Kelemen Orsolya
Hatalom, halál
Székely János: Caligula helytartója – FÜGE és a Vádli Alkalmi Színházi Társulás
Székely János 1972-ben született drámája már-már legendás, remek darab, és szerencsére időnként játsszák is. Méltán lehet népszerű, hiszen a hatalom mibenlétéről, természetéről szóló műnek minden időben, személyes és társadalmi helyzetben lehet aktualitása. Nem egy könnyed darab, a téma súlyos és komoly, a szöveg filozofikus és intellektuális, mégis élvezetes, telis-teli sziporkázó párbeszédekkel, kiélezett vitahelyzetekkel. A cselekmény nem túlságosan szövevényes: a darab gerincét Petronius, a szíriai császári helytartó és Barakiás, a jeruzsálemi főpap közötti diskurzus adja. A diskurzus egy egyszerű szituációból indul: Caligula parancsa szerint a császár szobrát a templomban kell felállítani, ezt viszont a zsidók nem tudják elfogadni. Szigorúbb diktatúrákban már a parancs megkérdőjelezése is lehetetlen, ezt a problémát különböző eszközökkel (manipuláció, fegyver, erőszak) igen gyorsan meg lehet oldani. Szíriának azonban szerencséje van, mert helytartójuk gondolkodó, intelligens figura, aki – a császárral ellentétben – szereti lépéseit megfontolni. Szikszai Rémusz első rendezésében Barakiás remek rétor, a helytartónak könnyedén bebizonyítja a császári parancs muszájjal szembeni lehetetlenségét és értelmetlenségét, ezzel komoly felismerésekre ébresztve Petroniust. Petronius a muszájt, a parancsok működését igyekszik minél körültekintőbben megvizsgálni, értelmezni.
A FÜGE és a Vádli Alkalmi Színházi Társulás 2011 júliusában, a Zsámbéki Színházi Bázison bemutatott produkciója nagy sikert aratott, a kritikusok körében is: a produkció számos szavazatot begyűjtve jelölt lett (vagyis a három legtöbb szavazatot kapott előadás között szerepelt) a Színikritikusok Díja legjobb független színházi előadásának kategóriájában, melynek szavazása alig néhány héttel a premier után zárult. A hazai színházi helyzetet példázza, hogy a produkció továbbjátszása a bemutató után sokáig kérdéses volt, később átmenetileg befogadta a Gödör Klub, míg végül a Szkéné Színházban kapott helyet. Az élet tragikus fintora, hogy az előadás otthonra lelt, közben pedig minden megváltozott: tavaly ősszel egy tragikus balesetben elhunyt a Vádli Társulás egyik alapító tagja, a Petronius segédtisztjét, Luciust játszó Huszár Zsolt. Szerepét Szikszai Rémusz játssza tovább – és ahogyan a színlapon is jelezték –, az előadás egyúttal emlékezés. Ez a szituáció az előadás végén lesz igazán megrázó: Rémusz nem jelenik meg a tapsrendnél. Furcsa, betöltetlen űrt, zavaró hiányt érzünk, hogy a többiekkel ellentétben nem tudunk megtapsolni valakit. Kifelé menet hangosan szól Tom Waits zenéje, és a Szkéné előterében az előadás felvételén Huszár Zsoltot láthatjuk. Végtelenül szomorú befejezés ez, mely tragikus keretet ad a produkciónak. Luciust az előadásban besúgónak hitték, egy gonosz gyanú miatt, ártatlanul halt meg. Kétségbeejtő a párhuzam, hogy a halál bármily hatalomnál kegyetlenebb, fikcióból könnyedén valóságot kreált.
Az előadás közege éppen annyira kortárs, mint amennyire kortalan, játszódhat bármikor. A felvonások határain Tom Waits-et hallhatunk: nyugtalanító, barátságtalan, mégis slágerszerű zene. A segédtisztek fekete bakancsot és ujjatlan, kapucnis felsőt viselnek, katonás zordságukat ellentétezik a zsidók ugyancsak sötét, ám díszes jelmezei (jelmez: Papp Janó). Az egyetlen és fontos bútordarab a piros drapériával letakart gurulós fotel, a helytartó ülőhelye, és van itt mindenféle, innen-onnan összehordott műalkotás – női szobrok, a willendorfi Vénusztól a fémszobron át a hiperrealista, pop-art hatású guminőig (díszlet: Szikszai Rémusz, Varga Járó Ilona). Ezek könnyen csomagolhatóak, talapzatuk egyben a dobozuk is, Petronius mindenhová viszi magával őket, ezekkel fémjelzi (a saját és a képviselt birodalom) gazdagságát és hatalmát, de valószínűleg igényli is, hogy – mintha egy múzeumban élne – műtárgyakkal vegye körbe magát. Finom rendezői irónia, hogy a császár mindenhatóságát jelképző, vitát kirobbantó szobor valójában egy se nem díszes, se nem szép mahagóni talpazat-doboz, a császár hüvelykujjnyi méretű szobrával.
Ha a szobor a templomba kerül, a zsidók törvényei szerint a templom megszűnik isten háza lenni. A császár parancsa e logika szerint nem teljesítheti be a célját, elvész a lényege, vagyis teljesen értelmetlenné válik. A helytartó ezt gyorsan megérti, és innentől nem siet, hogy a szobrot a templomba vitesse, húzza az időt, elemzi a lehetőségeit. Nagypál Gábor nagyszerű alakításában Petronius kemény vezető, nem hisztérikus vagy elvakult (mint a császár), hanem művelt, észérvekkel meggyőzhető, analitikus alkat. Kezdetben fölényes, de kíváncsi a paranccsal szembeszegülő Barakiásra, és élvezi a vitát, később pedig már szinte várja a főpappal való találkozásokat. Nem véletlen, hogy a helytartót nem a heves és szűklátókörű, a megoldást Petronius elleni merénylettel elérni szándékozó államtanács-tag, Júdás (Tóth József), vagy a zsidók királya, a humánus megoldás érdekében vezetői posztjáról önként, bár hasonlóan értelmetlenül lemondó Agrippa (Tamási Zoltán) érdekli. Barakiás szerepében Fodor Tamás ugyancsak remekel: megkérdőjelezhetetlen, biztos tudás birtokában érvel, őszintén, értelmesen, nyíltan kommunikál. Tudja, hogy szorult, vesztes helyzetükben ez a maximum, amit megtehet népéért, és ez a tudat erősebb félelménél. Jó érzékkel felismeri vitapartnerének esetleges gyengeségeit, minden helyzetre vannak (a hatalom elképzeléseitől merőben különböző) optimista megoldási javaslatai, bátorsága szinte vakmerő. Az új helyzetek – a császár anyagi ellenszolgáltatásért cserébe visszavonja parancsát, majd később egy feljelentés hatására visszavonja visszavonó parancsát is, és újra sürgeti a szobor templomban való elhelyezését – új vitahelyzeteket is generálnak egyben, hiszen újabb példákat kínálnak a hatalom mibenlétének analíziséhez. Nagypál Gábor a nyitójelenetben fontosságának tudatában, elegáns felsőbbrendűséggel szívja cigarettáját, később a cigarettával való játék inkább feszültségének levezetésére szolgál, kétségbeesésének pedig egyik utolsó stádiuma, amikor bebújik az egyik szobor dobozába. Ráeszmél arra is, hogy mindenkinek van igazsága, a zsidók és Róma elképzelései is – noha egymásnak ellentmondanak – saját logikájuk szerint egyaránt érvényesek. Abszurd, hogy a birodalom vezetője egy őrült, mégis az majd’ az egész világot irányítja, és a zsidók hajthatatlanságában is van valamiféle abszurditás, hiszen Barakiás egyik legfontosabb érve hitbéli tételen alapul.
Petronius legfontosabb felismerése, hogy a hatalmat az alattvalók teszik életképessé, és mindenféle hatalomnak az alattvalók hűsége ad érvényt. Ha az alattvalók hűsége megingott, fel lehet lépni erőszakkal – ahogyan ő is teszi, amikor életét féltve megöleti segédtisztjeit –, de nincs sok értelme. Lucius Szikszai Rémusz alakításában urát tisztelő, szókimondóan egyenes, határozott értékrendű, ösztönös ember. Ellenpontja neki Probus (Kovács Krisztián), aki simulékony és könnyen manipulálható alkat, gyáva, ám taktikus: gyorsan eszébe jut, hogy szükség esetén a magasabb szintű hatalomnál panaszkodni igencsak hasznos lehet. Decius (Király Attila) ügyes, kettős játékos: biztosítja Petroniust barátságáról, híven tudósít a császár őrületes tetteiről, bírálatát nem titkolja, követként pedig fogait összeszorítva, de engedelmeskedik uralkodójának.
Az előadásban a hatalommal való szembeszegülés (vagyis az időhúzás, mint a passzív ellenállás egyik formája) paradox módon értelmét veszti. Caligulát megölik, Petronius pedig belátja helyzetének kilátástalanságát: nem kell már félnie Caligula bosszújától, nem egy parancsnak ellenszegülő lázadó többé, az előkészített mérget sem érdemes meginnia. Belátja azt is, hogy segédtisztjeinek halála értelmetlen és felesleges volt, lelkiismerete ugyanakkor kínozza tovább. Anélkül, hogy kegyvesztetté vált volna, tönkretette, elpusztította őt a nála feljebbvaló hatalom. E felismerés kilátástalan, súlyos terhe alatt zokog Petronius – a szobrot szorongatva – az előadás végén. Távozáskor pedig hasonló kilátástalanságot érezhet a néző, amikor akarva-akaratlan a halál értelmetlenségével, kiszámíthatatlanságával és kegyetlenségével szemesül. Súlyos, terhes, torokszorító érzés.
Megjelent a Bárka 2012 / 6-os számában.
