Versek

 

 13._Benk___Imola_Orsolya.jpg

 

Benkő Imola Orsolya

 

Rosti

 

Egész nap bagó lógott a szájában, piszkos körmét sárgította,
arcát fakította, mégis hajnalban első dolga volt rágyújtani,
mikor indult vályogot vetni a hátsó udvarba. Langyos pára- és füst-
gomolygásban piroslottak és sárgállottak körülötte a primulák,
egy élet feszült és pattant ki nyílásukban, az élete, ami évről évre
lejjebb csúszott a poros faluvégen, hol szomszédjai a kártékony nyulak
voltak csupán, feldúlták gyomosodó kertjét, mivel a veteményes
gondozója, a felesége, elfüstölgött, így maradt egyedül a primulákkal
és a vályogvetéssel, és figyelte a fecskéket, minden évben
várta érkezésük, fészekrakásuk és táncuk, úgy képzelte,
táncolnak a fecskék, hazaértek, fészket raktak,
kis frakkjuk libbent és zárult, szabályos valcert jártak,
csivitelésük átderengett a füstön, akkoriban sokat hallgattam
az Új világ szimfóniát, a falu másik végén, mikor idevetődtem,
isten tudja, miért, mivel semmi közöm nem volt a porhoz,
ami a buckásban kavargott, szótlanok és durvák lettek tőle a falusiak,
észrevétlenül fogságba ejtette az embereket,
ahogy engem az öreg vályogház fala, egy éjszaka rám omlott,
én ijedtemben felordítottam, és imádkoztam, mint egy vénasszony,
ő a koszos Ladájával lefékezett, szótlanul lehányta rólam
a téglákat, megállapította, jól vagyok, csontom nem tört,
a horzsolásokkal nem törődünk, mormogta félig magának,
azzal továbbállt, majd egy hét múlva megmutatta, hogy
kell vályogot vetni, az apja és nagyapja is vályogvető volt,
nem a nap cserzette barnára a bőrük, hanem a generációk örökítették
egymásnak könyörtelenül a bőrszínt, a füstös keserűséggel együtt,
és mi csak vetettük a vályogot napokon át, kevertük a trágyát sárral
és szalmával, építettük a hiányzó falat, közben az Új világ szimfóniát
hallgattuk, és belőle kifogytak a szavak, csak a füst vastagodott
körülötte, míg egy nap nem jött, nem értettem,
dolgoztam egyedül tovább, figyeltem a Ladát,
hátha elzörög mellettem, de csendes maradt az út,
a fecskék pedig elrepültek, és én elindultam a háza felé,
vittem a lemezjátszót, meg egy üveg száraz vöröset,
amit elszürcsölhetünk. Rosti, kiáltottam,
hol vagy, gondoltam, meglátogatlak,
Rosti lógott a körtefán, szagosan és kéken,
elfüstölgött ő is csendben.

 

 

Szublimál

 

nagylaknál a határon
mindig ugyanaz az érzés
hazamegyek otthonról
innen oda onnan ide
itt otthon
ott itthon
a haza
megkerülhető
áthúzható
kitörölhető
de marad utána valami
egy szó nagyságú
üres hely
ami egyre nő
ország méretűvé
terebélyesedik
és ha nem figyelek
kráterré mélyül
fortyog benne a láva
köpködi a hiányt

a semmi vulkánján
turistáskodom határátlépéskor
és várom hogy meglepjen ami
az ismerősség érzésén túl van
és a felbuzgó nosztalgián kívül esik
az elpárolgó négybetűs szót
figyelem tehetetlenül
üres hely marad utána
több szóköznyi hiány

 

Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.


Főoldal

2022. október 11.
Vöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Margetin István: A suliban majd ne így meséldSüveg Szilvia: A fiú
Új év, új bor – avagy januári szőlőségeinkKarácsony (Német)gyulán
Csobánka Zsuzsa Emese: TériszonyBirtalan Andrea verseiKarkó Ádám verseiKarácsonyi Zsolt versei
Kontra Ferenc: Egy pohár vízLackfi János: Üres buborék marad a helyénSzilágyi-Nagy Ildikó: RehabSzakács István Péter: Darina
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png