Csorvási Noémi
Fontos, hogy ne essünk ki a ritmusból
Két hete ismétlés vagyok. A nevetéstől éles szúrást érzek a torkomban. Lenézni a saját kolosszális kudarczsákomat nagy bűn. Beülni a rumli közepébe, megszáradt nyálas, rémálomtól bűzlő pizsamában, nem bűn. A vállamra nehezedő vékony kötélen logó depressziótatyó rég átlépte a megengedett súlykorlátot, nehéz vele utazni. Ez az a rész, amikor a nő úgy dönt, bezárja magát a lakásába a saját érdekében. Két hét után már rá sem bírok nézni. Nincs meg a távirányító.
Fordulok egyet az ágyban, és fordítok egyet a kötetben is. Most a hősnő azt hiszi, él, annyira naiv, komolyan elhiszi, hogy nevetés, a feledés életté teszi a nyomorát. A viszkető oldalbordám egyre gyakrabban figyelmeztet: ideje lenne mosakodni. Végül a fejemből a 38-as oldalra hulló korpák meggyőznek.
A zuhanyfüggönyt nem merem elhúzni. A tükörből üvöltő tekintettel néz rám egy önmagát vesztésre ítélt hústömeg. A meleg felé tekerem a csapot, amennyire csak lehet, és a pára lassan elrejti előlem a jelent. Arra gondolok, amikor még én is nevettem, a jelent felváltó múlt keserű. Hiába a nyitott tér, gondolataim nem maradnak fent a víz felszínén, húznak a mélység felé. Alig tudom megtartani az egyensúlyom. Kiszállok, és érdes törülközővel vörösre súrolom a hasam, várom, hogy előbukjanak az igazság kockái, és forduljon egyet minden. Talán még mindig naiv vagyok. Talán már félek naivnak lenni is. Nem veszek tiszta pizsamát. Fontos, hogy ne essünk ki a ritmusból.