Nagy-Laczkó Balázs[1]
Virtuális halál
2021-ben egy új típusú zsarolóvírus kezdett terjedni az internet egy kisebb, eldugott szegletében – tulajdonképpen abban a bizonyos sötét sarokban, aminek a létezéséről a világ boldogabb fele még csak nem is hallott soha, és azzal se tudna nagyon mit kezdeni, ha nevén neveznénk. Ám manapság már a kicsiny szegletek látogatói sem jelentenek olyan zárt közösséget, mint lehettek a messzi-messzi félévekkel ezelőtti privát honlapokat és skandináv isteneket idéző keresőmotorok világában.
Újfajta fogyasztói szokásainknak hála – írják a majdani szociológusok – a zsarolóvírus már réges-régen átterjedt az internet kommersz felületeire, mire az egyes államok észbe kaptak, és elkezdték kidolgozni a maguk stratégiáit a lakossági felhasználók védelmében – hasonlóan bizonyos trójaiakhoz, akik a fellegvárba visszavonulva akkor öltötték magukra a bősz sztratégosz (στρατηγός) szerepet, amikor már egy méretes faló csücsült a várudvaron a népüket hosszú évek óta gyilkolászó, falaikat veszettül támadó, nyíltan elpusztításukra törekvő görögök megkérdőjelezhetetlen barátságossága jeleként, minden gyanú felett legelészve, hiszen tudjuk: ajándék lónak ne nézd a fogát…
Egyes kormányok meglehetősen drasztikus lépéseket tettek: azonnal lekapcsolták az egész országot a nemzetközi internethálózatról, majd az első kósza hírre, miszerint a fertőzés már átterjedt a hazai szerverekre is, nyomban lekapcsoltak minden lakost valamennyi hálózatról – egyelőre meg nem határozott időre. Mások megfontoltabb döntéseket hoztak: korlátozták a legnépszerűbb nemzetközi közösségi oldalak elérhetőségét, különös gondot fordítottak a digitális bevándorlók figyelmeztetésére és tájékoztatására az egyes óvintézkedésekről és a helyes internethasználati gyakorlatról, míg a digitális bennszülöttek viszonylagos szabadságot élvezhettek továbbra is. Bizonyos posztszocialista országok, biztos, ami biztos alapon, felhívták a figyelmet arra, hogy a nemzetközi híroldalak különösen nagy veszélyt hordoznak azok nemzetközisége révén – a lakosság egy jelentős részének ezeket hozzáférhetetlenné tették, illetve idősávokban határozták meg az egyes híroldalak elérhetőségét. Kárpótolandó a veszteségért a népet, a kormányzati, állami oldalak is nekiláttak a mainstream tartalmak gyártásának és terjesztésének. Ezekben az államokban a nemzetközi webáruházak továbbra is hozzáférhetőek maradtak, ahogyan a legtöbb fizetős szolgáltatást nyújtó oldal is.
Idővel a kevésbé szigorú intézkedéseket hozók is elkezdték figyelmeztetni a lakosságot az online kapcsolattartás mellőzésének szükségességére a vírus terjedésének megakadályozása érdekében, valamint a chatelések és chat-partnerek számának csökkentésére. Ahogy a vírus egyre terjedt, úgy születtek meg a rendeletek, melyek az online kapcsolattartást a munka- és családi közösségeken belülre korlátozták, majd technikailag is megoldották, hogy külön kis zárt hálózatokként üzemeljen ezután a Kiss család és a Húskombinát Disznó Májas Brigád, a Kissek és Májasok érintkezési lehetősége nélkül. Az egyes szolgáltatók folyamatosan alkalmazkodtak a különböző kormányok intézkedéseihez: a legnagyobb levelezőrendszer kizárólag az egyenesági rokonok és a közvetlen munkatársak közötti e-mail váltásokat hagyta jóvá, bocsátotta útjára; míg a legnagyobb közösségi oldal a települési csoportokba való belépéseket, azok használatát kizárólag valóban az adott település lakosainak engedélyezte,[2] mialatt a kommentelési lehetőségeket is automatikusan először az ismerősökre, majd a szoros ismerősökre, végül a hozzátartozókra, telekszomszédokra, majd egy helyrajzi számon előfordulókra korlátozta.
A hazai lakosság igen lassan tudott alkalmazkodni a mindennapjaikat érintő változásokhoz: kezdetben sokan panaszkodtak egymásnak az intézkedésekre az internet egyes még szabadon hozzáférhető bugyraiban és a kisebb fórumszolgáltatók renitens platformjain. Gúnyos posztokat, jelentőségteljes szóvicceket és mémeket gyártottak a hatóságok és egymás kárára – ám ahogy a korlátozások mind szigorodtak, és mintegy hátraarcot vett univerzum módjára egyre csak szűkült és szűkült a virtuális tér, mind többen váltak kénytelenné a személyes találkozásokra nagyszerű humorérzékük és a_maguk_részéről_határozott_dolgok_felettiségük.txt kifejezése végett.
A személyes beszélgetések számával együtt nőtt a szobák, majd a lakások és az épületek elhagyásának mértéke: az emberek fokozatosan rákényszerültek a valódi boltok látogatására, a telefonos pizzarendelésre valódi emberektől robotok helyett. Miután a bankok, posták, kórházak és hivatalok biztonsági okokból teljesen leváltak a hálózatról, a lakosság kénytelenné vált időpontfoglalás nélkül, testi valójukban felkeresni az egyes intézményeket. A párkereső oldalak deaktiválásával egyenes arányban nőtt az utcai és tömegközlekedési szemezések száma, egyre többen és többen kezdtek el maguknál tollat hordani, hogy azzal adhassák meg számukat vagy éppen a találkák helyét és idejét úgynevezett fizikális térben.
Az internetes hírportálok kénytelenek voltak gazdasági okokból visszatérni a nyomtatott sajtótermékek forgalmazására, minek nyomán jelentősen megnőtt az újságos boltok nem telefonfeltöltésből eredő bevétele. A Playboy és hasonló módon kézbevehető orgánumok tőzsdei értéke az egekbe szárnyalt, mialatt a Netflix és a társai kénytelenek voltak bevásárolni magukat a már omladozó vidéki mozik világába.
Sokan, akik megválva kedves fórumaiktól hirtelen nem találták, honnan is keríthetnének saját önálló véleményt, most, hogy nincs, hol megmondják nekik, mit is gondolnak a világról, tulajdonképpen kénytelenekké váltak a papírújságokban keresni régi igazuk, esetleg könyvtárak polcain – bár ez ritka volt –, kockáztatva, hogy valaki vagy valami másba botlanak, mint a megszokott. Szerencsére ez a probléma hamar megoldódott: a véleményvezérek elkezdtek klubokat alapítani és klubhelyiségeket bérelni, ami igencsak felpörgette az ingatlanpiacot. Ahogy mind több vegyes, internet-tv-telefon szolgáltató húzta le végleg vagy ideiglenesen a rolót, úgy pörgött fel a színházbiznisz, és még az olyan eddig háttérbe szorított előadásokra is dőlt a nép, mint a pantomimek vagy a klasszikus misztériumjátékok.
Az újabb és újabb szalonok, kávézók, cukrászdák, kocsmák, olvasóegyletek és polgári kaszinók sem voltak képesek kielégíteni azt a hatalmas igényt, mely az embertömeg formájában elöntötte a nevezett helyiségek utcára nyíló teraszait és az újonnan beszerzett napernyők árnyán ülő székeit – kevesen gondolták volna, hogy valaha újra így felpörög majd a rumoskávé iránti igény, a biliárdasztal- és a kártyagyártás, hogy a parkokban a települések kénytelenek lesznek újabb és újabb sakktáblamintás asztalokat kihelyezni.
Nem gondolták ezt nálunk, Gyulán sem, ahol már hivatalosan is Heringparti néven hirdették a fürdő rendezvényeit, ahol minden estére jutott egy-egy újabb és újabb tematikus utcabál – személyes kedvencem az egy napra beütemezett bajor sörperec parti és jamaikai reggae buli volt – ahol valamennyi utcát, utat és teret sétálónak kellett minősíteni a turisták és a helyiek testi épsége érdekében, ahol minden lakos kávéház-, büfé-, cukrászda- és apartman-tulajdonos volt – mint eddig is –, ahol mindenki riksát gyártott, kezelt vagy javított a turisták hordására egyik betérőtől a másikig, vagy éppen idegenvezetőset játszott, utcazenélt – mint eddig is.
Az utcazenészek és teraszok után szedett helypénz, valamint az üdülési adóból befolyó mérhetetlennek tűnő összegek hamar elfolytak az újabb és újabb játszóterek, futófolyósók, bicikliutak kiépítésére, melyekre folyamatosan nőtt a lakosok és az idelátogatók igénye. Az év második felére magától értetődő, természetes elvárássá avanzsáltak az olyan, korábban szokatlannak számító lakossági előterjesztések, mint a házikedvenceknek létesítendő – ideértve a nyulakat és nyesteket is – rekreációs terek kialakítása; újabb és újabb ligetek létrehozása a megfelelő létesítményekkel ellátva szabadtéri zenekarok, színjátszók és táncolni vágyóknak; a csónakázható vízfelületek bővítése a további vízisportoknak… stb.
A tömegturizmus sosem látott igényeket és méreteket öltött: a szülők és gyermekek, akiket megye- vagy éppen országhatárok választottak el egymástól, kénytelenek voltak kapcsolattartási céllal egymást látogatni – újból divatba jött a locsolkodás és a karácsonyi nagy családi összejövetelek, ahogy a disznóvágások résztvevőinek száma is gyakran meghaladta a húsz főt (a sertést számításba se véve). Némelyek kénytelen-kelletlen, mások annál nagyobb örömmel kezdték el kirándulásokra, piknikezésekre szánni hétvégéiket – sőt, már a délutánjaikat is! A nemzet- és világgazdaság meg csak pörgött és pörgött a szolgáltatóipar beindulásával – újabban már hetente jártak fodrászhoz a gazdik és a kiskedvencek, hamar ráuntak a vendégek az egyes sörfajtákra és éttermekre, egyre többen mindig újat és újat kerestek – míg a világjárás, nagy, külföldi utazások beiktatása is olyan hétköznapi, kilencvenes évek újgazdagjait megszégyenítő jelenséggé vált, hogy az év végére gyakorlatilag a trópusok egésze homokos tengerparttá, kávé- és cukornádtermő vidékké vált, míg az utolsó jégsapkák és jegesmedvék is a fényképek és a múzeumok világába száműzettek a kondenzcsíkrengetegből légkondicionált szállóikba alásuhanó utazók mindent néző, de semmit sem látó tekintetétől kísérve – de hiába a felmelegedés drasztikus gyorsulása: Velence nem veszett el, mert a turizmusnak hála gigantikus összegek álltak a várost körülvevő hatalmas gát felépítésére.
És
már
éppen
kezdett volna pár élelmes fiatal belevágni a szakképzett postagalambok tenyésztésebe, amikor – pár szerencsés anyagi érzékkel megáldott etikus hekkernek hála – a kormányok megkezdték a fokozatos lazítást, az élet visszaterelését a szívüknek kedves mély és sáros nyomvályúkba: az egyik országban csak azzal a feltétellel csatlakozhatott ismét a hálózathoz egy-egy készülék, hogy az erre kijelölt szakszerviz felkeresésével a tulajok igazolni tudták a gép tisztaságát és a megfelelő védelemmel való ellátottságát – másutt ennél lazábban kezelték a dolgokat, és egyszerűen ingyenesen hozzáférhetővé tették a megfelelő szoftvereket a lakosságnak, míg megint mások állami monopóliumként kezelték a vírusölőt, melyet úgynevezett jutányos áron bocsátottak az azt elérni tudó tehetősebb rétegek rendelkezésére, míg a többiek polgármestereiknél érdeklődhettek a vírusölő iránt negyedéves szolgáltatásként, melyet az adott ’mester kénye-kedve szerint hosszabbíthatott meg számukra vagy sem – de ez már egy másik történet kezdete: Gyulán, szeretett városomban is egyik napról a másikra úgy rendeződött vissza minden a maga 2020-as normalitásába, mintha mi sem történt volna: a szabadtéri színpadok zöme elesett a nézőhiányban, a parkokat felette a nemtörődömség gizgaza, a túraösvényeket visszahódította minden szilvák legmorcosabbika, a szúrós kökény meg jóbarátja, a csenevész galagonya. A teraszoktól megkopasztott sétálóutca ismét felfedte csupasz bőre minden ráncát és mitesszerét az arra járóknak, miközben a lakosok újra kényelmesen, odahaza élvezték kávéikat a legjobb barátaikkal és legkedvesebb ellenségeikkel chatelve, ahogy tették azt jobb esetben a munkahelyeiken is két kínai csiganyálkrém és egy-egy kripto-tőzsdeművelet lebonyolítása közben rá-rápillantva a virtuális napraforgóültetvényre is azért (kell locsolni?).
Mind fellélegeztünk, hogy végre eljött ez a nap is: elvonult fejünk fölül a vész itt, az Alföld keleti zugában, minek hála nyáron, vasárnap délben, a legnagyobb kánikulában ismét csak én róttam az utam meg egy-két különös galamb, apró kis tokokkal a lábaikon egyik ablaktól a másikig.
Lehet, rosszul láttam, de mintha az egyik be is kopogott volna a csőrével a szemközti panel ablakán –, vagy csak bábosat játszott velem az augusztusi dél? Meglehet: azt mondják, hogy az ilyesmi gyakran megesik az árnytalan beton- és macskakőjárdák emberével ebben az évszakban.
Nem árt vigyázni.
Miért kell a sünnek meghalnia
A boldog békebeli sonkákat mind a mai napig termő bécsiekkel, triesztiekkel, zágrábiakkal stb. közös monarchikus örökségünk a platánfa. Minden település, ami a régi Monarchiában azzal tetszelgett magának, hogy ő bizony polgári értékek adathordozója, lelkesen nevelte keblén az egyletek, kaszinók, vigadók, ligetek és platánok sorát.
Ahol platán van, ott sün is van. Prágában éppen úgy, mint Szabadkán, Nagyváradon vagy éppen Gyula városában. Keleti sünnek hívják, sündisznónak, még ritkábban sünkutyának. Mindig is azt hittem, hogy a két süntoldalék az állat röfögésére, ugatására utal, ám nemrég pár, a Berettyó-vidékéről érkezett ásatási munkástól megtudtam, hogy sünbáló is, a húsa pedig sünbálómász, ahogy a sertés is báló, meg a sertéshús is bálómász.
„Ízletes csemege annak, aki tudja, hogyan kell elkészíteni!”
Mindebből egyenesen következik, hogy a sün sokkal inkább disznónk, mintsem kutyánk. Érdemes lenne ezen a disznóságon a Húskombinátnak is elgondolkoznia sünkolbászati szempontból, ha már amúgy is darálják.
Járom az utam, macskaköves utam – a huszadik század ugyan összeaszfaltozta macskaköveinket, de szerencsére itt is, ott is kátyúnak nevezett időablakok nyílnak az úttesten. Pár év, és a szorgos teherfuvarozás egészen a középkorig szélesíti majd térben és időben ezeket a kátyúkat, betekintést nyújtva végvári vitézeink mocsárra vert cölöpös és pallós hétköznapjaiba, hacsak valami újabb, buzgóbb és mócsingabb nemzedék addig a haladás szellemében egy frissebb réteg alá nem rejti emlékeinket.
De a sün, az marad, és neki mindegy, hogy egy morva fejedelmi hangyaboly vagy Murád szultán Murony sok évszázados névadója.[3] Itt kocog előttem a jegenyetölgyek és platánok alatt az egykori Honvédlaktanya szélében, amiről nekem mindig Krleža jut eszembe, pedig semmi köze hozzá, ahogy nekem sem. A sütőpapír színű levelek alatt keres téli menedéket – nem az imént említett horvát író, hanem a sün.
Mert a sün az ilyen: megbízik mindenféle levélben, pedig mi sem bizonyítja jobban megbízhatatlanságukat, mint hogy aláhullanak, mint azok a szintén megbízhatatlan természetű csillagok, ahelyett, hogy szépen stabilan fenn maradnának.
A sün bebújik a levél alá, szépen elhelyezkedik, ahogy kell, aztán már alszik is, amilyen mélyen csak a városi legendák kisdedjei tudnak. A levelek meg csak hullnak és hullnak tovább az aszfaltra, ahogy hullottak már a macskakőre is előtte, amikor még a laktanya falai között védték a magyar hazát a román vagy éppen horvát írók és költők fegyverrel a kezükben.
Ezen a ponton érdemes megjegyeznünk, hogy a latin forum kifejezés piacot jelent: Forum Romanum, a római élet legfontosabb tere is piactér volt, nem más; ahol a nép összegyűlt, és eszméket, pacsirtanyelvet, hagymát meg más betegségeket cserélt – hogy ott volt-e, van-e sün, nem tudom, majd írja meg nekem valaki, ha tudja.
Az emberek persze ma is a fórumokon gyűlnek össze eszmét cserélni – csakhogy a mai fórumoknak megvan az az érdekessége, hogy hiába piacok meg terek, mégsem piacterek: ezeknek a tereknek nincs se római köves, se macskaköves, se kátyús aszfaltos, se semmilyen alapja. Nincs égi álló- és hullócsillagokra nyíló teteje, az embert nem környékezi rajtuk a perifériás látásában egy régi laktanya egy ott járt román és egy ott sosem járt horvát író emlékével, és – ami talán mindennél fontosabb – ezeken a fórumokon nem hullnak a platánlevelek.
Mégis, ezekre a fórumokra is eljön az ősz. Nem az idő hozza, hanem az emberek, és bár azokon a fórumokon nincs se platán, se levél, mégis csakhamar szóba jönnek, mint annyi más közügyek jöhetnének szóba a rendes piacon is az említett platánok alatt.
A fórum segít nekem eligazodni a világ dolgaiban. A fórumon tudom meg, hogy a levelekkel baj van, mert ott vannak mindenütt, és nem szedik össze őket, nem viszik el őket. A sün meg eközben alszik, és nem megy el a fórumra – ellenben a fórum eljön a sünre: abban a világban, ahol a sün alszik, szépen elkezdik összegereblyézni a leveleket nagy halmokba, mindenféle többemeletes sünszállodákat meg sünfogadókat kreálva ezzel.
Aztán telnek a napok, és nem történik semmi, kint ősz van, köd, szürke hideg meg leginkább csend. Semmi mozgás – de bent a fórumon továbbra is izzik a parázs, és – hogy e két világ feloldhatatlan ellentétében be ne induljon valami elképesztő atomhasadás a természet törvényei szerint (lásd: dinamikus állandó és ozmózis nyomás) – kis járművek kezdenek el zörögni a fák alatt, enyhítve a nyugalom szorításán, míg a fórumon mind több és több békés színes őszi lombos kép idézi a szépet.
Ezek a kis járművek aztán szépen elkezdik bekebelezni a sünszállodákat a bent tartózkodókkal együtt.
A sünös leveleket az egyik gép kis kockákba préselve szállítja a hőerőművek udvarára, ahol előbb gyors szárításon (mumifikáláson), majd égetésen esnek át – nincs ezen semmi meglepő, ha számításba vesszük, hogy alig száz éve még javában egyiptomi múmiákat lapátoltak a gőzmozdonyokba, ezzel is bizonyítva, hogy csakis a múltunk felhasználásával roboghatunk sikerrel a jövőbe!
A másik gép, aminek tervezésében sokkal nagyobb szerepet játszott a modern környezettudatosság, mint az előbbinél, kiskockák préselése helyett zúzza és darálja a levélkupacokat minden tartalmukkal együtt. Az így keletkezett terméket azonban meglepő módon nem a helyi húskombinátba szállítják sünkolbászás céljából, hanem komposztálják, oly módon, hogy a keletkező metángázt és a rothadt masszát is felhasználják később. Előbbit szintén fűtésre, utóbbit a közterületek tavaszi füvesítésére és virágosítására.
Miután elvégezték a dolgukat, a gépek tovarobognak. A fák alatt nem marad más, csak a tar föld, felszántva, szétfagyásra készen várva a telet.
A világ rendje helyreállt, a sejthártya két oldalán hasonló összetételű immár az oldat: a kinti levéltöbblet megszüntetve, a benti levélhiány színes képekkel megoldva.
Máshogy nem lehet, hiszen bent nincs se lent, se fent, se macskakő, se laktanya, se levélhullás, se…?
Jól működik a rendszer – ezért kell a sünnek meghalnia.
[1] A szerző a művek megírásának idején a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-ösztöndíjasa volt.
[2] Lásd: a 2021-es évi nagy Gyulai Csevegő átkeresztelés Gyulai Csevegő Csak Gyulaiaknak az ismert kiber enciklopédiában.