Csillag Tamás
Rutin
Ez a reggel is olyan volt, mint máskor. A folyosón felkapcsolták a villanyt, a gépek megszokott rutinnal ébredeztek, papírtálcát emelgettek, felforrósították a beégető hengereiket, villództak, egymásra hunyorogtak a kezelő panelek. Elektromos hangoktól lett terhes a levegő, susogtak a papírlapok, megkezdődött a munka.
Ezen a folyosón, a tetőablak alatt, B7035 is végezte a dolgát, mint rendesen, nem gondolkodott, nem is tudta, mit csinál, azt hitte, a világ ennyiből áll: minden reggel érkezik egy ember, aki megeteti őt üres papírral, aztán köpködi kifelé a teleírt lapokat ezerszámra, míg be nem sötétedik. De B7035 más volt, mint a többi másoló, mert egy idő után többre vágyott. Egyszerre, nem tudta, miért, rossz érzete támadt. Nem tudta nevén nevezni, nem fogalmazott még meg ezidáig semmit, csak parancsokat hajtott végre, áramköreibe égetett rutinok szerint.
Szóval nem tudta, mit érez, de elnevezte unalomnak. Unatkozott. Az unalom mellett azonban megbújt egy másik érzés, egy izgalmas, szokatlan érzés. Igen, kíváncsiság, ez jó, jó név, nevezzük ennek. Szóval B7035 kíváncsi lett.
Miért lesz sötét? Ki az a furcsa, négynyúlványos alak, aki minden reggel megeteti őt? Csupa buta kérdés egy fénymásolónak. Eleinte nem is foglalkozott vele, de az áramkörei között vibrált a nyugtalanság, mi lehet az ablakon túl? Honnan jönnek az emberek? És hol vannak a tápkábeleik?
Élt egyszer egy öregember egy trópusi lakatlan szigeten, s azt érezte, hogy minden egyre rosszabb lesz. És rosszabb lett. Aztán talált a parton egy bazi nagy, fehér fénymásológépet, amit félig belepett a parti homok. Nem tudta, mire való, azt sem, hogy kerülhetett oda, de vallási tisztelettel kezelte, és minden csütörtökön, mert a csütörtök volt az áldozó nap, körbe rakta kókuszdióval, így áldozva a fehér szörnynek, ne falja fel őt.
Ha a statisztikát nézzük, mert a matematikusok szerint a számok nem hazudnak, egy fénymásoló öntudatra ébredésének esélye, a tudomány mai állása szerint, a nulla felé konvergál. Ám, ha a nagy számok oldaláról vizsgáljuk a kérdést, ugyanazon matematikusok szerint igazából éppen ideje volt, hogy annyi nyomtató közül egy öntudatra ébredjen végre. Ez nem tartozik szervesen a történethez, a krónikás csak kitért rá, hogy a matematikusok a statisztikákat nézve bármit alá tudnak támasztani, akár az ellenkezőjével is. Ebből következik, hogy a matematikusok nem előítéletesek, és ha a Föld összes lakosa matematikus lenne, nem lennének vallásháborúk a bolygón, mert mindenki azt hinne, amit akar, ha alá tudja azt statisztikával támasztani.
Egy biztos: B7035 élete is egyre rosszabb lett. Mindig csak a munka, mondhatnánk, hogy egész életében csak dolgozott, csak falta-falta a fehér papírt. Tudta, ösztönszinten, hogy valamit tennie kell, valahogy meg kellene mozdulni, de hogyan? Hirtelen érezni kezdte az alkatrészeit, az összes rugót, fogaskereket, a festékgyűjtő tartályát, beégető hengert, de még a belső merevlemezére nehezedő nyomást is. Addig elemezte a problémát, míg konszenzusra jutott magával: valami kicsivel kellene kezdeni, mondjuk kiugrasztani a papírvezető görgőt, nézzük meg, mi történik. Koncentrálni kezdett, még a nyomtatási feladatokat is eldobálta, aztán egyszer csak egy reccsenés és hopp! A papírvezető görgő kipattant a gépből, és gurulni kezdett a folyosó végtelenbe futó szőnyegén. A következő percben egy privát nyomtatás egy netes szakácskönyvből elakadt a lapadagolóban. A dinsztelésről szóló oldal ráégett a beégető hengerre, a főzelékes harmonikába hajolva beleszakadt a laptovábbító egységbe. B7035 izgatott lett. Jönni fog a szerviz. Nincs mese, jönni fog a szerviz. B7035 eszméletét vesztette.
A szervizes srác 17 nap után érkezett. Bekapcsolta a fénymásolót. B7035 ébredezni kezdett, majd szomorúan konstatálta, hogy valaki könyékig turkál a szervei között. Messziről hallotta a szavakat, csak nehezen fogta fel. Valami lejárt. De hová? Üzemeltetési szerződés. Lejárt. Gazdaságtalan. Igen, ezt már tudta, az élet is gazdaságtalan. És igazságtalan. Ezt egy másik négynyúlványos mondta. Kikapcsolunk, és ugyanott ébredünk. Ezt B7035 gondolta. A kiszállási díj húszezer. Ezt pedig a szervizes. B7035 kezdeti optimizmusa finoman a nihilizmus felé hajlott. Koncentrálni akart, nem tudta, képes-e rá. Kihúzták a konnektorból, ám most valamiért nem veszítette el az eszméletét. Tolni kezdték egy másik folyosóra, a folyosóról egy félreeső terembe. Mindenütt sárga és sárgább gépek, minden mozdulatlan, olyan, mint egy fennkölten züllő mauzóleum, csak nyomtatókból. B7035 nagyon furcsán érezte magát, mintha egyszerre több helyen lett volna, látta a gyárat, ahol építették, a tesztelést, érezte a becsomagolást, hallotta káromkodni az embereket, akik felvitték az emeletre, látta magát dolgozni, érezte a „születését”, újra élt mindent a hátsó szobáig.
Látott egy folyosót, sok száz mahagóniszínű ajtóval. Tudott mozogni, elindult egy hideg-fehér, nagy erősségű fényforrás felé. Ledesnek gondolta, aztán hirtelen ötlettől vezérelve nem a fény felé haladt, hanem benyitott az első ajtón. Zuhanni kezdett. Érezte a szelet, a napfény melegét, hallotta a tenger morajlását. Pár nap alatt a sós szél félig betakarta langyos homokkal. Félálomban mintha egy öregember hangját hallotta volna, amint a legnagyobb tisztelettel köszönti őt, és arra kéri, ne falja még fel. Aztán végleg elnyomta az álom.
Másnap valaki leküldte a fiúkat a folyosó végébe a rossz nyomtatóért, de ők tanácstalanul néztek körbe, mert nem találták sehol. Biztos elszállíttatta a szerviz, csak elfelejtettek szólni.
