Prózák

 

 Benedek_Szabolcs_m__ret.jpg

 

Benedek Szabolcs

 

Az Arany Alma héja

egy regény részlete

 

Volt még egy könyv, amelyet szívesen és sokat forgatott Sábán. Attól a Feriz nevű dervistől kapta, aki a Nagy dzsámi oldalában lévő medreszében a művészetekre oktatta a tanulókat. Leginkább irodalomra, amelyet minden jel szerint különösen szeretett ez a sötét bőrű, vézna és rozoga ember, aki járás közben úgy vonszolta magát, hogy attól lehetett tartani, menten összeesik. Ráadásképpen olyan halkan és akadozva beszélt, alig lehetett szavát érteni. Meglehet, valami kór rágta belülről, ám amikor az irodalomról szólt, vagy éppenséggel valamit fölolvasott, egyszeriben megerősödött és megjött a hangja. Ilyesmire gyakran sor került, talán többször is, mint amennyire a tananyag megkövetelte: Feriz rendszeresen megtalálta az alkalmakat, amikor is arrafelé terelhette a szót, hogy akár idézet formájában, akár példázatként citáljon elő irodalmi témákat, de az is megesett, hogy időnként egyszerűen csak kedve szottyant fölolvasni egy költeményt. Egy idő után pedig ő is észrevette, hogy Sábán csillogó szemekkel figyel ilyenkor, és valósággal megbabonázva, pírban égő arccal és kikerekedett szemekkel hallgatja a szavak zengését.

            – A régiek úgy tartották – magyarázta Feriz, és Sábánnak úgy tűnt, mintha kizárólag neki mondaná ezeket –, hogy a történelem az élet tanítómestere. Hiszen a világ csupa körforgás: a Nap minden áldott nap keleten fölkel, majd megtéve égi útját nyugaton lenyugszik. Hasonlóképpen követik egymást esztendőről esztendőre az évszakok. Az emberek is megszületnek, fölnőnek, megöregszenek és meghalnak, de születnek helyettük mások. A bölcs uralkodókat hitványak követték, majd ismét bölcsek jöttek. Aki tehát tanulmányozza a népek és a tartományok históriáját, azt nem érheti meglepetés. De hasonlóképpen fontos az irodalom is, amely túl azon, hogy Isten kegyelméből gyönyörködtet bennünket, az emberek legmélyebb tulajdonságait is föltárja előttünk, és előre figyelmeztet arra, hogy társaink vagy akár mi magunk miként viselkedünk és érzünk bizonyos helyzetekben. Nem beszélve arról, hogy a tapasztalat azt mutatja, hogy amit az irodalomban megírnak, és sokan esetleg csak holmi megmosolyogni való történetnek vagy éppenséggel gügyögő soroknak tartanak, az előbb-utóbb valósággá válik. Úgyhogy én azzal egészítem ki a régiek bölcsességét, hogy nem csupán a történelem az élet tanítómestere, hanem az irodalom is az. Amikor a könyveket forgatjuk, azt nem pusztán a gyönyörűségünkre tesszük, hanem hogy okuljunk belőlük. Soha ne szégyelljétek hát, ha könyv van a kezetekben, és ne foglalkozzatok a balgákon, akik nevetnek rajtatok. Ők ugyanis nem tudják, hogy nagyobb tudásotok van, mint nekik, és azzal a bölcsességgel, amelyet a könyvek által szereztetek, jobban helytálltok az élet viharaiban, mint amennyire ők.

            Sábán megfogadta Feriz szavait, és igyekezett minél többet olvasni. Ehhez persze könyvek szükségeltettek. Elhatározta, hogy amennyiben az apja nem gyarapítja a könyvtárát, akkor majd ő alapít egy sajátot. Ehhez azonban elsősorban pénzre lett volna szüksége. Bali bég időnként emlegette, tervezi, hogy bekéreti fiát a pasa mellé, hátha annak jól jön egy íródeák, ám ez egyelőre nem történt meg: vagy nem emelte föl még Sábán érdekében a szavát, vagy a pasa mondott nemet. De az is lehet, hogy Bali bég meggondolta magát, és mégse találta a fiát alkalmasnak erre a feladatra – avagy éppenséggel nevelési célzattal úgy volt vele, hogy jobb, amennyiben ő talál saját maga számára valamilyen állást, mintha ebben bárki is közbenjárna. Ugyanakkor viszont rendre korholta Sábánt, hogy ideje volna már kezdenie magával valamit, és a napot nem céltalan lófrálással tölteni.

            Sábán tudta, hogy az apjának igaza van. Próbálta is megtölteni a városbéli sétákból, a fürdőből és a kávéház látogatásából álló, időnként túlságosan is egyforma napjait. Nagy örömére Feriztől megkapta azt a könyvet, amelyben régi költők versei sorakoztak egymás után. Ezt olvasta újra meg újra, ízlelgette a szavakat, figyelte a sorok váltakozását, kereste a rímek titkait, majd amikor már majdnem mindegyik verset fejből el tudta mondani, megkérdezte Ferizet, hogy élnek-e Budán költők.

            A dervis sápadt arca elkomorult, aztán Feriz megrázta a fejét.

            – Nem élnek. Én legalábbis nem tudok róla. Pedig elég régóta lakom Budán, ismerem minden szegletét, úgyhogy amiről nem tudok, az valószínűleg nem is létezik. Olyanról hallottam már, hogy a magyarok a végvárakon túl arról írnak siralmas énekeket, hogy mikor költözhetnek újra Budára. De az Arany Alma szépségét furcsa módon még egy itteni költő se énekelte meg. Ami nagy kár. Hiszen ez a város és a benne lakók ezerszer megérdemelnék.

            Szavai úgy hatottak Sábánra, mint amikor azt a távoli sivatagból származó mélybarna folyadékot locsolja valaki óvatlanul a tűzre: magasba lobbantották benne a lángot. Íme, megvan a cél, az elfoglaltság és a tennivaló! Ő lesz Buda, az Arany Alma költője. Amit mások nem cselekedtek meg eddig, azt megteszi ő: verseket, sőt egész elbeszélő költeményeket ír a város szépségéről, lakóiról és azok életéről. El is határozta, hogy nemcsak azt veszi bele, amit kóborlásai során lát és megfigyel, vagy amit Jakub titkos kéjbarlangjában átél, hanem Buda históriájára is kitér, amit a fedett piacon beszerzett krónikában olvasott. Elvégre nincs abban szégyellnivaló, hogy eredetileg keresztények építették. Az alapok megvoltak, ám csak azt követően, hogy a Törvényhozó Budát a birodalmához csatolta, született meg az Arany Alma, ez a száztornyú, élettel teli, nyüzsgő és lüktető város, amelynek csodájára jár az egész világ.

            Sábánnak remegett a keze, a torka kiszáradt, levegő után kapkodott, amikor az apja dolgozószobájából elcsent tollal papírra vetette az első sorokat. Csodálkozva tapasztalta, hogy meglepően könnyen megy. Gyorsabban, mint ahogy képzelte. Sorra gördültek ki ujjai alól a sorok, majd a versszakok. És annak is nagyon örült, hogy amikor félhangosan fölolvasta őket, ugyanolyan szépen és veretesen zengtek, mint a Feriztől kapott könyvben a versek. Innentől fogva azt se bánta, hogy, mint egy-egy elejtett megjegyzésből kiderült, az apja nemcsak látta a könyvet, hanem beleolvasott Sábán verseibe is. Ezek szerint – vonta le a következtetést Sábán – Bali bég bejár a szobájába. Amiben persze, jobban végiggondolva, nincs is oly sok kivetnivaló.

            Sábán lelkesedését azonban Feriz lehűtötte. Legalábbis egy időre. Amikor kissé félszegen, dobogó szívvel, mégis a bensőjében hatalmas lelkesedéssel megmutatta neki a költemény első taktusait, a dervis sokáig nem mondott semmit. Szürke szemgolyójának mozgásából látszott, hogy újra meg újra elolvassa a sorokat, majd félretette a zörgő papirost, és még akkor is egy darabig néma maradt. Behunyta szemét, hosszú perceken keresztül nem mozdult, dereka ültében kiegyenesedett, homlokán kisimultak a ráncok, úgyhogy Sábán már azt hitte, hogy tanítója révületbe esett, mikor Feriz végre megszólalt:

            – A költészet olyan, akár egy alma. Egy gyönyörű, csillogó alma, amelynek olyan a színe, mint a nyári égboltnak naplemente idején. De az almának nemcsak a húsa ízletes, hanem a héja is. Időnként nehéz átrágni, kemény, vagy megcsúszik rajta az ember foga, különösen, ha azok olyan rozogák, hiányosak és mozognak, mint az enyéim. Ám ahogy az első akadályt átszakítjuk, kitárulkozik a gyümölcs semmihez nem hasonlítható, felséges íze. Nem véletlen, hogy a mi városunkat is az almáról nevezték el, mint ahogy nem véletlen az sem, hogy te is erről készülsz költeményt írni. De ahhoz, hogy sikerrel járj, hogy bekerülj az almába, előbb a héjára kell följutnod.

            A dervis hirtelen, minden előjel nélkül hagyta abba a beszédet. Testtartása is megváltozott: meggörnyedt, gerince legörbült, feje lebicsaklott. Sábán ijedten nézte, azt hitte, valami baja történt. Közelebb csúszott az ülőpárnán hozzá, és egészen közelről kérdezte tőle:

            – Mester, szentéletű dervis, áruld el, hogyan kerülhetek az alma héjára!

            Feriz végre kinyitotta a szemét, aztán gyorsan össze is hunyorította, hogy élesebben lássa Sábánt. Megint eltelt néhány, már-már elviselhetetlenül lassan vánszorgó másodperc.

            – Legelőször is tanulnod kell – szólalt meg Feriz végül. – Olvasnod. Nagyon sokat. Többet, mint eddig. Továbbá látnod is kell. Észrevenned, megtapasztalnod, megismerned a dolgokat. És el kell menned innét. Ahhoz, hogy imádatod tárgya valódi szépségében ragyogjon föl előtted, el kell távolodnod tőle. Messziről kell szemlélned, akár az utazó, mielőtt a hegyről a völgyben lévő városba érkezik. Amúgy is, ha írni akarsz, világot kell látnod. Azért, hogy tudd, hogy miről tudsz majd írni. És hogy tisztában legyél azzal is, ami talán még ennél is fontosabb: hogy miről nem kell.

            Sábán bólintott, a papiros után nyúlt, ám a dervis hirtelen lefogta a kezét. Vézna karjához képest szokatlanul erős szorítása volt.

            – Ezt hagyd itt nekem. Menj, láss világot, és amikor visszatérsz, visszaadom. Talán nevetni fogsz rajta, talán sírni. De mindenképpen okosabb leszel. És akkor az is kiderül, akarsz-e írni még egyáltalán. Érzed-e szükségét, lesz-e még rá benned késztetés. Ha igen, akkor leszel igazi költő.

            Lehunyta újra a szemét, jelezvén, hogy a beszélgetés véget ért.

            Sábán szíve még annál is jobban dobogott, mint amikor odanyújtotta a dervisnek a vers elkészült szakaszait. Kótyagos fejjel lépett ki a medreszéből, úgy érezte magát, mint amikor a kelleténél többet szív Jakub vízipipájából. Dülöngélve, akadozó léptekkel haladt az utcán – aki látta, azt is hihette, hogy a hit előírásainak fittyet hányva bort vedelt. Időnként meg kellett állnia, mert az izgalomtól akadozott a lélegzete. Hamarosan meg is gondolta magát, és végül nem egyből hazafelé tartott, hanem amikor már majdnem a Fugger-háznál járt, megfordult, és visszament az Olasz utcába, onnét pedig a janicsár aga házához, ahol bedörömbölt az ajtón.

            Szerencsére nem valamelyik szolga, hanem Kayahan nyitott ajtót. Csodálkozva nézte barátja földúlt ábrázatát, már kérdezni akarta, mi történt, amikor Sábán megelőzte:

            – El kell innét mennem – mondta zihálva. – Minél hamarabb.

            – El kell menned? Hova?

            – Nem tudom. Világot kell látnom. Még nem ismerek és nem tudok semmit. Minden percemet Budán töltöm. Ez így nem helyes.

            Kayahan értetlenül fölvonta a szemét.

            – De hiszen el szoktad kísérni az apádat a falvakba meg a szpáhik birtokaira… Időnként egész nagy távolságokra is ellovagoltok.

            – Nagy távolság? Ugyan! Semmit nem ér. Ugyanolyan, mintha itt volnék. Attól a világot még nem fogom megismerni.

            – Isztambulban születtél…

            – Már alig emlékszem belőle valamire. Elfeledtem a tenger illatát is.

            – De hát hova akarsz menni?

            Sábánnak meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, mert attól tartott, menten összerogy.

            – Ahova csak lehet. Messzire. Előbb Pécsre, aztán tovább délnek, Nicea és Drinápoly felé. A szerecsenek országába, vagy akár a vörös bőrű emberek földjére is, túl a tengereken. Világot akarok látni, Kayahan. Hát nem érted? Végre rájöttem, hogy mi a bajom. Az, hogy ugyanazokat az utcákat járom, ugyanazok között a házak között és ugyanazokkal az emberekkel találkozom mindennap.

            Kayahan megcsóválta a fejét. Látszott rajta, hogy ha nem is teljesen és minden szavát, de azért nagyjából érti, amit a barátja mond. Kicsit meg is sértődött, mert azt vette ki Sábán beszédéből, hogy ő is azok közé tartozik, akikre amaz ráunt.

            – Mikor akarsz indulni?

            – Amint tudok. Akár már holnap reggel.

            – Apádnak mit mondasz?

            – Úgyis el akart küldeni zarándoklatra. Legalább megvan az ürügy.

            – Egyedül mész?

            – Gyere te is! Másutt is tanulmányozhatod a várakat! Aztán láthatsz majd olyan dolgokat is, amelyek később a hasznodra lehetnek. Akkor, amikor átveszed az apád örökét, és te leszel Buda katonai parancsnoka.

            Kayahan ajkai megrándultak. A messzeségbe nézett, mintha nem a szemben lévő házat látná, hanem valami mást. Akkor is a távolban járt a tekintete, amikor válaszolt:

            – Most nem mehetek el. Te is tudod, hogy a békének vége van. Jobb, ha helyben maradsz, a megerősített falak mögött. Nyakunkon a háború.

            Sábán legyintett:

            – Ugyan! Ezt évek óta mondogatják. Aztán nem történik semmi. Csak szívjuk magunkba naphosszat az állott és áporodott levegőt.

            Kayahan a fejét rázta:

            – Nem mehetek. Értsd meg, most nem. Ez most nem alkalmas pillanat.

            – Itt akarsz megfonnyadni? Egész életedben a falakat akarod járni, mérgelődni az állapotukon, aztán bódult órákat eltölteni Jakubnál meg a Zöldoszlopos fürdőben? Szerinted a világ ennyiből áll? Megelégszel azzal, amit itt életnek neveznek, pedig nem is az?

            A keserű kitörés hallatán Kayahan hátrébb lépett, vetett még egy pillantást a barátjára, azután becsukta az ajtót. Amit Sábán azonnal ütni kezdett az öklével:

            – Holnap hajnalban indulok! Hallod? Még napkelte előtt kilopódzom az apám házából.  – Körbenézett, mintha attól tartott volna, meghallja valaki. Kissé lejjebb vette a hangját, bízva abban, hogy Kayahan nem távolodott el az ajtótól, hanem a túlsó felén hallgatja szavait. – Találkozzunk a Vízi kapunál, onnét megyünk a folyó mentén dél felé. Nem kell sok holmit vinnünk, csupán annyit, amennyi a hátunkon egy kisebb zsákban elfér. Zarándokok leszünk, akiket nem bánt senki. A drága karavánszerájokba nem is megyünk be, inkább az erdőben meg a dervisek tekkéiben alszunk.

            Kayahan nem válaszolt.

            Sábán kicsit még várt, párszor megkocogtatta az ajtót, majd elindult hazafelé.

            Másnap a keresztény csapatok megjelentek a Duna túlpartján, és lőni kezdték Pest városát. Egész nap az ágyúk félelmetes morajlását és a bombák süvítését visszhangozták a budai hegyek.

 

Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.


Főoldal

2020. június 23.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png