Érzékelési hiba

Két pontot érint meg a hátadon. Túl közel van: egynek érzed.
Megkérdezed, mit álmodott aznap.
Vállalod a szimbólumfejtést, mert tudod az első emlékét,
le tudod rajzolni a tapéta mintáját gyerekszobájában,
pedig falujában sem jártál sosem. Emlékszel arra,
amit a nagyanyjáról mesélt; ha a sparheltet begyújtja,
ő jut eszébe. Kávét iszol vele, cukor nélkül, tejjel.
Kanalat tesz bele – nincs rá szükséged,
csak szeretsz kavargatni, örvényt támasztani a csésze közepén.
Köntöst vesz fel, kiültök a gangra nyárfazizegésbe
burkolózni. Lába alá sámlit tolsz, megfogod meztelen bokáját,
ahol a pizsama és zokni közül kikandikál.
Bizsereg az ujjbegyed, pedig hűvös a bőre.
Érintésbe csomagolod az éjszakát,
kabátzsebbe teszed. Kulcsodról otthonod kilincsére tapad.
Másnap, amíg menekülsz egy másik bejárathoz,
ecettel sikálja az ajtót a feleséged.

Nem lett belőle soha semmi

Ha nem lett semmivé, akkor valaminek még mindig mondható.
S ha jól figyelsz, azt is láthatod, hogy a néma ígéretek
melyik hónapokban próbálnak mégis szárba szökni.
Vajon min múlik, hogy mikor ragadunk kapát,
és mikor vonunk vállat: hajtson, ha még mindig hajtani akar,
ha a létezés több kiirtás után is ilyen fontos neki?
Csak amíg meglátjuk, mi akar lenni belőle,
csak amíg felismerhető lesz a levelek formájáról,
csak addig hagyjuk meg, nem foglal sok helyet.
Majd ha nagyobb lesz, ráérünk eldönteni,
hova tesszük, szabadon növekedhet-e,
vagy kaspóba kényszerítjük, lakásba zárjuk-e,
elszakítva az anyaföld valóságától gyökerét.
Ha fonnyadni kezd, fogjuk-e öntözni.
Elképzelem, hogyha nagy lesz, árnyékot tart majd fejünk fölé,
és elengedem a fülem mellett a figyelmeztetést,
hogy vágyak árnyékában hűsölni, lányom, olyan,
mintha kinn felejtenéd magad a déli napon.

Gondatlanságból elkövetett

Szederjes volt, burjánzani kezdett.
A hátán, tudod, nem veszi észre az ember.
Fél napot voltam csak benn. Kivágták.
A bőrrák ritkán áttétesedik.

Nem tudom a nevét, csak a rongyokat ismerem ablakában.
Ha én lennék az unokája, huzatfogót varrnék neki.
Nyolcvan fölött a lakók és bérházak belefáradnak,
hogy pillanatnyi érdekek szerint szalad át rajtuk az élet.
Ezek a mai fiatalok… Adj, uramisten, de rögtön,
adj egy vevőt, bérlőt, tüntesd el a repedéseket!
Eladó-kiadó most a szívem, nem javítom meg,
úgysem lesz enyém. Így korhadnak el a duplaablakok,
puha és szálkás lesz a fa, a festék sem tartja egyben.
Peregni kezd a vakolat, az évtizedek óta vizesedő fal
ledobja magáról a díszeket. Ne hazudjatok törődést!
Nem kell a huzatfogótok, a nippetek. Cseréljetek tetőt,
ereszt, csöveket! Pucoljátok ki vénáimat!
Az anyajegyeimet sem számlálta meg senki.

Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.

Főoldal

2020. július 16.

Vissza