Prózák

 

 V__gh_Attila.jpg

 

Végh Attila

 

Krasznahorkai László: Mert ha

 

Soha nem lesz vége ennek a mának, az elviselhetetlen holnapok beszakadt peremei felől tompa fájdalmat sugárzó, a létezés terepét lassan, de annál kérlelhetetelenebbül benövő, átindázó, halálos mérgű pókháló-fonalakként terjedő, vagy még inkább a hervadás márványos erezetét lélekbe merítő bizonyosságként feltörő érzésnek, hogy ez, ami most elkezdődött, ami a kiszálkásodott keretű, halványkék olajfestékét már régóta vedlő ablakban álló, és onnan, az utcáról nézve csak egyszerűen kikönyöklőnek tűnő, szakállas, szürke pulóveres férfi szűkebb jövőképét illetően, az eljövendő mai nappal kapcsolatban eldőlt – amely időtartam az ő számára végtelenül, kibírhatatlanul hosszú távnak, és az e napot majdan megtöltő cselekvéssor az órák huszonnégy rácsából kovácsolt napketrecében nyomasztóan értelmetlennek tetszett –, szóval ami az ablakba könyökléssel, a szobai létezés intimitását föladó, védtelen, ugyanakor tüntető kitárulkozással megtörtént, az már most, ebben a levegős pillanatban is visszavonhatatlanná tett egy mondatot, amelyet Skorbut György magában kimondott, mert ő, Skorbut volt az ablakban álló, hunyorogva ébredező író, aki kényelmes budapesti öröklakását hagyta ott, hogy ide, a pilisi faluba költözzön, amely első ránézésre eléggé elhagyatottnak tűnt ahhoz, hogy Skorbutot békén hagyják démonai, hiszen itt élni nyilván annyira szar, hogy démonokra, rémálmokra  és éjszakai fojtólidércekre már nem is lesz szükség, amíg csak él, amíg az utolsó, megnyugtató perc el nem érkezik, ahogy a többiek társaságára sem, és ez jó, mert Skorbut, ha nagyritkán kimozdult faluvégi faházából, és váratlanul tiszteletét tette egy baráti összejövetelen, végül mindig elöntötte az undor, ezeken a „bulikon” ugyanis előbb-utóbb mindig az a rég kiérlelt bölcsesség igazolódott újra és újra, hogy az élet örömeiről beszélgetni a legprimitívebb dolog azóta, hogy valamely jobb sorsra érdemes szőrös erdei majom úgy döntött, hogy megadja magát az evolúció nevű agyrémnek; és miközben talpig szürkében beleásított az utcafénybe, gondolatai éles késekként forogtak, vagdosva az aranyszalagot a fénybe néző pupillától reflexszerűen kapott ajándéknak, a reggeli életreménynek díszdobozán, így a szép, falusi, lágy üvegfényekkel csilingelő pillanat sem téríthette el a figyelmét a végleges, döntő tettre sarkalló mondattól, amely hangtalanul, a belső szótérben mondatott ki, de annál súlyosabban: „El kell menni innen a francba”.

Tudta jól, hogy ha valami, hát ez lesz a végső önfelszámolás, hiszen ha valakinek a belső térérzékeléséből a valahová teljesen elfogyott, és itt vagyunk sehol, onnan csak egy úticél maradt: a sehová, ha a seholnak van egyáltalán sehovája, ha van sehovább a seholnál, és a helyzet reménytelennek látszott, egyrészt mert már Immanuel Kant, a königsbergi pók is megmondta, hogy az emberi lényeknek csakis ez a belső térfogalmuk létezik, és odakint, a valaholban sehol nincs tér, hiába tűnt így évezredekig, másrészt mert Skorbut mindig, minden helyzetet reménytelennek látott, ezért lett író, úgy döntve, hogy akkor már a legjobb választás, ha az ember nekifeszül ennek a reménytelennek, és heroikus küzdelemmel minden reggel újra és újra kikönyököl az ablakba, hogy aztán írni kezdjen, és abba se hagyja estig, és ebbéli döntésében soha nem is kellett csalatkoznia, mert mióta ír, sehová nem kell mennie, hogy elhitessen magával mindenféle valahovákat, csak ül, és miközben a világ összes lényeges eseménye megtörténik odabent, ő hallgatja az andalító ritmust, ahogy ujjai Fred Astaire szteppcipőiként kopognak a klaviatúra macskakövein, „thinking in the brain” – énekelné, ha angolozni akarna, de persze nem akar, beszél ugyan néhány nyelvet, de valamikor rádöbbent, hogy a nyelvtanulásnak semmi értelme, mert hányan tudtak rengeteg nyelvet, és mind meghaltak végül, némán fekszenek a földben; de erre nem gondol most, behúzódik, becsukja az ablakot, nemrég új regénybe kezdett, azt kellene folytatni, ebben a folytatások nélküli, mégis lustán terjengő életben, odaül a laptop elé, évezredeken át tudna így ülni, napozva a kékes monitorfényben, a rezignáció lovagja, aki előbb visszahúzódott önmagába, majd visszahúzódott az önmagából is, és itt, a legszűkebb körben egyszer csak előállt a világ teljessége; ő a legszűkebb ablakkeretben könyökölve már képes meghallani a bolygók zenéjét, na nem mintha ez okot adna bármiféle örömre, felszabadultságra, nem, a lelkesültségnek eddig az elmebajjal határos fokáig ő még sosem jutott el, megóvta ettől a távolságtartás írói kényszere, amely csömör, unalom vagy undor kíséretében hozta a hírt minden reggel, hogy soha nem lesz ennek a napnak vége, és ahogy szétáradt tagjaiban a lét elviselhetetlenségének zenéje, marionett-ujjai rohangálni kezdtek a billentyűkön, és rótták a szavakat, szőtték a fájdalomszövetet, az emberfölötti emberek tragikus létfeledésének palástját, hogy az olvasók mielőbb megindulhassanak a lelki ruhakölcsönzők felé.

 


Főoldal

2022. augusztus 16.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Vörös Viktória versei Meliorisz Béla verseiMegyeri Edit Tünde: Halottunk van!Oláh András versei
Megyeri Edit Tünde: Halottunk van!Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: Plüss
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png