Papírhajó - Primér/Primőr

 V__rfalvy_Em__ke__1_.jpg

 

Várfalvy Emőke

Roki megszökik

 

‒ Na végre – recsegte Roki, a felfújható gumikrokodil –, hol jártál eddig?

‒ Erre, arra – süvöltötte a viharos szél, és nagyot lökött az esőtől dagadt, szürke felhőkön.

‒ Az időjárás-jelentés szerint már tegnap este itt kellett volna lenned – morgolódott Roki idegesítő tudálékossággal, de a szél nem vette magára:

‒ Az időjárás-jelentés egy humbug. Ha valamit tudni akarsz arról, hol járok, kérdezd meg a fecskéket.

‒ Már három éve nincsenek fecskék nálunk – emlékeztette a krokodil a szelet, és orrával kis tornácos parasztház felé bökött.

‒ Kár! Pedig a fecskéket szeretem. Olyan vagányak, mint én – fütyülte a szél, és sivítva körbetekeredett a kertben álló öreg cseresznyefa körül.

‒ Ne velem szórakozz, inkább vidd Rokit fürdeni – recsegtette fájós derekát a félszázados fa, és ledobott magáról egy kosár, korán elsárgult levelet.  

‒ Ejnye, de morcos ma valaki – cirógatta meg óvatosabban a szél a cseresznye elszáradt ágait –, megint megvisel az időjárásváltozás?

‒ Az én koromban már mindenem hasogat, és ez az iszalag! Borzasztóan kínoz idén, de hagyjuk! Inkább vidd a Rokit, mert már két hete itt vannak a gyerekek, folyton nyúzzák, kell neki egy kis kikapcsolódás.

‒ A gyerekek… ‒ sóhajtotta a szél, aki titokban imádta a gyerekeket, és mindig remélte, hogy a látogatását újra színes sárkányokkal és izgatott kacagással ünneplik meg.

Valamiért erre ritkán került sor, pláne a Balaton mellett, ahol az emberek, mintha úszóhártyájuk nőtt volna, állandóan csak a tóban akartak pancsolni.

‒ Nem fognak hiányozni a gyerekek? – kérdezte a szél Rokit, aki a gyerekek szó hallatától egy kicsit még zöldebb lett.

‒ Jaj, hagyjál – rázta a fejét –, mi hiányozna belőlük? Az örökös ordibálásuk? Vagy amikor összevesznek a hátamon, és végül egymás helyett engem rugdosnak? Vagy amikor a fűbe dobnak, és hiába mondják a felnőttek, hogy nem szabad, rám ugrálnak… tegnap is csak a szerencsén múlott, hogy nem lyukadtam ki!

A szél tűnődve dolgozott. Néhány felhőt összeütött, azok nagy robajjal szikrázni kezdtek.

‒ Mikor indulunk? – kérdezte Roki türelmetlenül. – Ha elered az eső, tudom, hogy odébbállsz, és én megint itt maradok.

‒ Mindjárt, csak még azt a három felhőt ideterelem a tó felől – fordult a szél, aki már korábban kitalálta, mikor lesz ideje beiktatni Rokinak a régen beígért utazást.

Néhány perc alatt sötét felhőkupacok izegtek-mozogtak az égen. A szélnek már nem is kellett nagyon tologatni őket, hogy össze-össze verődve hatalmas szikrákat szórjanak a levegőbe.

‒ Mehetünk – kapta a hátára a szél Rokit, és mielőtt felszállt volna, még besandított a kis tornácos ház ablakán.

Egy barna, copfos kislányt látott, aki rémült arccal, kiabálva mutogatott rá.

‒ Most rám fog haragudni, hogy elvittem a barátját – gondolta a szél, de már nem volt mit tenni. Ha megígért valamit, azt szigorúan betartotta.

‒ És hova parancsolod? – kérdezte az utast.

‒ A strandra – válaszolta Roki röviden, és igyekezett mind a négy gumilábával a szélbe kapaszkodni, nehogy korábban pottyanjon le, mondjuk a Parti Sétány rózsakertjébe.

‒ És mit fogsz a strandon egyedül csinálni? – kérdezte a szél kíváncsian.

‒ Végre úgy fürdök, ahogy kedvem tartja – válaszolta Roki vidáman. – Messze vagyunk még?

‒ Már csak egy perc – válaszolt a szél, és egy nagy kört leírva a templomtorony körül, beleült a csatornába, ami egyenesen lesuhant a strand közepére.

Ötvennégy másodperc múlva a szél belibbentette Rokit a vízbe.

‒ Arról nem volt szó, hogy így felborzolod a hullámokat – morgott a gumikrokodil, mikor vízre ért, és kishíján azonnal fel is borult.

‒ Bocs – válaszolt a szél, és gyors fordulattal elindult a part irányába –, akkor én most megyek. Megleszel?

‒ Persze – válaszolta Roki, aki már hetek óta arról ábrándozott, milyen jól fogja magát érezni, ha végre egyedül lehet a strandon.

‒ Akkor szia – susogott a szél, és elindult a völgy felé a zivatarfelhőihez.

Roki elterpeszkedett a kisimuló víztükrön. Élvezte a lemenő nap fényét. Számolgatta, hány aranysugárból áll az aranyhíd. Odaintett minden felette elszálló sirálynak, és hallgatta, hogyan dúdol a nád esti tánca közben a parti sziklák között.

A víz langyos volt és tiszta, hiszen a vihar elől már órákkal korábban elmenekültek az emberek.

Roki csak feküdt a vízen, ringatózott és pihent, és ringatózott és pihent, és ringatózott és pihent. Kicsit unatkozott, de aztán eszébe jutottak a csillagok.

Még sosem látta a csillagokat a vízről, pedig egy szúnyog néhány napja azt súgta neki, hogy páratlan élmény este a tó.

Ahogy az ég sötétedni kezdett, Roki egyre izgatottabb lett.

Szemét az égre szegezte, és várta, hol tűnik fel az első fénypötty. Aztán még egy és még egy.

Este tizenegyre tele lett az ég csillagokkal.

És a víz is.

Roki tátott szájjal bámulta az égre ragadt meg a lehulló csillagokat, de néha odasandított a part felé, hátha visszajön a szél, és elmondhatja neki, ami már sötétedés óta szúrta az oldalát.

De a szél messze járt.

Az üresre facsart felhőket terelgette el a völgy felől, hogy másnap reggel a copfos, barna kislányt olyan szép napsütés várja, amiben, nem kérdés, hogy az első útja a strandra vezet.

 


 Főoldal

2021. augusztus 10.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA