Tóth Krisztina
Malac és Liba ismerkedik a betűkkel
Malac és Liba régóta vágyott már egy iskolatáskára. Reggelenként az udvaron köszöntötték Gáborkát, és elkísérték egészen a kapuig, amikor hátán az iskolatáskával elindult a buszmegálló felé. Addig röfögtek és gágogtak neki, hogy így a táska, meg úgy a táska, míg az végre megkérdezte az anyukáját, hogy nem tudna-e ebben segíteni. Gáborka anyukája erre felment a padlásra, és átnézte a régi holmikkal telepakolt kartondobozokat. Rögtön talált is valamit mind a két állatkának: Malac Gáborka régi, óvodai hátizsákját kapta meg, Liba pedig azt a kis hímzett ballagótarisznyát, amivel Gáborka annak idején az óvodától búcsúzott.
Malac és Liba büszkén köröztek az udvarban, és mindenkinek elújságolták, hogy nekik is van már iskolatáskájuk. Dicsekedtek a verebeknek, a legyeknek, és remélték, hogy a szomszédból is látják őket. Hogy iskolaszereket is tehessenek az új táskájukba, Gáborka odaajándékozta nekik a régi olvasókönyvét, meg egy éppen csak megkezdett vonalas füzetet.
Malac kinyitott a könyvet első oldalon, és figyelmesen bámulta a lapot. Egy A ábra volt rajta, mellette pedig egy alma.
– Ez mi? – érdeklődött Liba.
Malac nem akart butának mutatkozni, ezért azt felelte, hogy szerinte ez egy malacoknak épített kis házikó.
– Amiből kigurult egy alma – tette hozzá.
Liba keringett a könyv körül, és fejét oldalra döntve vizsgálgatta a rajzot.
– Meg-gá-gállapítom – szólalt meg végül –, hogy ez inkább egy róka. Egy róka, akit fejbe dobtak almával.
Malac semmit sem értett az egészből. Fel nem foghatta, hogy miféle rókáról beszél Liba. Odaállt Liba mellé, és akkor rájött, hogy Liba fejjel lefelé nézi a képet.
– Aha. Innen róka, onnan ház – hagyta rá békülékenyen.
Közben Kecske is odajött hozzájuk, mert kíváncsi volt, mit tanulmányoznak olyan elmélyülten. A könyv a B betűnél volt nyitva. Kecske nem akarta, hogy kihagyják őt valami finomságból, ezért odahajolt, és a B betűt ábrázoló oldalt egyszerűen megette. Mire a két barát felocsúdott a meglepetésből, már meg is rágta a papírt. Nem találta túl jónak.
– Mit művelsz, Kecske?! Éppen a betűket tanuljuk!
A kecske vállat vont, és arrébb ment, még mindig az ízetlen papírfecniken kérődzve. A könyv most a C betűnél volt nyitva.
– Szerintem… ez egy moslékos vödörnek a füle – hümmögte Malac.
Liba ismét körbetotyogta a könyvet, és azt felelte, hogy szerinte ez inkább egy giliszta lehet. Olyan giliszta, amilyeneket ő szokott kihúzni a földből. Vagyis akkor ez egy gilisztabetű. Malac azt javasolta, hogy kérdezzék meg Gáborkát, az a biztos. Majd ő megmondja. Már hazajött az iskolából, és meg is ebédelt.
Bekopogtak a házba, és kihívták, hogy segítsen nekik.
– Ez itt a C betű – magyarázta Gáborka. – Cé, mint cica, cukor, ceruza, cipő, cápa, cici – sorolta nagy levegővel.
Malac és Liba egymásra nézett.
– Ennyi mindent jelent?! – kérdezte riadtan Liba.
– Ez az egy betű? – hüledezett Malac, aki az olvasást sokkal egyszerűbb dolognak képzelte.
Gáborka leguggolt hozzájuk, és elmagyarázta, hogy ez csak a szavak kezdőbetűje, és hogy egy szó több betűből áll. A Malac szó például öt betűből, a Liba pedig négyből.
– Nekem öt ujjam van a kezemen – mutatta –, Malacnak pedig négy lába van.
– És nekem hány? – firtatta sértődötten Liba, aki úgy érezte, kihagyják valamiből.
Gáborka azt felelte, hogy neki kettő, Liba pedig rázendített:
Gá-gáborka megszámolta,
hány lába van Malacnak,
nekem is van két lúdlábam,
megszámolom magamnak.
Malac sem akart kimaradni, ő is vidáman röfögni kezdett:
Cé, mint coca, cé, mint cica.
Elolvassuk, ugye, Liba?
Cé, mint cukor, cé, mint cápa,
pont kettő a Liba lába!
Ha Gáborka már úgyis kijött a házból, megkérdezték tőle, hogy szerinte mit csináljanak a füzettel. Gáborka azt javasolta, hogy írjanak bele valamit, hiszen arra való. Ki is hozott a házból egy filctollat, és ünnepélyesen átnyújtotta nekik.
Amikor elment, Malac és Liba nekilátott, hogy egy C betűt rajzoljon. Először Malac veselkedett neki. A C betűje horpadt lett, mint egy összeszáradt zsömle. Nem volt olyan szép, kerek, mint amilyet a könyvben láttak. Ekkor Malacnak pompás ötlete támadt. Meredeken előrehajolt, és ráillesztette az orrát a papírra.
Liba érdeklődve odahajolt:
– Mit csinálsz? Te is megszed a papírt, mint Kecske?
Malac azt röfögte, hogy bocsánat, de most koncentrál, nem szabad őt zavarni. Óvatosan körberajzolta a saját orrát, és aztán felemelkedett a papírról. A füzetlapon egy tökéletes C betű ékeskedett. Liba izgatottan csapkodott a szárnyával, és azt gágogta, hogy ezt ő is szeretné megpróbálni.
– Csőrrel nem fog menni – hűtötte le a lelkesedését Malac.
Liba azonban mindenképpen le akarta utánozni az iménti mutatványt. Lehajolt, ahogy Malactól látta, és odanyomta a csőre végét a papírra. Az ő C betűje azonban még ügyetlenebbre sikeredett, mint Malacé elsőre. Csak egy összevissza, görbe kis vonal maradt a lapon.
Liba körbepillantott az udvarban, azt fürkészve, hogy hol találhatna valami C betű rajzolására alkalmas dolgot. Ami nem csőr, és nem is Malac orra. Cica, cukor, ceruza, cápa, cipő, cici – mondogatta közben magában. Hirtelen nagyszerű ötlete támadt. Eltotyogott a fészer mellé, lecsapott a csőrével, és kihúzott a földből egy termetes gilisztát.
– Na ne, eddig olyan jó napom volt – méltatlankodott a giliszta.
– Nyugi, haver, csak körberajzollak. Ha nincs ellene kifo-gá-gá-gásod – felelte Liba.
Letette a papírra a gilisztát, aki ijedtében félkör alakba húzta össze magát. Liba körberajzolta őt a tollal, aztán amikor végzett, megbökte a csőrével:
– Mehetsz.
A giliszta hátra se nézett, úgy araszolt vissza a fészerhez, Liba pedig elégedetten nézegette a füzetbe írt C betűt. Szabályos volt, akárcsak Malacé.
Ekkor Cica jelent meg a kerítésen. Alkonyodott, most ment éppen hazafelé. Gyorsan elújságolták neki, hogy az ő neve is C betűvel kezdődik. Cica ezt tudta, mert Gáborka már említette neki. Ekkor megmutatták a füzetet is. Malac C betűjére azt mondta, hogy ez egy malacorr, ami cicafarokra hasonlít, Liba C betűjére pedig azt, hogy ez egy giliszta, ami szintén olyan, mint egy cicafarok. Megdicsérte Malac és Liba iskolatáskáját is.
– Én már csak tudom – nyávogta –, hogy néz ki egy iskolatáska. Naponta elmegyek az iskola mellett, arra szoktam egerészni. Látom a gyerekeket, akik sokkal nagyobb, ormótlan hátitáskákat cipelnek, nem ilyen kis csinosakat, mint ezek itt. És szebben is írtok, mint a legtöbb elsős – hízelkedett tovább.
Malac és Liba erre már kidüllesztette a mellét. Cica azt mondta nekik, hogy ha akarják, ő szívesen le is osztályozza a füzetben a C betűjüket. Ad rá egy ötöst, mert úgy hallotta, hogy az iskolában az a legjobb jegy. Libának eszébe jutott, amit egyszer Gáborka mondott, és elismételte:
– Az ember magá-gá-gának tanul, nem az iskolának.
– Meg az életnek – tette hozzá tűnődve Malac.
– Mindegy – heveredett le Cica –, tulajdonképpen úgysem tudok ötöst rajzolni.
Kecske közben befejezte a legelést, és csatlakozott hozzájuk.
– Sokat okosodtunk ma – sóhajtott Liba.
– Én például mekktanultam – mekegte Kecske –, hogy a papír nem jó.
Nagyon elfáradtak reggel óta, hiszen annyi mindent történt. Bámulták a kerítésléceken át a sötét eget, ahogy felbukkan rajta a Hold, és világít, mint egy hatalmas, fényes C betű.
