Balássy Fanni
Készülődés
Faltól falig ezernyi ecsetvonást őrző vásznak, mégis a sarokban álló műtermi szépiafotó fog meg a leginkább. Körözök a képek körül, rám nehezednek az arany keretbe foglalt trilógia padlótól mennyezetig nyúló darabjai, megnyugtatnak az álmos polgári szobabensők, keresem, merre kalandozik a portrémodellek tekintete. Teszek egy újabb kört – csendéletek, tájképek, tanulmányok –, majd ismét a felnagyított fénykép előtt kötök ki. A festő széttárt karokkal, aléltan feszül a kereszten, mindössze egy ágyékkötő fedi a testét, a kidomborodó izomkötegeken apró árnyak játszanak. A hátam mögött összekulcsolom a kezem, ahogy apától láttam, és méltóságteljesen visszasétálok a Golgotához. A sportcipőm gumitalpa csikorog a fapadlón. Az inas karok ugyanabban a szögben vannak széttárva, ugyanolyan mély a hónalj horpasza, a lábszárra ugyanaz az árnyék vetül. A festő a saját képmására teremti meg az Isten fiát. Egy művésznek mindent szabad.
A rózsaablakon beszűrődő tavaszi napfény visszatükröződik az olajfesték lakkrétegén, glóriát von a Megváltó feje köré. Néhány elsuttogott szót és a léptek tompa neszét leszámítva ünnepélyes némaság borul a sterilfehér falakra. Akkor még nem sejtem, hogy a Tisza-parti város egykori zsinagógájában állok, ahogy azt sem, hogy éppen ezért olyan idegen a csend: égbe kiáltja a hiányt.
Nem tudom, miért kötöttünk ki itt, csak arra emlékszem, hogy apa az egyik pillanatban elhintette az ötletet, a következőben meg már a negyvennégyes úton hajtottunk a kanárisárga Suzukival. Ezt a kiállítást meg kell nézni, jelentette ki. Még maga Munkácsy sem látta soha együtt a trilógia képeit.
Egyre nőnek a kilométerjelző táblán a számok. Apa a tekintetét az útra szegezi, de fejben máshol jár, a lábát többször a gázpedálon felejti. Olyankor ösztönösen a gyerekülés karfájára markolok. A rádióból angol popslágerek ordítanak. Az autóban sosincs csend, nem szabad teret hagyni neki, nehogy ugyanazt tegye, mint a zsinagógában: felfedje a hiányt. Egy szót sem értek a dalokból, apáék német tagozatos osztályba írattak. Anya többnyire hallgat, nem izgatja a zene, a távolban felsejlő templomtornyokat fürkészi. Néha próbálom ellesni a pillantása irányát, szeretném azt látni, amit ő.
A kiállítótérben lassú léptekkel halad egyik képtől a másikig, módszeresen elolvassa az információkat. Megrendíti a trilógia monumentalitása, mégsem az Ecce homo vagy a Krisztus Pilátus előtt szögezi magához. Lecövekel az egyik meleg tónusú kép előtt. Kisilabizálom a táblácskán lévő betűket: Készülődés a papa születésnapjára. Nem találom különösebben érdekesnek a festményt. A napfényes szalonban az étkezőasztal körül elegáns kisasszonyok kíváncsiskodva figyelik az édesanyjukat, ahogy virágkompozíciót rendezget egy porcelánvázában. Nézem, untat, nem értem. Odahajolok anyához: mi tetszik annyira benne? Megvonja a vállát. Olyan békésnek tűnik ez az otthon, feleli.
Mielőtt hazaindulnánk, teszünk egy sétát a Tisza-parton. Virágoznak a fűzfák. Ahogy átbújunk az ágaik alatt, a finom sárga por megtapad a vállunkon. Serken a fű, néhol százszorszépfejek pettyezik. Előrerohanok a folyóhoz, hátha a sekély vízben megpillantok egy-egy kishalat. Anya és apa lemaradva követnek, minden lépéssel távolodnak egymástól.
Egy művésznek mindent szabad. Apa is az: életművész. Saját világot teremtett, ahová nekünk nincs betekintésünk. A kiállítás után pár hónapra, egy őszi napon anya minden holminkat dobozokba pakolja, és hátrahagyjuk az otthonunkat. A könyveket rendezgetve a kezembe akad az apától kapott Munkácsy-album. Fellapozom, megakad a tekintetem az egyik képen. Készülődés a papa születésnapjára. Már értem, anya mit látott benne.
Megjelent a Bárka 2024/5-ös számában.
