hanem a határmenti bihari község, Érsemjén miliője, az ottani figurák szinte szociografikus rajza is: a néző pontosan el tudta képzelni ezeket a figurákat, a családtagokat, a település fura alakjait. Az előadás szépsége éppen ebben rejlett, hogy őszinte, átélhető, több ponton megható volt Lajter Márkó Ernesztó mikrouniverzuma. Izgalmas színházi kísérlet, amit a temesvári színház bevállalt ezekkel az önéletírásos színházi produkciókkal. A szakmai beszélgetésen is kiderült, hogy Lőrincz Rita hasonló módon létrehozott monodrámája, a Kialakul mellett még egy ilyen előadásba vág bele hamarosan az író, Purosz Leonidasz, aki szinte műfajteremtésre vállalkozott ezekkel az egyszemélyes előadásokkal. (A másik darabra most azért nem tértem ki, mert a versenyelőadásokról szerettem volna beszélni elsősorban.) Mindenesetre határozottan érdekes formája ez a színészsorsra, színészdrámára épülő dokumentarista kísérletnek, ami ugyanakkor számos lírainak mondható megoldással is élt: a nonlineáris történetmeséléstől az emlékfoszlányok asszociatív összekapcsolásán át a szinte szabadverses szövegkezelésig.
A beregszászi társulat (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház) két legutóbb emblematikus előadása közül ezúttal Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című művéből készült adaptációját hozta el a fesztiválra, amelyet a nagy sikerrel játszott Revizor Ревізор című Gogol-feldolgozáshoz hasonlóan, szintén ifj. Vidnyánszky Attila rendezett. Az alkotótól már megszokhattuk, hogy képes a meghökkentő megközelítésekre, de ebben az előadásában egy egészen sajátos és ugyancsak személyes hangot üt meg, mégpedig egyfajta „beregszászi nyelven” fogalmaz, vagyis abból a világból táplálkozik, amiből jött, s ez nagyon jól áll neki. A napjainkban talán felkapottnak is mondható darab ezáltal érdekes „gellert” kap: a beregszászi társulat saját arcára formálja, amihez hozzájárul az a különleges ukrán-orosz-magyar kevert nyelv, a jellegzetes tájszólás, amit ők kitűnően hoznak, de azok a – szintén akár szociografikusnak is mondható – fura figurák, amelyeket nyilván saját környezetükből vett példákból formáltak meg a színészek, mint például a Szása szerepéből lett Sanyi, a lakodalmas zenét játszó DJ.
Az öngyilkos
Az előadás elejének komikus kavalkádja után döbbenetes erővel hatnak azok a mondatok, amelyekben a főszereplő, Podszekalnyikov arról beszél, mennyire élni szeretne, s nem akar meghalni semmilyen eszméért. Különösen torokszorító és kemény az áthallása ennek a jelenlegi kárpátaljai léthelyzetben. Nagy erejű előadás, elképesztő csapatmunka, és külön érdekessége, hogy „érik” az idővel, korábban már volt szerencsém látni, s most, mintha még erőteljesebben hatott volna…
A második napot egy különleges ősbemutató zárta: az Aradi Kamaraszínház és a Békéscsabai Jókai Színház koprodukciója, a Néma lakodalom. Tapasztó Ernő és Harsányi Attila alkotópárosa egy olyan szövegkönyvet alkalmazott színpadra, amely egy Romániában 1953-ban megtörtént esetet dolgoz fel, a témában egy film is készült, Horaţiu Mălăele alkotásában. A színpadi verzió persze másképpen mutatja meg ugyanazt a történetet, s kicsit talán szimbolikusabb értelmezést is nyer ezáltal. Egy valódi lakodalom történetét láthatjuk, amit a Sztálin halála miatti gyász tett „némává”, pontosabban arról van szó, hogy az eseményen résztvevők a gyász miatti tiltások ellenére megpróbálták hang nélkül lebonyolítani az ünnepet, ám ennek az eleinte vicces lakodalomnak tragikus vége lett. Az alkotók groteszk világot vontak a színpadra: mintegy recitatívóban beszélik el a szereplők a lagzi előkészületeit, majd eszelős mulatozásba kezdenek.
Néma lakodalom
Ebbe az eltúlzott és harsány eszem-iszomba hasít bele a hatalom emberének gyászt előirányzó parancsszava, s még az ezután némába váltó játék is sokáig, sok apró elemével kacagtatja a nézőt. Ahogy halad előre az eseménysor, egyre tarthatatlanabb ez a némaság, amikor azt megelégelve kitörnek a hangok, a végén durva megtorlás következik, s az előadás egy véresen komoly drámává fajul. Elgondolkodtató kérdéseket feszeget ez a helyzet. Vajon hol van a határa, s mi az ára a meghunyászkodásnak, a mindenáron való szabálykövetésnek? Hol az a pont, amikor azt mondja valaki, hogy meg akarja élni az életét, még akkor is, ha tudja, nem lesz jó vége a dacolásnak? De akár azt is megkérdezhetjük, vajon van-e értelme a lázadásnak, ha túl súlyos az ára? A Néma lakodalom produkciója egyúttal azt az utat is kijelöli, amin a békéscsabai színház mint kísérletező műhely el tud indulni. Az Aradi Kamaraszínházzal (és persze Tapasztó Ernővel) való együttműködésben mindenképpen van fantázia.
A harmadik napra már csak egy előadás volt versenyprogramba ütemezve, de valójában egy monodráma-trilógia került műsorra. A már korábban említett Tapasztó Ernő–Harsányi Attila alkotópárosnak köszönhetően látott Néma lakodalom után a duó a fesztivál harmadik napján három monodrámával gazdagította a közönséget. Ezek közül csak a Kean, a színész szerepelt a versenyprogramban, de mindenképpen unikális élménynek és nem csekély színészi teljesítménynek számított, hogy Harsányi Attila a közösen készített monodrámákat kis szünetekkel egy napra időzítve játszotta le. Tényleg nem kis színészi bravúr volt ezeket a „sokarcú” darabokat bemutatni egymás után. A különböző alapanyagokra támaszkodó előadások közös pontja leginkább az ember kifordulása volt önmagából – valamilyen szempontból. Elsőként a Sex, drugs, gods & rock ′n′ roll című produkciót láthattuk, amelyben Eric Bogosian amerikai drámaíró művének és José Saramago Káin című regényének szövegegyvelegére reflektáltak az alkotók. A két merőben eltérő anyagból izgalmas, szent és profán minőségeket ütköztető, játékos, ám fanyar humorú előadást gyurmáztak össze, nem mellékesen a színészi bravúrra építve, hiszen Harsányi Attilának többféle figura között kellett igen gyors ütemben váltani. A másodikként színre került produkció, a Rudolf Hess tízparancsolata már talán még komorabb látképet ad az emberről (bár a pénz és az anyagi világ, a Mammon istenítése sem tekinthető épp szívderítőnek), az „ordas eszmék” fogságában vergődve a szellemünknek is bealkonyul.
Rudolf Hess tízparancsolata
Mindkét előadás erős, filozofikus kérdéseket tesz fel a nézőnek, miközben elementáris őszinteséggel, szinte nyersen fogalmazza meg és vágja az arcunkba a hétköznapi tabukat, amikről biztos, hogy nem szeretünk ennyire egyenesen beszélni. Az üres és felszínes, mondhatni álszent világról alkotott szépre pingált kép és a vakhit tébolya kavargott ezen a délutánon, amelynek végén a színészlét démonaival is találkozhatott a nagyérdemű.
A Kean, a színész előadás a színészlét végleteit járja be, óriási amplitúdóval, önmarcangoló őszinteséggel. A produkció egyfajta képzőművészeti performansznak is beillik: miközben Kean sorsfordulóin keresztül megismerjük a komédiások poklának bugyrait, Harsányi Attila magára pakol agyagot, festéket, mindenféle matériát, mintegy fizikai kivetülését adva annak, mennyi minden rakódik rá a színészi lélekre. Ennek az előadásnak is megvan a maga brutalitása, ahogy a szerepmélységek keresésének bűvöletében ez a figura éppen azt veszíti el, amire a leginkább vágyik: a szeretetet, s a darab végére egy magányos, üressé vált, agyagmaszk mögé dermedt alak látszik csak a színpadon. Színészi technikák mértani részletei, körülhatárolhatatlan belső kínok és félelmek, az eufória és a bukás sötétsége, „végzet, szabadság egymást üldözi” – bár itt megvan az „összhangzó értelem”. Egy színész számvetése a színpaddal, szembenézése azzal, hogy is vannak egymással a színpad és ő. Furcsán rímel a Szakadás előadására is, csak itt a visszanézés a pozíciója az alkotónak, és nem arról szól, hogy mit is akar majd kezdeni a színészi sorssal. Lehetne mondani, hogy jutalomjáték ez is a színésznek, de talán pokoljárásnak találóbb nevezni, mindenesetre Harsányi Attila bravúros teljesítményt nyújtott ezzel a három monodrámával.
A szakmai zsűri díjakat is osztott ki a fesztivál végén, a legjobb férfi alakítás díját méltán nyerte el Harsányi Attila az előzőekben taglalt monodráma-maratonnal. A legjobb női alakításért járó díjat a beregszásziak Az öngyilkos című előadásának szereplője, Polyák Anita vihette haza, aki az idén már az OSzT-on is besöpört a Revizor Ревізор polgármesterlány-szerepéért egy hasonló elismerést. A beregszászi társulat fiatal színésznője előtt biztosan ígéretes pálya áll, rendkívüli kisugárzásával, tehetségével már több előadásban is bizonyított. A legjobb előadás az Aradi Kamaraszínház és a Békéscsabai Jókai Színház közös produkciója, a Néma lakodalom lett. A legjobb rendezésért a zentai Élőhomok megálmodóját, Mezei Kingát jutalmazta a zsűri, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház pedig a különleges, saját történeteken alapuló színházi előadásokért különdíjat kapott.
Elindult tehát egy új fesztivál Békéscsabán, s ezzel együtt elindult egy műhelymunka is, egy igazán inspiráló párbeszéd a régió színházai között. Az elején azt fejtegettem, mennyire fontos, hogy a közönség találkozzon olyan színházi produktumokkal, amelyek kibillentik a megszokott és sokszor kényelmes pozíciókból, illetve elgondolkodtatják, szellemi barangolásra késztetik a nézőt, vagy akár kinyitják az érzékelését másfajta színházi formák felé. Nagyon remélem, hogy a kezdeti érdeklődés kitart majd az új mustra iránt, amely megítélésem szerint elsőre nagyon is színvonalas programot tudott felmutatni és egy sajátos, más esztétikájú kísérleti műhelyek iránt nyitott, bensőséges kamarafesztivált hozott létre a délkeleti országrészben. Nem mellesleg hiánypótlót is, hiszen hasonló regionális szemle egyelőre nincs a magyarországi palettán.
