Szilágyi-Nagy Ildikó
Rehab
Pásztor Lajos sokáig ácsorgott az autója mellett, telefonált is, elbújva a kert végében vagy az elejében, de a mérleg összességében pozitív lett. Ani régóta keresett férfit férfimunkára, de nem talált. Nem csinálhatott mindent Béla, és messze is volt attól, hogy mindent csináljon, sőt, arra a kevésre is egyre kevésbé ért rá, mióta még éjjeliőrséget is vállalt a kőművesmunkája mellett. Amit nappal rakott, azt éjjel őrizte, így két bőrt húzott le a munkaidejéről, ami jogosan töltötte el büszkeséggel, mert a bőr is drága volt, meg az idő is. A legdrágábbnak az egészsége számított, ezért igyekezett visszafogni a munkatempót mindkét fronton, tehát lassabban építkezni és lassabban őrködni. Utóbbi törekvését sikeresen teljesítette, így egész vidáman csevegett Anival telefonon, és érdeklődött, hogy bevált-e a Lajos, akit ő küldött maga helyett, de szigorúan csak dolgozni.
– Rendben volt. Azt már normálisnak tekinthetjük manapság, hogy az emberek csak a munkaidő hetven százalékában dolgoznak, ebből a szempontból ő is normális volt, viszont amikor dolgozott, akkor rendesen dolgozott.
– De mit csinált a harminc százalékban?
– Egyszer hazament ebédelni fél órára, mert hazahozza neki a futár a kaját, egy óra múlva jött vissza. Időnként hosszan telefonált, aztán pedig elmesélte, hogy alkoholista volt, de már nem az. De úgy néztem, nem hazudott, mint a Keszeg, aki csak a bátyjához képest nem alkoholista, de folyton azt bizonygatja, hogy ő alkoholt egy kortyot se, kizárólag kólán és energiaitalon él.
– Igen – mentegetőzött Béla közbevetőleg –, ezt szereti a Lajos mesélni.
– Négy liter kannás bort, meg hat deci pálinkát ivott naponta – folytatta Ani.
– Hihetetlen, nem, babácska?
– Ha azt vesszük, hogy ez vízből is sok, akkor igen. De tudom, reális, mert az én apám is alkoholista volt, bár nem ivott meg többet, mint két liter bor, tíz-tizenkét üveg sör, meg hat-nyolc deci konyak vagy unikum naponta.
– Azért volt huzata a papinak!
– Már csak a felét issza, az orvos ráijesztett.
– Csak akkor látják be, ha megijesztik őket – támasztotta alá Béla, aki maga is gyógyult alkoholista, így jártas a témában.
– A Lajos se magától ment. Hanem egy munka után, amikor heteltek, nem értek vissza időben a szállóra, ahol a napi szükségletét végre kiegészíthette volna. Mert a munkahelyeken ivott ugyan, meg éjszaka is felkelt inni, de kellett a masszív esti ivás is. Epilepsziás rohamot kapott, az volt a szerencse, hogy kiért a mentő.
– Az szerencsés dolog, babácska. De figyeljen! Ha valaki rosszul van, és csak ügyelet kell neki, jobb inkább a pizzafutárt hívni. Az hamarabb kint van.
– Jaj, ne hülyéskedjen ilyennel! – nevetett Ani, mert azt hitte, hogy Béla viccel.
– Dehogyis hülyéskedek! Isten őrizz! Hanem a multkorokban a Mikinek a felesége, tudja, amelyik megint terhes, vesegörcsöt kapott, mert a pitypangszörp feloldotta a vesekövét.
– Hát, a pitypang az ilyen – vetette közbe Ani.
– Ráhívták a mentőt, de a diszpécser, miután kikérdezte, mondta, hogy kicsit várni kell. Egy óra múlva már aggódtak, hogy rosszul van, meg várandós is, mi lesz. Mert azt persze csak utólag tudták meg, az ultrahangról az orvostól, hogy veseköve volt, aztán az távozott. A Miki már sík ideg volt, az autó meg szervizben. Telefonált a Zöld Levélbe, hogy nem-e tudnák kiküldeni a futárt pizza nélkül egy fuvarra a városba. Kiküldték, aztán a Hegylakó gyorsan berepítette őket az ügyeletre.
– És a mentő? Azt ki kellett fizetni?
– Valahogy azt ott leadminisztrálták. Azóta hálából minden másnap pizzát rendelnek.
– Azért ez extrém! A Lajos – folytatta Ani – szerencsés volt, mert beért vele a mentő, de az ügyeleten azt mondták, ha két órával később érkezik, vagy pár évvel idősebb, akkor meghalt volna.
– De hát most is csak harminckettő, ez meg már évekkel ezelőtt volt!
– Fiatalon kezdte. Először csak hétvégén, a haverokkal ivott, amikor diszkóba mentek. Aztán otthon is sörözött, pálinkázott. Ráállt, hogy minden reggel azzal kezdett. Aztán amikor otthon volt, mert nem volt munkája, gondolta, mi baj lehet abból, ha jól érzi magát, és mindennap jól berúgott. Az orvosa szerint ő ki se józanodott évek óta. Napok múlva is akkora alkoholszintet mértek a vérében, amibe bele lehet halni.
– Az mekkora?
– 2,5-4 ezrelék véralkoholszint jelenti az alkoholmérgezést. A Lajos napokig kómában feküdt, aztán meg mesterséges kómában tartották, mert csak így maradt életben. A zárt osztályra vitték. „A zárton rosszabb, mint a börtönben”, mondta a Lajos. „Mert a börtönben tudod a szabadulásod időpontját, a zárton viszont nem tudod, mikor mondja az orvos, hogy elégedett az állapotoddal. Nincsenek jogaid, nincs szabad akaratod, mert ön- és közveszélyesnek minősítettek. És persze az is vagy. Én állítólag aláírtam, hogy kérek rehabot, meg azt mondtam, hogy ki ne engedjenek, amíg alkoholhoz nyúlok még egyszer. De semmire nem emlékszem. Csak, hogy pokoli érzés volt, hogy lekötöztek az ágyhoz, meg, hogy pelenkázásra szorultam.”
– Lekötözték? Ezt nekem nem is mesélte.
– Hát, muszáj néha – válaszolta Ani. – Vegyük azt, hogy ott is, ahol a Lajos volt, mi történt. Maga a Lajos mesélte, hogy azért is voltak már a lekötözéssel olyan szigorúak, mert pár héttel azelőtt az egyik alkoholista, akit már nem kötöttek az ágyhoz, az infúziós állvánnyal halálra vert három beteget, egy ápolót meg életveszélyesen megsebesített, mire a rendőrök le tudták lőni.
– Lelőtték? – borzadozott Béla.
– Szomorú, de igen. De hát várják meg, amíg kivégez még pár beteget meg ápolót? Már három áldozat is sok.
– De hát ő is a betegsége áldozata volt – gondolkodott el Béla.
– Az igaz, de attól még nem kell másokat megölni. Ha valaki tbc-s, akkor nem köhög le egy egész villamost, hogy mindenki elkapja, ugye? Hát azért, mert valakinek függőségi problémája van, szintén nem kell szenvednie másoknak. Már úgyis eleget szenvedett a környezete. De mindegy is, ebbe most ne menjünk bele.
– Úgy érti, jól tették, hogy lelőtték?
– Nem úgy értem, de biztos erre volt szükség. Ők voltak ott, és úgy ítélték meg. De most nem ezt mesélem! – méltatlankodott Ani. – Az egy másik történet – majd békülékenyen hozzáfűzte: – Vettem dinnyét.
– Jól van, babácska, este eszek belőle.
– Szóval jó pár hónapot a zárt osztályon töltött a Lajos, aztán végigcsinálta az elvonókúrát, azt mondta, nagyon nehéz volt, de már nem volt más választása. „Már tudtam, hogy nagyon messze van, amíg kimehetek. Onnan, hogy még mindig remegett a kezem. Minden hétfő reggel bejött a főorvos, és csak annyit mondott: „Uraim! Kezeket kérem előrenyújtani!” Akinek remegett még, azzal szóba sem állt egy hétig. Következő hétfőn jött az új esély. Már ébredés után nyújtogattam a kezemet, hogy hátha nem remeg. De remegett” – így mesélte, és én el is hiszem neki.
– Jó gyerek ez a Lajos. Hazudni nem szokott.
– Aztán amikor kijött, akkor azzal kellett megküzdenie, hogy az emberek bizalmát visszanyerje. Mert azt már jól eljátszotta korábban. Azt mondta: „Nem érdekelt más, csak hogy meglegyen az aznapi szesz. Semmi más nem érdekelt, csak a szesz.” Azt nem mondta, hogy lopott, és nem is kérdeztem rá.
– Nem minden alkoholista lop – mentegette Béla a haverját.
– Nem állítottam – mondta Ani. – De tény, hogy az ember nem bízik meg a szenvedélybetegekben, legalábbis jobban teszi, ha nem. És utána nehéz megint bizalmat szavazni.
A telefonba kocsiajtó csapódása hallatszott be.
– Most le kell tennem – mondta Béla –, megérkeztem a Heidenhez. Viszem a sódert Sukoróra.
– Akkor jó munkát! – búcsúzott Ani, és teavizet tett fel forrni, hogy a délutáni sütemény mellé mézes, tejes angol teát fogyaszthasson.
Megjelent a Bárka 2022/6-os számában.
