Németh Mariann
Híd-avatás
Piros szív helyett
Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!”
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta... késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
„Egy fiatal élet-remény.”
A kártya nem „fest”, – a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!... ő vándorútnak
– Most már remény nélkül, magán –
Indúl a késő éjtszakán.
Hadházy István 1860. április 8-án született Budapesten. A Ferencz József-rakpart 26. szám alatti bérház egyik lakásában lakott szüleivel. Egyedüli fia volt Hadházy Józsefnek és nejének. Születése óta sokat sétált édesanyjával és édesapjával a rakparton. Ötödik születésnapján délelőtt is erre készültek. Az anyja pitypangszínű kötött gyapjúpulóvert és térdzoknit, hasítottbőr bricsesznadrágot, sapkát és magasszárú sötétbarna cipőt adott rá. A kapun kilépve a kisfiút magával ragadta a város hangulata. Ámulva nézte a lovaskocsikat. Kerekeik mintha visszafelé forogtak volna. Hallgatta a hatalmas állatok patáinak kopogását, figyelte ruganyos lépteiket. Tátott szájjal bámulta a kocsin ülő dámákat és urakat, szép ruháikat, testük beszédét. A sétapálcával, cilinderben és palástszerű felöltőben siető férfiakat nagyon fontos embereknek képzelte. Ha felnőtt lesz, ő maga is olyan befolyásos ember lesz – gondolta.
A macskaköves úton átkelve kézen fogva húzta az anyját a Duna partjára. A széles folyó az utca sürgésénél is jobban vonzotta. Mamája kezét szorítva állt a zavaros folyam partján. Gyerekfüllel sokat hallott a nagy árvízről, melyben rengeteg ember odaveszett. Sokáig nézte a vadul fodrozódó áradatot, amitől meg is szédült kicsit. Milyen jó, hogy megépült a Lánchíd!
– Édesanyám, menjünk át rajta! Ma van a születésnapom – rángatta ujjongva a szorító kezet. Édesanyja a szütyőjébe nyúlva megállapította, hogy van is náluk elég forint a hídpénzre.
– Budán iszunk forró csokoládét – mondta mosolyogva. – De nem lesz ez túl nagy séta, Pistike? – kérdezte. – Visszafelé is bírni fogod? Széles ám a Duna, hosszú az a híd, te gyermek – dorgálta mosolyogva.
– Menjünk, anyám! Szaladjunk! – kiáltotta, és húzta az anyját magával. A folyó felett is szédítette a mély, lenyűgözte az áradat. Mozgott a lába alatt az építmény. Mintha a Duna feletti egyetlen átjárónak lelke lenne. De jó, hogy vigyáznak az oroszlánok! – konstatálta, és hirtelen nagyon hálás volt a négy éberen figyelő óriási állatnak.
Talán ez volt a legboldogabb születésnapja.
Sokat merengő fiúcska volt. Álmaiban saját magát látta délcegen, jómódúan, elismerő tekintetek gyűrűjében. Iskolás korában belecseppent a város polgári életébe. Nem is lehetett ez másként a város szívében.
Kiskamaszként is nagy eseménynek számított, mikor hídtúrát tettek a cimboráival. Sétái közben fantáziálva nézte a csinos asszonyokat. Gondolta, majd a legszebbet választja ki magának. Jó tanuló volt. Nagyon várta, hogy iskola után mielőbb levethesse az egyenruháját, és magára ölthesse divatos zubbonyát, legszebb kalapját. Szaladt le az utcára, hogy kávéházakban múlassa szabad idejét.
Tizenötéves alig múlt, mikor késő délután hazaérve édesanyját zsebkendőjébe temetett arccal, zokogva találta otthon. Édesapja halálhírétől sújtva, tehetetlen súlyként roskadt a nappaliban lévő karosszékbe. A szobában elhomályosult minden, csak szíve dübörgő zakatolása tartotta őt eszméleténél. Az álmok fényei kihunytak, fojtogató félelmeit összeszoruló torkán érezte. Úgy érezte, minden megváltozik. De addigi életén nem akart változtatni. A kávéházakban látott kártyázások jutottak hirtelen az eszébe: rengeteg pénz van kint azokon az asztalokon. A homályos szoba a kártyázásokat átitató szivarfüst ködére emlékeztette. Mélyet szippantott, és torkán kicsit enyhült a szorítás. Édesanyja mellett maradt estére, ám másnap már csatlakozott a szerencsejátékos társasághoz.
Lassacskán mindenük elúszott. Jómódú barátai elmaradoztak.
Tizenhetedik születésnapján szerencsét remélt. A törzshelyéül szolgáló kávézóba tartott. Már nem ragadta magával Pest belvárosának varázsa. A lovak patáinak ritmikus koppanásai egy rohanó óra ketyegésére emlékeztették, ami sürgeti a késésben lévőket. Arra gondolt, hogy talán le tudja győzni az időt. Megkönnyebbülve tépte fel az ajtót. Fortunát kérte, hogy legyen kegyes hozzá. Gondolta, egy nőnek talán jobban megesik rajta a szíve. Egy lapra tett fel mindent. Piros szív helyett a fekete jött. Sötét lett.
A rakparton fejét szegve ballagott hazafelé, miközben az édesanyjára gondolt. Nem mert a szemébe nézni. Tudta, az utcára kerülnek. Torka ismét szorult. Előtte volt az új híd, amit nem vigyázott egy magasztos lény sem. Amint rálépett, húzni kezdte a mély, a sötét. Meredten nézte a vizet, megbabonázta a sodrás. Csak egy lépést kellett tennie.
Galambpár
„Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!”
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
„Egymásé a halál után!”
S buknak, – mint egykor igazán.
Hajdú Gizella Budán, a Rózsahegy utcában lakott szüleivel. Kastélyszerű házukhoz csodálatos kert tartozott. Hatalmas ciprusok formáztak labirintust a kertben, ahol gyerekként rengeteget bujkált testvéreivel. Édesapja, a vasgyár tulajdonosa édenszerű kertet neveltetett a házhoz. Buga István, a kertész fia is sokat dolgozott benne. Édesapja már gyerekként megtanította a kertészkedés fortélyaira. Mikor a Hajdú gyerekek a kertben játszottak, Gizella gyakran megállt a fiú mellett, és ámulva leste a vele egyidős ügyes gyermek munkáját. István és Gizella a kert megszállottjai lettek. Gizella megálmodta, hogy mit szeretne a kertjükben látni, István pedig megalkotta neki. A puszpángokat angyalformájúra szabatta. Külön gyógynövénykertet készíttetett magának, hogy szeretett babáit a legkülönbözőbb füvekkel és virágokkal gyógyíthassa. A kis István kitanulta az ősi füves tudományokat is, s édesapjától, mikor kettesben voltak, megállás nélkül kérdezett, hogy Gizella kívánságainak meg tudjon felelni. A kert meseszerűvé lett. A gyógynövények tündérei vigyázták a háziak testi és lelki egészségét. Mikor István és Gizella füveskertjére rásütött a nap, a színek és az illatok kavalkádja elárasztotta az udvart. Egy kis teázót is készítettek együtt a közepébe. Eleinte Gizella babáit teáztatták benne. Amint cseperedtek, saját maguk készítették a gőzölgő, lélekmelegítő főzeteket a szabadban. István leírhatatlan boldogsággal nézte Gizella vidámságát. Élete leggyönyörűbb pillanatai voltak, mikor a kertben egymással szemben ültek, és illatozó aranysárga kamillateával kínálta a lány. Titkos szerelmének apróbojtorján fürtjei glóriaként tündököltek. Örömtől sugárzott mosolygós arca.
– Akár egy megtestesült angyal – gondolta a kertészfiú, és a pillanatot magába zárta.
Gizella édesapja, bár büszke volt a meseszerű kertre és lánya igényes kedvtelésére, nem nézte jó szemmel a gyerekek között szövődő egyre közelebbi barátságot.
A fiatalok tizenhat évesen a labirintusra is egyre nagyobb figyelmet fordítottak: az egymásba fonódó ciprusok őket elrejtették, másokat eltérített az útvesztő. Egyre több időt töltöttek a védelmező örökzöldek között. Egymásba fonódtak.
Gizella betöltötte tizennyolcadik életévét. A családi ünnepség után a kertbe igyekezett volna Istvánnal. De édesapja vendégeket hívott délutánra, és kivételesen nem engedte ki gyönyörű lányát a kertbe. Kapolya Máté, az építési vállalkozó jött hozzájuk látogatóba, Károly fiával.
– Eredj, lányom! Mutasd meg Károly úrfinak a kertet és a labirintusodat! Hadd ámuljon becses vendégünk! – szólt oda kedvesen, de ellenkezést nem tűrőn a lányának.
Gizella majdnem elájult. A labirintusba!? A növények őt és Istvánt vigyázzák. Másoknak útjába állnak. Hogyan is léphetne be egy idegen férfival kettejük közös varázserdejébe! Lába kővé dermedt, és hirtelen légszomj tört rá. De mennie kellett. Apja iránti tiszteletből erőt vett magán.
– Jöjjön, Károly! Megmutatom a levendulákat – kiszaladt kertbe, és leült a selymes illatú növények közé. A levendula mellett lévő citromfűből is tépett egy keveset, amit aztán a kezében morzsolgatott. – Nézzen körbe, itt megvárom! – pihegte. Leszegett fejjel és néma imádsággal várta, hogy véget érjen a szörnyű délután.
Károly, a lány kisugárzásából mit sem érzékelve, megkérte szüleitől a lány kezét.
Másnap Gizella a labirintusban találkozott Istvánnal. Egymás karjába borulva siratták boldogságukat. Hirtelen gerlepár rebbent fel a zöld növényzetből.
– Irigylem őket! – szipogta Gizella.
– Mi is egymáséi leszünk! – vágta rá István. – Még ma elveszlek feleségül! Szaladj, vedd fel a legszebb fehér ruhádat! – mondta határozottan.
Az egymásba záródó hullámok rejtették el őket.
Rózsakerti lejáró
Una lmas arc, félig kifestve –
Egy úri nő lomhán kikel:
„Ah , kínos élet: reggel, estve
Ölt özni és vetkezni kell!”
Ezt is hullámok nyelik el.
Gévay Katalin Lipótvárosban lakott. A Rudolf-rakpartra merőleges Árpád utcában lévő első két háztömb a családja birtokában volt. Szüleit fiatalon elvesztette, de az örökölt lakások bérleti díjából úri életet élt. Vagyoni helyzete révén arisztokratikus köröket látogathatott. Imádta a Margitszigetet, a város szívét. A csodálatos rózsakert volt a kedvence. Az ott eltöltött légyottoknak élt. Szeretőit abban mérte, melyik csen el neki több piros rózsát egy-egy sétájuk alkalmából. Habzsolta a szerelmet, mely már-már szenvedélyévé fajult. Felforrósította a vérét, hogy átlagossága ellenére mély benyomást tett a férfiakra. Sok találkája leánykérésben végződött, de nem tartotta magát eladónak. Különösképpen szórakoztatta a házassági ajánlatok elutasítása. A hódítás éltette.
Hajnóczy Pál is egy volt a hódításai közül. 1872-ben a Pesti Vigadóban ismerkedtek meg. Katalin a csábítások mestere volt. Tudta, hogy gombszerű barna szemeivel, kerekded arcával és átlagos alkatával nem tűnik ki az asszonyok közül, de megtanulta, hogy külsőségekkel hogyan irányíthatja a figyelmet magára. Erre a nyári bálra haragos tengerzöld ruhát öltött magára. Szoknyája és rövid uszályának fodrai körbeölelték a testét, fűzője bársonyos hableányt varázsolt belőle.
Hajnóczy Pál is felfigyelt a hullámok hölgyére, aki egyetlen siklással hol elbújt előle, hol elétűnt, akár egy ügyes sellő. Hosszú násztánc után édes pezsgő és forró csók következett. Másnap délelőtt találkoztak. Katalin egy kisebb gőzhajóval járt át a szigetre, melynek ismerte a kapitányát.
– Drága úrnőm! Újra láthatom. Ajándék ez a lelkemnek – mondta hízelgőn a kapitány, aki cinkosként segítette a dáma kalandjait. Kedves és méltató szavakkal erősítette Katalin kísérőjében, hogy jól döntött. Gőzölgő kávéra is meghívta a párt, melytől szívük még hevesebben dobbant.
A Margitszigetre érve lóvasútra ültek, és a botanikus kertnél szálltak le. Katalin addig szagolgatta a vörös rózsákat, míg Pál a piknikkosárból kivett késsel levágott neki két tucatnyi szálat. A hatalmas csokrot ölelve nagy kacajjal egészen a tölgyfákig szaladtak. Ott selymes bort ittak, ami különösképpen jólesett mindkettőjüknek.
– Legalább húsz szál rózsa – mondta pihegő mellkassal és kipirult arccal Katalin. A futás, az étel, a mámorító bor és a meglepettség is ott lüktetett az ereiben.
– Kedves Pál, maga igazi férfi – szuszogta –, ennyi rózsát még sosem kaptam senkitől. Azt hiszem, maga kell nekem! – jelentette ki magabiztosan. Ájulásnak is beillett, ahogy a férfi karjába vetette magát.
De Pál nem kérte meg a kezét.
Öt év telt el. Katalin továbbra is minden nagyobb városi eseményen megjelent. A Margit-híd avatójára is készült. Leült szentélyként tisztelt fésülködőasztalához. Tükörképe, egyetlen társa, búsan nézett vissza rá: a praktikák és fortélyok nem leplezték már a valóságot. Az ablakon beszűrődő fénysugár őszülő hajára tévedt. A barátok és a barátnők elmaradtak. A magány súlya nehezedett a mellkasára. A falióra is megöregedett. Komótosan verte az időt. Katalin elővette skarlátvörös rúzsát, de a keze alig engedelmeskedett. Végül erőt vett magán, de a további küzdelmet feladta. Fekete habokba öltözött. A fodraiban biztonságban érezte magát.
A rakparton omnibuszra ült. Sétálni sem volt már kedve. Kifelé bámult. Nem nézett a járművön utazó emberekre. Az út a Margit-hídig lassú volt, mint egy gyászmenet. Nehezére esett kiszállni a járműből. Méltóságteljes léptekkel indult a sziget felé.
Az ünneplő emberek kicsattantak az örömtől. Egy újabb, két városrészt összekötő híd. Révész nélkül juthatnak át a túloldalra, nagy könnyebbség! Vigadtak a polgárok. Katalin a híd törésénél megállt. A pillérre támaszkodott, és a sziget felé fordult.
– Kapitányom, merre vagy? – bámult maga elé keserűen. – Át szeretnék menni a rózsáimhoz.
A szigetre nem vezetett lejáró. A tömegből egy főkötős rózsaárus asszony nézett az arcába. Katalin a végtelen szeretet ráncait látta rajta. Hirtelen elfordult. Erzsébet – mormogta magában. Eszébe jutott, mikor ő is egy hatalmas rózsacsokrot tartott a kezében. Önzőn és céltalanul.
Blücher tábornok
Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
„Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napoleont!”
A többi sugdos: „a bolond!...”
Drágossy József kifakult rőzsebajszát fésülgette. Gyakran nyúlt mellényzsebébe a felnyitható, ezüstszelencébe foglalt tükörért. Amikor repedezett ujjaival megérintette a fénylő dobozt, egy különleges világ nyílt meg előtte. A dobozkán ezüst levelek és virágok fonódtak egymásba, a tükröt vigyázva, mintha egy virágzó vadrózsabokor rejtené el az átjáró kapuját a világ elől. A becses tárgyon az apró zárat egy csipkebogyó formájú rubin mögé rejtették.
Mikor a szelence patinás fénye megcsillant, édesanyja arcát látta, tőle kapta az ereklyét. Édesanyja mellett kirajzolódott édesapja és nagyszülei képe is. Nagyapja, idősebb Drágossy József, Kismegyernél, Győr mellett esett el 1809-ben Napóleon serege ellen. Egy régi festményen látta őt még gyerekkorában. Huszárruhában festették le, délceg ember volt. Dicsőséges halálát követően nehézségek zúdultak a családra, Budára költöztek. A kicsi Józsefnek sokat meséltek a régi szép időkről, a büszke múltról.
Édesapja halála után az édesanyja egyedül nevelte. Szerényen éltek.
Józsika gyakori vendég volt a szomszéd portáján. Átugrott az alacsony, rozoga fakerítésen, és miután a háziállatokat sorra üdvözölte, megállt a ház ajtajában. A félfának dőlt, miközben egyik cipőjét a másikhoz dörgölte. Hédi néni, a szomszédasszony, akinek termeténél csak a szíve volt nagyobb, mindig a sparhelt mellett állt, és főzött. Jókora adag kóstolót adott a gőzölgő ételből a soványka fiúnak. Hédi nénitől jóllakottan szaladt tovább. Utána egyetlen játékával, a rongylabdájával a grundra ment a többi fiúval játszani. Akadtak ugyan játszópajtásai, de ruhái és lyukas cipője miatt gyakorta kinevették. Madárijesztő! – kiabálták neki a maszatos gyerekek.
Olyankor a cserjésbe bújt el. Ott egy nagyra nőtt csipkebokor mögött hanyatt feküdt a réten. Az sem bánta, hogy az elszáradt fűfélék bökdösik a hátát. Elővette egyetlen értéktárgyát, a varázsszelencét. Megnyílt előtte a másik világ. Abban huszárruhában látta magát, szuronyos puskával a vállán. Peckesen ült fekete telivér lován. Édesanyja és édesapja a kapuból integetett neki, mögöttük zöldellt a hatalmas birtok. Hátranézett, és odakiáltotta a szüleinek:
– Meglátjátok, megvédem én a család és az ország becsületét!
Gyakran belealudt az álmodozásba.
Aggastyán korában Budán, a Rózsadombon egy szerény csőszlakban lakott. A szőlők és a földek között élve magányosan nevelte és őrizte a termést. Jobb volt neki egymagában, távol a nagyhangú köznéptől. Gyönyörű rálátása volt Pestre és Budára. Úgy érezte, nemcsak a szőlőt őrködi, hanem a Duna menti városrészeket is. Napnyugtakor vacsorázott. A kolbászt szerette hagymával és kenyérrel. Most langyos tejbe aprított kenyeret készített. Kiült a kopasz dombtetőre, és a fapadon eszegette a vacsoráját. Egyedül volt. Legalábbis úgy tűnhetett.
Nyugtalan lelke azonban egy diadalmas nemesi világban élt, ahol ő méltán megbecsült, köztiszteletnek örvendő tábornok volt, aki visszavonultan gazdálkodott birtokán. Mindenki ismerte őt a városban. Arra várt, hogy visszahívják egy hatalmas ütközethez.
Az estebédi idillből Csibész kutyájának vakkantása zökkentette ki. Hirtelen felugrott, és jó csőszként körbekémlelt a dombon. Mivel semmilyen neszt nem hallott, tovább pásztázta a távolabbi tájat. A Margit-híd környékén rengeteg fényt és gyülekező tömeget látott. Itt az idő! – kiáltotta. Sárgaréz petróleumlámpájához sietett. Elővette a szelencéjét. Szertartásszerűen fésülte bajszát a szájára. Hátrasimította ősz haját, halántékánál egy kis kunkort hagyva. Legvégén bozontos szemöldökét parancsolta rendbe. Blücher tábornok.
– Harcba a korzikai ellen! A vitézlő nemesség gyülekezik! – kiáltotta. Feldúltan rohant vissza, hogy zekéjét magára kapja. – Most aztán kiűzünk! Még hogy megtámadni a magyar hont! Összefogunk!
Rohamléptekkel szaladt le a dombról. Feldúltságában a cserjést is lángokban látta. – Át az égő csipkebokron! – adta ki a parancsot. Arca a diadal hevében olyan vörös volt, mintha tényleg égő mező tükröződött volna benne. Rohanva és kiáltozva érte el a Margit-hidat. Harcba hívott mindenkit.
– A Margitszigetre! Napóleon elleni szövetségesek, várjatok! – kiáltotta.
A hadvezért, ki a vízen járni nem tudott, a habok nyelték el.
