Ungvári Judit
Sokszínű a zentai paletta –
Parányi délvidéki műhely nagy gondolatokkal
Néhány év alatt rendkívül izgalmas útkereső-kísérletező műhellyé vált a Zentai Magyar Kamaraszínház. A 2023-as megújulás óta, Dévai Zoltán igazgatósága és Mezei Kinga művészeti vezetősége eddigi időszakában számos díj és az erősödő szakmai figyelem is ezt jelzi. Az idei, IV. Kamarafesztet szeptember végén rendezte meg a délvidéki teátrum, a program jól mutatta be a koncepciózus színházvezetői vonalvezetést, a társulatépítés pillanatnyi helyzetét és a művészeti elképzelésekről is keresztmetszetet kaphatott a látogató.
A társadalom jelenvaló kérdéseinek átgondolása, az újraértelmezés és a színtiszta színpadi költészet is megjelent a Kamarafeszt idei programjában. A négynapos eseménysorozat 2026. szeptember 27. és 30. között zajlott Zentán, a Zentai Magyar Kamaraszínház és a Novem Színházi Szervezet közös rendezésében, a szervezők hét színházi előadást, filmvetítést és szakmai beszélgetéseket is tartottak. Az ambiciózus vállalkozás jelzi, ez a műhely szeretné, hogy komoly rangot szerezzen a magyar nyelvű társulatok között, ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy eközben ne veszítse el azt a különleges, emberi-szakmai, barátságos miliőt, amit megtapasztalhattak most is azok, akik részt vettek a négynapos fesztiválprogramon.
Megnyitó
A hangulatos, a társulat énekesi tudását is megvillantó megnyitó után rögtön a jövővel, az utánpótlással szembesülhetett a fesztiválközönség: Dedovity Tomity Lea és Gusztony Endre vizsgaprodukciójával, amelyen keresztül nemcsak a két fiatal színész aktori képességei mutatkoztak meg, hanem éppen az említett tudatos építkezésből is ízelítőt kaphattunk. Az Újvidéki Művészeti Akadémia végzős diákjai ugyanis a zentai színház több más darabjában is játszanak, tehát az, hogy konzultánsként Dévai Zoltán segítette a vizsgaprodukciót, nem pusztán egyszerű mentorálás, nyilvánvalóan azzal a szándékkal történt, hogy a két fiatal az akadémiai tanulmányokat követően a társulat szerves részévé váljon. Az is kiviláglott ebből a produkcióból, hogy nagyfokú önállóságra kondicionálják a fiatalokat, hiszen a dramaturgiától a díszletezésen át mindent maguk végeznek. Erre szükség is van, mert a kislétszámú zentai csapat is hasonlóan működik, a színészek nem egy színházi gépezet egyféle munkára specializált fogaskerekei, hanem egy minden részében egyenértékű alkotógárda tagjai, akik, ha kell, mozgatják a berendezési tárgyakat, alakítják a teret vagy éppen hangszeren játszanak és részt vesznek a produkció zenei világának kialakításában is. Azt lehet mondani tehát, hogy az első napon látott Sárosi István: Gyilkos etűdök című produkció legfontosabb tanulsága ez volt, ahogyan foglalkozik a társulat a fiatalok integrálásával. Maga a darab nem mutatott különösebb extrákat, a sokszereplős játékot igénylő lélektani krimi ugyanakkor jó terepnek bizonyult a fiatal színészek stúdiumaihoz.
Gyilkos etűdök
A fesztiválkezdő nagyprodukció a teljes társulatot és annak erős kreatív energiáit felvonultató Baal volt. Az Anca Bradu rendezésében látható előadás a júniusi debreceni Országos Színházi Találkozóról két díjat is elhozott, a legjobb díszlet Ondraschek Péteré lett, míg az Anya és Ekart kettős szerepében feltűnő Mezei Kinga a legjobb színésznőnek járó elismerést kapta meg. A tavaly bemutatott produkció mindenféle szempontból kiemelkedő és fontos a Zentai Kamaraszínház életében, már az is nagy fegyvertény, hogy a jeles román rendezővel ilyen intenzív együttműködés alakulhatott ki. Anca Bradu az újvidéki társulattal már dolgozott korábban, ám Zentán ez volt az első rendezése, és a siker sem véletlen, az alkotó egészen elképesztő energiákat tudott megmozgatni a társulatban, persze, azt hozzá kell tenni, hogy a már említett díszlettervező, vagy a főszerepet játszó Balázs Áron vendégjátéka és még számos szerencsés tényező is hozzájárult ehhez. (A Kamarafeszten egy szereplőcserének is tanúi lehettünk: itt Vilmányi Benett szerepeit Kucsov Borisz játszotta, beugróként.)
Baal
Az erőteljesen expresszív, audiovizuálisan nagyon kifejező előadás formai szempontból tökéletesen hozza a brechti világot, Mezei Szilárd oratorikus songjai egyszerre archaikusak, avantgárdak, nyugtalanítóak és sokatmondóak, Ondraschek Péter díszlete olyan mintha a magzat állapotából, ugyanakkor mikroszkóp alatt néznénk az anyaméhet: vérerek és sejthalmazok mintázatát látjuk egy különleges, biztonságos, mégis nyomasztó burokban. Eközben azért folyamatosan érezzük azt is, hogy ez nem csupán a huszadik század elejének avantgárd víziója, hanem nagyon is kortárs reflexió, s bár a kiúttalanság civilizációs értelemben nagyon is más összetevőkből áll össze manapság, mint az előző század húszas éveiben, mégis ugyanolyan a ma szorongása. Akkor is megvolt a háború hatása, a túlélési kényszer, a morális válság, napjainkra ez leginkább csak diverzifikálódott, emberként viszont ugyanaz az érzetünk: egyfajta apokaliptikus világban (útvesztőben) keressük a helyünket. Anca Bradu rendezésének érdeme, hogy az előadás maga nem radikálisan kortárs, nem mond gyökeresen mást, mint a brechti darab, mégis folyamatosan napjainkat érezzük mögötte. Aláhúzza azt a kérdést is, hogy mi egyáltalán az értelme a művésznek a világban. Nem túl szívderítő azonban, hogy ennek a kérdésnek a felvetésére éppen Baal moráltól megfosztott antihősét találja meg – bár talán érthető. Mindenesetre ez az előadás a nyomasztó világképével és hátborzongató kérdőjeleivel együtt is képes a nézőt elgondolkodtatni. A zentai csapat tagjai több szerepet is játszanak a produkcióban, s valóban kiemelkedő Mezei Kinga női-férfi alakváltása az Anya és Ekart figurájában, de a kisebb szerepekben is intenzív játékot láthatunk.
A második napon a Gyulai Várszínházzal közös produkcióban, idén nyáron bemutatott Ikrek című előadást láthattuk, Árkosi Árpád rendezésében. Bódi Attila darabja az előadás alkotóinak elmondása szerint sok átalakuláson ment át, színrevitele komoly dramaturgiai munkát igényelt (Lőkös Ildikó), de megérte: egy cseppet sem sablonos végeredmény született. Már a darab alapnézőpontja is különleges, hiszen egy anyaméhben beszélgető ikerpárról szól, akik a külvilágból érkező ingerek alapján igyekeznek tájékozódni arról, mi vár rájuk.
Ikrek
Izgalmas felvetéseket tesz a darab és az előadás életről-halálról, sorskérdésekről, még a művészlétről is, hiszen az ikrek édesanyja egy balett-táncosnő. Árkosi Árpád nagyon tiszta megjelenítési formákat talált ehhez a szöveghez, egyszerű, szép teátrális megoldásokat, a színpadkép központi eleme egy kórházi ágy, ezen hánykódtak összekapaszkodva az ikrek (László Roland és Szilágyi Áron), az anyát megszemélyesítő Dedovity Tomity Lea csak ügyesen koreografált tánccal volt jelen (mozgástervező: Katona Gábor), a maszkok és a maszkszerű arcfestés mindig lehetőséget teremt a stilizációra, ezt itt is remekül kihasználták az alkotók, így a groteszk helyzetben megvalósuló történések valóban erősítették a látottak parabolaszerűségét. Kifejezetten jó volt ebben az előadásban, hogy sok kérdést nyitva hagyott, nem véletlen, hogy a másnapi szakmai beszélgetésből kiderült, mindenki mást látott bele a végébe, ki abortuszt, ki pedig a születést… Az intim terű előadásban megint csak egy másféle színt mutatott meg a társulat, mint amit előző nap láthattunk, és a sornak még ezzel nem volt vége.
Ezen a napon a kortárs szerzőké volt a főszerep, bár a második előadás esetében „kis csalással”, hiszen klasszikus mű kortárs átiratából készült produkció, a Don Juan került színre. Parti Nagy Lajos Molière-átiratát még megcsavarták kissé Zentán, az előadást rendező Vilmányi Benett ugyanis a Parti Nagy-feldolgozást is átdolgozta némiképp, s ez nemcsak a szövegben felbukkanó szleng-kifejezésekben tükröződött. Ebben a változatban a szolgálóból Sganarella lett, ez a nőneműség új színeket és lehetőségeket is felvillantott az alkotók előtt. Szalai Verebes Judit alakításában egészen más színezetet kapott a figura, amelyről a szövegben is elhangzott, hogy ő maga valójában egy korábbi áldozata a szívtiprónak. Ezáltal kicsit olyanná vált ez az alak, mint a hűséges feleség, aki fájó szívvel, keserűen megbocsát a folyton félrelépő társának, ám nélküle nem tud meglenni, ahogy a férfi sem képes elszakadni a biztos háttértől. Érdekes és ügyes megoldás, kár, hogy nem tudták teljesen végigvinni az átírt darabban, ahogyan ezt többen is felrótták az alkotóknak a másnapi szakmai beszélgetésen. Mindenesetre már csak ettől fogva is újszerű volt ez a feldolgozás, amelyben – talán nem bántom meg a társulat férfi tagjait – elsősorban a nők brillíroztak: nagyon erős alakítást nyújtott a már említett Szalai Verebes Judit, mint Sganarella, Mezei Kinga, mint Charlotte és a fiatal Dedovity Tomiy Lea is új színeket tudott megmutatni magából. Különösen tetszett az az igény, ahogyan az alkotók megpróbálták kimondottan a társulatra szabni ezt a feldolgozást, jelezve azt is, nem elégszenek meg a tálcán kínált lehetőségekkel, ez mindenképpen dicséretes törekvés.
A következő napon egy előadás volt műsoron: a Zentán Félünk? címmel játszott Nem félünk a farkastól. Edward Albee klasszikusán tűnődve azon lehetett elmerengeni már az előadás előtt, hogy vajon mit mondhat, mit tud nyújtani nekünk ma ez a darab? Legalábbis én ezen tűnődtem el. Az 1962-ben keletkezett mű a háború utáni amerikai társadalom toposzává vált, megmutatva látszat-jólét mögötti egzisztenciális szorongást, a középosztály morális kiüresedését. Különösen a híres filmváltozat után hazánkban is sokszor játszották ezt a darabot, úgy 25-30 lehet a bemutatók száma, de érdekes, hogy nem minden időszakban egyformán, a 70-es évek fordulóján és a 90-es évek első felében volt erősebb a jelenléte a magyar színpadokon, aztán a 2010-es évek második felében jelent meg újra, ez nyilván összefügg azzal is, hogy Hamvai Kornél új fordítást készített hozzá, Zentán is ez olt az adaptáció alapja. László Sándor klasszikusnak mondható rendezésben állította színpadra a művet, vagyis nem szakad el a megszokott pszichologikus realitásábrázolástól, ám azt magas minőségben teszi, kitűnően értelmezve a figurákat és vezetve a színészeket, akik egytől egyig parádés alakításokat nyújtanak. Különösen kiemelkedő ebben Szalai Verebes Judit (Martha) és Virág György (George) párosa, ám a fiatal házaspárt alakító Dedovity Tomity Lea és Szilágyi Áron is pontosan fogalmazza meg ezeket a figurákat. Az enyhén mai trendekre hangolt díszletben (szintén Ondraschek Péter) több olyan apró elem is felfedezhető, amely a megbomlás és a magány jele: a tapéta mintája több helyen elmosódott, ez bár lehet dizájnelem, mégis azt az érzetet kelti a nézőben, hogy már megkopott valami, ami régen jobb volt.
Nem félünk a farkastól
A szobabelső együttes hatása trendinek mondható, de a szemközti falon egy szembeötlő festmény, amelynek fekete-sárga színkompozíciójában magányos emberalak látható. Ebben a miliőben, ugyanakkor erősen fókuszált a színészi játékra az előadás, amelynek kiugró pillanatát Martha monológja jelentette. S tulajdonképpen itt kaphattam választ arra a kérdésre is, amin az előadás előtt elmélkedtem, vagyis, hogy mit mond nekünk ez a történet ma. Sokkal erősebben beszélt a magányról, mint a társadalmi kérdésekről vagy a kollektív, generációs frusztrációkról. Magányos emberek összecsapásai voltak ezek a jelenetek és ilyen értelemben a huszonegyedik századi ember magánya nem más, mint a múlt századié, legfeljebb mélyebb. Ma vajon van esélyünk szót ejteni egymással? Telefonokba, közösségi oldalakba burkolózó, emberi kockázatokat, nehezen megoldható interperszonális helyzeteket sokszor kerülő életmódunk vajon hová is vezet? A darabban felvázolt kiégésnek ma vajon melyik stádiumában élünk nap mint nap? Ilyesmivel is szembe lehetett nézni a jól ismert történet kapcsán, s ehhez nem volt szükség különös „truvájokra”. Nos, ez is tökéletesen ment a zentai csapatnak, ahogy egy nappal később teljesen más színházi megszólalási módokat is láthattunk tőlük.
Előtte azonban a Kamarafeszt zárónapján még egy filmvetítésen is részt vehettünk, amely részben a zentai alkotógárdához köthető. Nemcsak a filmben szereplők révén, hanem például a zene (Mezei Szilárd) révén is, de az alkotásban más délvidéki, emellett erdélyi, magyarországi színészek is felbukkannak. Különleges, népi szövegekre és szimbólumokra épülő, látomásos mozgóképet láthattunk, amelynek rendezője, Bicskei Zoltán filmrendező, grafikus. A Bolondmese című alkotás szerves táptalaja a Magyarkanizsa melletti szikes pusztai vidék, amelyből ez a különös, poétikus meseszövet kinőtt. Bár nem a színházi program része volt ez a filmvetítés, mégis jó felvezetést adott a fesztivál utolsó színházi produkciójához, az Éjidőhöz is, ami hasonló, költői látásmóddal bírt. Mezei Kinga rendezése a nevével fémjelzett alkotócsapat első olyan kísérleti produktuma volt, amely a költői világot képzőművészettel, zenével, mozgásszínházi, bábos elemekkel kombinálva hozott létre egyedülálló kifejezési formát és színpadi nyelvet. Ezt a produkciót még több hasonló követte, ám ebben Pilinszky verseire készített színpadi kompozíciót az alkotó, míg a többi alkotás vajdasági költők-írók munkáira támaszkodott. Pilinszky-fantáziája az emberi élet ontológiai kérdéseit vizsgálta sajátos összművészeti megközelítéssel. Az énkép, az idő, az elmúlás, az emberi kapcsolódások és a magány fogalmai elevenedtek meg Pilinszky foszlányos verssorain, az élőzenén és a színpadi vizualitáson keresztül, a végtelenségig kitágítva a színpadi nyelv határait. Különleges belső utazásra invitálta a nézőket, amelyben nem feltétlenül a racionalitás volt a vezetőszalag. Azok az érzetek, gondolatfoszlányok, amelyek a látottak nyomán keletkezhettek az emberben együttesen alakítottak ki valamiféle olyan nehezen megfogható, racionalizálható és leírható létértelmezést, amit valóban csak a költészet lehet képes előidézni. A zentai Kamarafeszt színházi előadásainak sora így tehát egy egészen éteri lélek-kitágulással zárult.
Népzenei koncert
Ráadásként kaptunk a fesztiválzáró esten egy elképesztő koncertet is: a Kárpát-medence népzenéjéből válogatva, ezúttal zenei képességeit csillogtatta meg a társulat (néhány vendéggel kiegészülve), humorral átszőtt, parádés muzikalitással előadott, rendkívül dinamikus produkciójukkal egészen fantasztikus hangulatot teremtettek. Azt hiszem, mindenképpen kifejező válogatást adtak arra a sokszínűségre, amit ez a 6-7 fős maggal működő gárda képes megjeleníteni, színházi értelemben és azon túlmenően is.
A fotók forrása: Zentai Magyar Kamaraszínház