Birta-Székely Noémi
A király, aki mindent fordítva csinált
Hihetetlen történetnek tűnik, s talán én se hinném el, ha nem a saját fülemmel hallottam volna. Volt egyszer valahol a világ végén egy kicsi ország. Szép volt, s bár kicsike, mégis mindene megvolt, ami egy országnak szükséges: magas hegyek, sűrű erdők, tágas mezők, gazdag folyók és tavak. Ennek a takaros kis országnak volt egy királya, aki, akár hiszitek, akár nem, szinte mindent fordítva csinált. Reggel ette meg a vacsoráját, és este reggelizett. A trónteremben aludt nappal, és a hálószobában fogadta vendégeit éjjel. A zokniját húzta a kezére és a kesztyűjét a lábára. Még a lovára is fordítva ült, ha a csatába indult. A legviccesebb mégis az volt, hogy ő ezt észre sem vette. Ezt a fordítottan cselekvést és öltözködést leszámítva nagyon jó király volt. Nem sanyargatta a népet, kedves volt és okos, mindent megtett, hogy országa szépen fejlődjön, lakói boldogan éljenek.
Történt egyszer, hogy a szomszédos országok királyai, hercegei és grófjai érkeztek vendégségbe. A király ünnepséget szervezett rangos vendégei számára, amire az alattvalóit is meghívta. Az emberek nem győzték csodálni a szebbnél szebb hintókat, telivér lovakat, daliás lovagokat, katonákat teljes fegyverzetben, szépséges ruhákba öltözött hercegnőket és udvarhölgyeket. De csak addig tartott a csodálkozásuk, amíg meg nem érkezett a király. Szépen felöltözött, azt mondanom sem kell, csakhogy minden fordítva volt rajta. Jobb cipője a bal lábán, bal cipője a jobb lábán. Sötét bíbor bársony zubbonya, nadrágja kifordítva, csak úgy lógtak a zsebei, palástja fejjel lefelé bekötve királyi nyakába. A koronáról már nem is beszélve, mert az is fejjel lefele fityegett a fején. Na, lett is kacarászás, kuncogás, szemek forgatása!
Az alattvalók elfogadták a királyukat, mert szerették, de most úgy érezték, hogy betelt a pohár. Hát udvari bolond ez vagy király, kérdezgették egymástól. Összeültek, és levelet írtak neki. Azt írták bele, hogy így meg úgy, meg ez meg az, meg, hogy eddig jó, de hát most már elég, és még azt is, hogy arra kérik nagyon szépen a királyukat, hogy ezt fejezze be, és próbáljon nem fordítva, hanem… Itt megálltak, és sokat gondolkodtak, mert nem találták a megfelelő kifejezést, de végül arra a következtetésre jutottak, hogy a rendesen, az pont jó lesz, szóval, viselkedjen a király rendesen.
A király először megdöbbent a kéréstől, de mivel jó király volt, és fontos volt számára az alattvalói jóléte, mélyen elgondolkodott a levél tartalmán. Meghányta-vetette a tanácsadóival, feleségével és gyermekeivel a kérést, s arra a következtetésre jutott, hogy megpróbál megváltozni.
A király igyekezete annyira jól sikerült, hogy már szinte semmit sem csinált fordítva. Boldogok is voltak az alattvalók, vagy legalábbis azt hitték. Az történt ugyanis, hogy attól kezdve, hogy a király szinte már semmit sem csinált fordítva, az emberek elkezdték furcsán érezni magukat. Maguk sem tudták megmagyarázni, de reggel, amikor felébredtek és este, amikor aludni készültek, apró kis nyugtalanság költözött a mellkasuk tájékára. Belebújt ez a nyugtalanság a hasukba, de még a fülük tövébe is. Összeültek, tanácskoztak. A nagy tanácskozásban valaki azt mondta, hogy neki hiányzik a régi király, illetve az, aki mindent fordítva csinált. Erre az emberek felkapták fejüket, és nagyot sóhajtottak, de akkorát, hogy a sóhajjal kiszállt belőlük minden nyugtalanság. Az igazság az volt, hogy mindenkinek hiányzott a régi király. Megint levelet írtak neki, amiben bocsánatáért esedeztek, és megkérték, csináljon úgy mindent, ahogyan neki tetszik és jólesik. A király örömében, hogy alattvalói ennyire szeretik, nagyot kurjantott, s a nagy lendülettől a sapkáját fordítva tette fel a fejére. Ez a fordított kalaphordás azóta már divat lett, vagy valami ilyesmi.
Ahol az Öröm, a Bánat, a Düh, a Félelem, az
Undor és a Meglepődés lakik
Meséltem már neked a virágzó tetejű, mesélő házakról?
Nos, a város egy ismeretlen, eldugott szegletében van egy különleges utca. Soha nem hallottam még erről a helyről, én is véletlenül találtam rá. Sárát kerestem, a nyolcéves kislányt, aki nemrég költözött ide. Épp a házukat kerestem, amikor ráeszméltem, hogy eltévedtem. Egy különleges és gyönyörűséges utcában találtam magam, amely hat furcsa házból állt. Talán mondanom sem kell, hogy a különleges házaknak még különlegesebb lakói vannak.
Az első ház olyan, akár a szivárvány. A tetején szebbnél szebb virágok pompáznak: rózsák, százszorszépek, hortenziák, gerberák, fuksziák, bazsarózsák és kankalinok. Inkább olyan ez a ház, mint egy kastély, tágas terekkel és tornácokkal. Ablakaiban petúniák mosolyognak, tornácain jázminbokrok illatoznak. És mindig tele van. Vidámság és nevetés tölti be a szobákat. Itt lakik az Öröm.
A második ház mintha láthatatlan lenne. Szinte egybeolvadt az ég kékjével. Orgonabokrok veszik körül, tetején levendulák, kéklő őszirózsák, trombitavirágok és margaréták nyílnak. Falait szorosan futja be a borostyán és a lilaakác. Udvarában búzavirágot lenget a szél. Csend honol benne és körülötte is. Simogató csend. Itt lakik a Bánat.
A harmadik házat már messziről is látni lehet. Akár egy dárda. Teteje oly messzire nyúlik, fel az égbe, hogy alig lehet látni a végét. Égig érő villámhárító. Ablakaiban szúrós kaktuszok és üstökvirág. Tetején kardélű dáliák, íriszek, kardvirágok és amarilliszek vöröslenek. Messziről úgy tűnik, mintha égbe nyúló lángcsóva lenne. Benne izgalmasan izzó, elviselhetetlen meleg. Itt lakik a Düh.
A negyedik háznak nincsenek ablakai, ajtaja zárva. Holdvirág futja be fekete falait. Csukott szemű némaság. Teteje lapos és sima, rajta hófehér tulipánok, nárciszok, árvácskák, szegfű és angyalhaj virágzik. Sejtelmes suttogás hallatszik a falain keresztül. Itt lakik a Félelem.
Az ötödik ház sárga tégla. Ablakai keskeny rések, ajtaját is keresni kell. Tetejét aranyeső, napraforgó, sárga keltike, bogláros szellőrózsa és orbáncfű díszíti. Ablakában sáfrány sárgállik. Csak keveset lehet ebben a házban ülni. Itt lakik az Undor.
A hatodik ház lila kerekség. Leginkább egy labdára hasonlít. Kerek ablakok és ajtók. Tetején pipacsok, ibolyák és gyöngyvirágok. Ablakaiban mimóza zöldell. Csupa kerek csoda. Minden zugában van valami érdekes. Itt lakik a Meglepődés.
Azóta, hogy ott jártam, minden este ezekkel a házakkal álmodom. Visszavágyom, mert jobban meg szeretném ismerni őket. Sajnos már nem tudom az utat, ami odavezet. Talán Sára segíteni fog. Ő ismeri a környéket.
A kotyogós kávéfőző és a sárga keretes
szemüveg
A kotyogós kávéfőző már jó ideje gubbasztott a sarokban. Nagyokat sóhajtozott, a régi szép időkre gondolt, amikor elégedetten duruzsolt a kályhán, finom kávégőzt eregetve. Panaszkodott ennek is, annak is, akit csak maga mellett talált, de a gombok, füles és fül nélküli bögrék jöttek-mentek körülötte, meghallgatták, majd magukkal vitték panaszát.
Egy szép napon mellé sodródott egy olvasószemüveg. Kerete sárga, lencséje fényes, az egyik szára kissé lötyög, különben kutya baja. Hamar összebarátkoztak. Naphosszat beszélgettek a múltról meg a jövőről. Arról, hogy hol laktak, milyen finom kávét főzött a kávéfőző, mennyi érdekes könyvet olvasott a szemüveg. Meséltek arról is, milyen jó lenne újra kályhán duruzsolni, vagy orrnyergen ücsörögve szemlélni a világot. Egészen megszokták egymás társaságát, barátok lettek.
Bibe néni a város szélén, az utolsó házban lakott. Minden nap elsétált a Kacat lerakatáig. Általában talált is valami kedvére valót. A lyukas zoknikból rongybabát készített, a gombokból babaszemeket. A régi dolgokból újak születettek. Ilyen volt Bibe néni, varázsló. De aznap éppen bosszankodott, mert elromlott a kávéfőzője, pedig olyan modern, új típusú modell volt. Kedvetlenül keresgélt a holmik között, s amikor már éppen indulni készült, észrevette a kotyogós kávéfőzőt. Először csodálkozva néztek egymásra, majd Bibe néni boldogan felemelte, és berakta a szatyrába. Hazafelé menet azokra a régi időkre gondolt, amikor neki is ilyen kávéfőzője volt. Akkor még fiatal volt. A szatyorban a kávéfőző viszont egyre szomorúbb lett, mert máris hiányzott neki a sárga keretes szemüveg.
Pali bácsi morogva fogadta Bibe nénit. Eltörött az olvasószemüvege, ezért nem tudta elolvasni az aznapi újságot, s ez elég indok volt arra, hogy egész nap morcos legyen. Másnap délután a kávéfőző jólesően duruzsolt a tűzhelyen, közben nézelődött, ismerkedett új otthonával. Pali bácsi vidáman, fütyörészve lépett be a konyhába. Kezében újság, orrán pedig, bizony, nem más ült, mint a kávéfőző újdonsült barátja, a sárga keretes szemüveg!
Pinty és a barátság
Pinty elgondolkodva üldögélt a szúrós lucfenyő ezüstös ágán. Félénk madárka volt, és annyira picike, hogy barna és szürke színű tollait könnyen össze lehetett téveszteni a fenyő tobozaival. Mélyen elgondolkodott azon, amit Kuvik mondott neki. Most hallotta először ezt a szót: barátság. Kimondta többször is, hangosan. Ízlelgette, kóstolgatta. Igazából nem értette, mit jelent, de sejtette, hogy valami jó lehet. Talán ezért esett annyira rosszul neki, amikor Kuvik mérgesen azt mondta, nem lesz többé a barátja. Megbántódott valami apróságon. Pinty úgy érezte, mintha szíven ütötték volna, ezért nem hagyta nyugodni a gondolat. Kíváncsi volt, mások mit tudnak a barátságról.
Először Felhővel, a pitypanggal találkozott:
- Mi kalandorok vagyunk – válaszolt a puffos kalapú -, szeretünk vándorolni, messzi tájakra repülni. Ebben a szél segítségére van szükségünk, mert a saját erőnkből nem sikerülne. Amikor elérkezik az idő, és útra kelünk, szél szárnyára telepedünk, jó szorosan egymásba kapaszkodunk, öten vagy akár többen is, s azt kiáltjuk: juhééé! Nagyon jó érzés ez az együtt repülés, utazás, juhééézás!
Másodjára Barnával, az őzgidával futott össze:
- Biztosan ismered Kergét, a domb túloldalán lakó őzgidát. Képzeld, elárulta nekem egy titkát. Nem mondhatom el, mert titok. Szóval, őrzöm azt, ami, őszintén szólva, nagyon nehéz.
Simával, az éticsigával is találkozott:
- Fürge, a vöröshangya az egyetlen, aki soha nem mondta nekem, hogy lassú vagyok. Pedig hát nyilvánvalóan mindenki tudja, hogy csak rettenetesen lassan tudok helyet változtatni. Ráadásul ő nagyon gyorsan tud járni, mégis, mindig türelmesen megvár.
Kalap, az őzbarna kucsmagomba vidáman köszöntötte:
- Milyen kellemes meglepetés, hogy megint meglátogattál. Nekem nincsen lábam, nem tudok járni, és szárnyam sem, hogy repülhessek, ezért jólesik, ha meglátogatnak. Vannak néhányan, akik visszatérő látogatóim. Ilyen például Gellért, a földigiliszta, Pista, a zengőlégy vagy Katka, a hétpettyes katicabogár. Gyakran eljönnek hozzám. Beszélgetünk, énekelgetünk meg játszunk.
Pinty egyre inkább azt érezte, hogy a barátság jó dolog, de ugyanakkor nehéz is. Olyan, mint a legfinomabb szülinapi torta, amit nem kóstolhatsz meg, amíg meg nem jönnek a vendégek. Elhatározta, hogy elmegy Kuvikhoz, és elmondja neki, mit tudott meg.
Közben a bagolyfiú haragja elszállt, és eszébe jutott, hogy Pinty nem nevette ki, amikor elárulta, mennyire fél a sötétben. Pinty is bevallotta, hogy ő a világosban fél. A tölgyfa ágán üldögélve békét kötöttek, majd Kuvik azt mesélte Pintynek, hogy szerinte madárnak lenni a legklasszabb dolog a világon.
Lila
Zelda lehajtott fejjel haladt haza az iskolából. Lábaival unottan rugdosta az elébe kerülő köveket. Próbált arra gondolni, mire kérte meg anyu, hogy amire hazaér este a varrodából, végezze el, de nem sikerült. Matild járt a fejében és a ruhája. Igazából nem is tetszett neki a ruha, csak Matild nagyképűsége zavarta. Azt mondta, Zeldának soha nem lesz ilyen ruhája. Matild azt mégis honnan tudhatná? Viszont a ruha színe, az bizony lélegzetelállító volt. Ilyen lilát még nem látott. Ceruzában sem volt meg neki, pedig lilából volt a legtöbb ceruzája. Pontosan tizenhét. Ebből a tizenhétből a legszebb lila sem volt ennyire szép és különleges. Zelda sokat gondolkodott, egész nap bámúlta Matild ruháját, de nem tudta megfogalmazni, mire is hasonlít. Talán festékből lehetne ilyen lilát keverni, de Zeldának nem volt. Csak színes ceruzái voltak. A lila volt a kedvenc színe. Már alig várta, hogy hazaérjen. Az utolsó lépéseket futva tette meg. A testvérei még nem voltak otthon, ezért gyorsan ledobta a táskáját, majd izgatottan nyitotta ki a dobozt, amelyben a ceruzáit tartotta. Kivette a legszebb lilát.
- Lila, mesélsz nekem? – kérte Zelda vágyakozva.
- Hát persze, kedves – válaszolta Lila -, már nagyon vártalak.
- Képzeld, Matildnak ma gyönyörű lila színű ruhája volt az iskolában, de annyira különleges lila, hogy én ilyet még soha nem láttam.
- Talán szebb, mint az én lila fodros ruhám? – kérdezte morcosan Lila.
- Talán – válaszolta Zelda félénken.
- Hahaha! – nevetett fel Lila. - Hiszen tudod, hogy olyan színűre tudom átváltoztatni a ruhámat, amilyenre csak akarom.
- Tényleg! – örvendezett Zelda. – Te tudsz varázsolni. Szerinted sikerülne azt a lilát elővarázsolnod?
- Semmiség! Gyere! – mondta könnyedén Lila. - Varrunk neked egy szépséges lila ruhát. Először viszont meg kell állapítanunk ezt a különleges színt. Ülj le ide a tornácra. Mindjárt lemegy nap, és tudod, olyankor lilában pompázik a horizont. A színes szemüvegeket fogjuk segítségül hívni.
Zelda és Lila leültek az erdei házikó kedves tornácára. A tóparti fehér homokon még megcsillant a napsugár, de az ég alja már lila színre váltott. Lila világában szinte minden lila volt. Lila elővette a színes szemüvegeket. Minden alapszínből volt neki egy: zöld, sárga, narancs, piros, bíbor, lila és kék. Zelda sorra vette mindegyiket, egy-két percig nézte a naplementét, majd szomorúan nyugtázta, hogy nem sikerült. Azt a szépséges lilát, amilyen a Matild ruhája volt, nem sikerül meglátnia.
- Ne keseredj el! – vigasztalta Lila. – Van egy ötletem! Használj egyszerre két, vagy akár több szemüveget. Na, próbáld meg!
Zelda hitetlenül emelte szeméhez a pirosat és a zöldet, s mivel tetszett neki, amit látott, egyre bátrabban váltogatta és cserélgette a szemüvegeket. Egyszer aztán olyan hirtelen lendülettel ugrott fel, hogy még Lila is felkiáltott:
- Megvan? – kérdezte türelmetlenül.
- Igen! Igen! Ez az a lila! – kiáltotta határtalan boldogsággal Zelda, majd levette szeméről a piros és bíbor színű szemüveget, és Lila szemére illesztette.
- Nahát! Ez tényleg gyönyörű! – ámuldozott, s egyet csettintve ilyen lilára varázsolta a ruháját. – Akkor ezzel megvolnánk. – mondta elégedetten, majd térült-fordult kis varrószobájában, s egy szépséges ruhával tért vissza.
Amikor Zelda a tükörbe nézett, úgy érezte, már nagyon régen nem volt ennyire boldog. Talán csak akkor, amikor anyu megígérte, hogy meglátogatják aput. Igen, akkor érzett ilyet. Mintha a szíve ki akarna repülni a mellkasából, hogy felkapja, és a felhők fölé repítse. Ha ezt Matild látná, biztosan leesne az álla. Most még erősebben érezte, hogy varrónő szeretne lenni. Sőt, elhatározta, hogy az lesz. Akkor majd anyunak nem kell annyit dolgoznia, és többet ülhetne otthon, a testvéreivel. Ekkor csattanás és kiáltás ütötte meg a fülét.
- Megjöttem! – kiáltotta Ádám, majd becsapta a bejárati ajtót.
Zelda gyorsan betette a lila ceruzát a dobozába, majd jól elrejtette, hogy senki se találhassa meg.
Vakáció nagyiéknál
Anya, figyelj!
Nagyiéknál nagyon jó!
Igazából ott van az én menyországom,
nekem ott mindent szabad.
Egyszer egy egész napot az asztal alatt töltöttem,
Nagytata titokban,
amikor a nagyi nem látta, adott nekem csokoládét.
Azt játszottuk, hogy én vagyok a csokievő szörny.
Végül még nagyi is játszott,
mert az ebédet is ott ettem meg.
Olyan is volt, hogy nagytata haragudott,
Jázminnal befőttet készítettünk homokból, és cukor is kellett hozzá.
Akkor azt kiáltotta, de úgy, hogy még a ház is belerengett,
azt a palacsintazabáló mindeneteket, hol a cukor?
Ez vicces volt, meg ijesztő is egyszerre.
De én tudom, hogy nagytata szeret engem,
mert minden este mesét olvas, és jóéjt-puszit ad nekem.
Rendrakás
Ne már, anya!
Tudom, hogy neked ez nem tetszik,
hogy te ezt rendetlenségnek látod.
De hidd el, anya, ez csak azért van,
mert te másképp látod a világot.
Barkácsolás
Anya, figyelj!
Ez egy olyan szerkezet,
ami kiűzi az egyik felén a fejünkből a rossz gondolatokat,
a másik felén meg beengedi a jókat.
Sok mindenre lesz szükségem hozzá:
papírra, ragasztóra, vízfestékre, színes ceruzákra, talán egy kis csillámporra,
de kell még kalapács, fúrógép, szögek és talán egy számítógép is.
Sírás
Ne már, anya!
Tetszik, hogy vicces vagy,
de úgyis tudom, hogy most szívesebben sírnál,
csak a kedvemért vagy vidám.
Szeretném,
ha néha hagynád a sírást.
Isten
Anya, figyelj!
Szerintem Isten az űrben lakik.
Ő vigyázz a nyugalmunkra.
Még senki sem találta meg,
mert ha megtalálják, meghal.
Így nem marad más nekünk,
csak Jézus és Mária.
Szerintem Jézus nagymamánál lakik.
Családrajz
Anya, figyelj!
Ez itt én vagyok és ez az öcsém,
Milyen egyformák vagyunk!
Ugye hasonlítunk?
Ez itt te vagy: szép a hajad és a ruhád, mosolyogsz.
Ez itt apa: szigorú és morcos,
mégis az ő feje lett a legkerekebb.
Véletlen
Anya, figyelj!
Én tényleg nem akartam inni a fürdővízből,
és az öcsém fejét sem akartam megütni,
késő este kiabálni és ordítani sem akartam,
a játékokat szétdobálni a lakásban,
a számítógép billentyűit kiszedni,
a mobiltelefont nyomkodni,
összefirkálni a falat,
megenni a csokikrémet,
kitépni a könyvből a lapokat.
Én ezeket tényleg nem akartam.
Véletlen volt, anya.
Nem hiszed?
Első iskolanap
Anya, figyelj!
Annyira izgulok,
hogy még a fogam is vacog.
A tanító néninek is elmondtam,
hogy éjszaka sem tudtam aludni.
De képzeld, anya,
a tanító néni elárulta, hogy ő is izgul.
Mikor ezt mondta,
én megnyugodtam.
Spenót
Ne már, anya!
De most tényleg,
meg kell ennem a spenótot?
Inkább csokit kérek, narancslével,
s talán egy kis gumicukrot,
desszertnek.
Optikai csalódás
Anya, figyelj!
A havas háztető összeér az éggel,
és én azt hittem, repül a kémény.
Apa azt mondta, ez csak optikai csalódás.
De anya, ha az óvónéni mosolyog,
de tudom, hogy haragszik rám,
az is optikai csalódás?
