Papírhajó - Primér/Primőr

varr___d__niel_2.jpg

 

Varró Dániel

A kíváncsi óratörpe

– részlet –

 

Eino, a kis óratörpe
tanakodott fejét törve.

Törte fejét töprenkedve,
rőt szakállát söndörgetve,
míg kipattant ím az ötlet,
söndörgetés közbe jött meg:

„Jaj, hát megvan, mit csinálok!
Erdei törpének állok.
Ez itt úgyis épp egy erdő.”

S az erdőben útra kelt ő,
ténfergett a kis tekergő

mind mélyebbre mendegélve
finnek fagyos fenyvesébe,
sűrű erdő sűrűjébe,
gyalogfenyők gyűrűjébe.
Gombászott meg áfonyászott,
mókusokkal bújócskázott,
elerdeitörpéskedett,
amíg rá nem sötétedett.

Ekkor kap fejéhez Eino:
„Félek a sötétben, ej, no,
elfeledtem ezt a dolgot!”
S onnantól már félve bolygott
bent az erdő sűrűjében,
gyalogfenyők gyűrűjében.
Félt a nyesttől, félt a nyűtől,
félt a szúrós fenyőtűtől,
zuzmók zirrenő zajától,
sarki szélnek sóhajától,
gatyáskuviktól, gonosztól,
fejre pottyanó toboztól.

Így ahogy félt féldegélve,
felfigyelt egy kósza fényre,
kis kunyhóból jött a kóbor,
törpék lakta házikóból.

Eino behahóz a házba
étlen-szomjan, elcsigázva,
kurjant Eino elgyötörve:
„Van-e itt a házba törpe?

Van-e éhségem elűzni
narancslé meg csokis müzli?”

Volt a házba törpe hét is,
adtak müzlit, narancslét is,
toltak alá amott széket,
szalvétát is kapott, szépet.

Apró asztalt ülve körbe
faggatja őt a hét törpe,
szól a hét kis házigazda:

„Mi szél hozott erre, mondsza,
sűrű erdő sűrűjébe,
gyalogfenyők gyűrűjébe?”

„Aszél hozott” mondta Eino,
a jó szóra juszt se hajló,
a kíváncsi lébenkanál:
„Aszél, hogy hát én ugyebár
egy erdei törpe vagyok,
volt is erdőm, ennél nagyobb,
saját különbejáratú,
volt benne zsiráf meg tatu,
másmilyen volt, mint ez, majmos,
csak az történt, hogy hát sajnos
bumm, felrobbant véletlenül.”

Nem néztek rá értetlenül,
tátott szájjal ám a törpék,
nem furcsállták, hogy mi történt,
nem kapták fejüket föl sem,
bólintottak csak rá bölcsen:

„Öhömm, ühümm, igen-igen,
hát, egy erdő már csak ilyen,
előfordul, hogy felrobban,
legközelebb vigyázz jobban.”

Eino erre azt felelte:
„Jójó, oké, persze persze,
majd vigyázok jobban, rendben,
nem félek a sötétben sem,
csak hát ugye így most végül
itt állok egy erdő nélkül,
erdei törpe létemre
nincsen erdőm szégyenszemre.”

Látva, hogy hogy le van törve,
azt felelte a hét törpe,
szólt a hét kis vendéglátó:
„Mért nem maradsz köztünk mától?
Ha már egyszer úgyis itt vagy,
állj be hozzánk nyolcadiknak.”

„Oké” mondta erre Eino,
a jó szóra juszt se hajló.
A kíváncsi lébenkanál
nem kérette kétszer magát.

Faggatja őt a hét törpe,
kérdik tőle érdeklődve:
„Mondd, melyik a kedvenc szined?”
„A kék.” „A kék? Nahát ilyet!
Véletlenül van egy extra
kék ágyikónk éppen plusszba,
lám, csak jó az isten, jót ád,
van kék színben pont egy pótágy,
benne puha párna, paplan,
el is nyúlhatsz rögtön abban.”

Így hát a kis óratörpe
félelemtől nem gyötörve
úgy aludt el aznap este
kékre festett ágyba fekve,
kékre pingált törpeágyban,
príma törpetársaságban,
sorsa által szerencsézve,
bemüzlizve-narancslézve,
hogy nincs jobb a földön semmi,
mint erdeitörpéskedni.

 

Hogy hét törpe fújja: „Hejhó!”
arra ébredt másnap Eino.
„Hát te mit henyélsz az ágyba?
Indulás! Irány a bánya!”

„Mi? A bánya?” ült fel Eino
attól félve, füle nem jó.
„Mi? A mi? A…? Mi a kánya?”
„Vár az ősi törpebánya!”
vágta rá a többi törpe
sürgetőleg ráüvöltve.
„Indulnunk kell hama-gyorsan
lámpáinkkal libasorban.”

Azzal úgy ültő helyébe,
sisakot nyomtak fejébe,
jobbkezébe csöppnyi csákányt,
balkezébe bányászlámpát.

És hiába volt a hiszti,
alig hagyták reggelizni,
idő nem volt szinte semmi:
másfél óra müzlit enni,
negyedóra narancslézni,
tíz perc falon legyet nézni,
nem telt bele két óra se,
menni kellett, nem volt mese,
máris kellett indulni a
törpebánya tárnáiba.

Elindultak hama-gyorsan,
lépegettek libasorban
csákányukat vállra vetve,
lámpáikat lengetgetve.
A sor végén a kis Eino
álmosan dalolta: „Hejhó!”

Csengett a nyolc csöppnyi csákány
lent az ősi törpebányán,
a nyolc törpe egész estig
munkát végzett, nehéz testit.
Füttyszó hangzott, szólt az ének,
míg fejtették lent az ércet,
szállt szakálluk alól szitok,
bányászták a bauxitot.

Mire véget ért a műszak,
s orruk újra érte fűszag,
úgy kidőlt az óratörpe,
a hejhót sem énekelte,
kimerülve, elcsigázva
tért haza a törpeházba.

Benyitva a házikóba
lelt látványra, lázítóra.
„Ki ivott a narancslémbe?”
háborgott a házba lépve.
Föl volt dúlva, felettébb föl:
„Ki evett a müzlicskémből,
mikor volt még benne ennyi?
Azt még meg akartam enni!

Az még hagyján, hogy napestig
munkát végzünk, nehéz testit,
száll szakállunk alól szitok,
bányásszuk a bauxitot,
de hogy a bányából este
holtfáradtan hazaesve,
arra jöjjön meg a törpe:
narancslevem kihörpölve,
alszanak az ágyacskámba,
csokis müzlim megcsócsálva,
amit meg direkt nem ettem,
az már mégis tűrhetetlen!

Lámpásomat le is rakom,
csákányom a földhöz csapom,
búcsút mondok én, de végleg
az erdeitörpeségnek!"

Lámpását legott lerakta,
csákányát a földhöz csapta,
búcsút mondott ő, de végleg
az erdeitörpeségnek.


 

Főoldal

2018. július 18.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png