Mészöly Ágnes
Nap aranya, Hold ezüstje
Élt egyszer egy nagyhatalmú király, kinek a birodalma nagyobb volt, mint amit a Nap reggeltől estéig, a Hold estétől reggelig bejár. Palotája a főváros feletti fennsíkon terpeszkedett. Minden égtáj felé arannyal borított kapuk nyíltak, az eget pedig ezüsttel borított tornyok és kupolák ostromolták. Gazdag volt az ország, és gazdag volt a város, de a palota kincseiről fogalma sem volt az egyszerű földi halandóknak. Falain belül nyoma sem volt csúfnak, torznak vagy hibásnak, kertjeiben a föld legkülönlegesebb növényei nyújtottak árnyékot, ligeteiben szelídített, nemes vadállatok gyönyörködtették a sétálókat, díszesen faragott szökőkútjaiból kristálytiszta víz vagy bódító bor szökött az ég felé.
A királynak egyetlen leánya volt, akinek szépségéről a birodalom minden költője naponta próbált verset írni, de hiába: emberi szó nem festhette le a gyönyörűségét. A királykisasszony gondtalanul élt csillogó palotában, egyetlen napra sem hagyta el a földi édent. Naphosszat szolgák hada leste a gondolatait, de ő legszívesebben a palota végtelen folyosóin vagy zegzugos kertjében sétálgatott, pórázon vezetve különleges, hatalmas gyíkját. A félelmetes hüllő a királylány szobájának küszöbén aludt. Senki rossz gondolattal nem közeledhetett a kisasszonyhoz, mert a gyík erős harapása, tűéles fogai soha nem múló sebeket ígértek. A szolgák suttogták, hogy alkalomadtán, a gránátalmaliget árnyas fái alatt a királykisasszony még beszélgetett is a gyíkkal, de ezt persze nem hitte el senki, hiszen a szolgák feje még a legtökéletesebb birodalom leghatalmasabb királyának palotájában is kelekótya, nyelvük pedig hamari.
Az öreg király egy napon elhatározta, hogy férjhez adja a lányát. Ám a királykisasszony egy gránátalmakerti séta után kijelentette, hogy csak ahhoz hajlandó hozzámenni, aki elhozza neki a Nap aranyát és a Hold ezüstjét, hiszen, ahogy egy régi jövendölés megírta, aki azoknak a birtokában van, örökké olyan káprázatos lesz, mint a Nap, és mindig megújul majd, mint a Hold. A király futárokat küldött hát szerte a birodalomba, hogy a leány kívánsága kihirdettessék. Meg is tudta mindenki, még az utolsó falu utolsó koldusa is. El is indult az ország összes valamirevaló nemes ifjúja, délceg legénye, szegény ördöge a Nap és a Hold birodalmába, de hiába ostromolták az eget hatalmas létrákkal, hiába építettek felhőkbe vesző tornyokat, senki sem érte el a legmagasabb égi szférát: senki nem volt képes elhozni a Nap aranyát és a Hold ezüstjét a királylánynak.
A birodalom legszélén, ahol az égi és a földi vizek összeérnek, élt három fivér. Csónakjukon bejárták az alsó és a felső tengereket, hálójukba akadt bőven hal, polip, fellegfoszlány. Nagyritkán elvitték a zsákmányt a legközelebbi falu piacára, néhanapján meg hozzájuk állított be egy-egy kereskedő sózott halért, pácolt polipkarért, fellegkönnyekért. Egy szép napon elérkezett a királylány kívánságának híre a fivérek portájára is. A legnagyobbik egy sóhajtásnyit sem várt, evezőt kapott a kezébe, és meg sem állott a Nap és a Hold udvaráig. A Nap éppen égi útját járta, a fiú tehát alázatosan köszöntötte a hatalmas csarnokban trónoló Holdat, és így szólt neki:
– Fényes Hold, kérlek, add nekem az összes ezüstödet és a Nap minden aranyát. Királyunk leánya ahhoz megy feleségül, aki a lába elé teszi e kincseket. Én feleveztem az udvarotokba, nem törődve a szférák határának veszélyeivel – ne tagadd hát meg tőlem a kérésemet!
A Hold nyájas mosollyal bólintott, elővett két szelencét, kinyitotta őket, és két intéssel a piciny dobozokba gyűjtötte a világból a Hold összes ezüstjét és a Nap összes aranyát. Majd rájuk csukta a fedelet, és komoly szóval így szólt a legidősebb fivérhez:
– Nem tagadhatom meg kérésedet, mert aki képes átlépni az ég határát, érdemes arra, hogy kívánságát teljesítsük. Ezekbe a dobozkákba gyűjtöttem hát az összes ezüstjét a Holdnak és az összes aranyát a Napnak. Tudnod kell azonban, hogy ez a kérés oktalan és gonosz: nincs többé szürke csillogás a holdas éjeken, nincs aranyló déli verőfény. Vidd hát a világ legnagyobb kincseit a palotába, de jól vigyázz: a dobozkákat csak a királylány nyithatja ki, senki más: ha nem fogadod meg a szavam, keserű halállal lakolsz!
A legidősebb fivér boldogan szállt vissza a csónakjába. Mire leevezett a földi vizekhez, leszállt az éj, de eszében sem volt pihenni, azonnal elindult a királyi város felé. Egy sötét erdőn keresztül vezetett az útja. Vakon botorkált előre, mert a telihold nem világította be az ösvényt. A holdsugár nem csillant meg a fák hófehér kérgén, és az éjszakai állatok nem neszeztek az ezüst félhomályban. Halott és rideg volt a világ.
„Nem lehet, hogy a királylány kénye-kedve miatt ilyen árva legyen éjjelente minden” – gondolta a legidősebb testvér, és feledve a Hold figyelmeztetését, kinyitotta mind a két szelencét. A dobozokból kiszabaduló arany és ezüst azonban olyan forró volt, hogy azonnal porrá égette őt – nem maradt belőle más, csak pár megszenesedett ruhafoszlány. Az erdőbe viszont visszatért az élet és a holdfény.
Telt-múlt az idő, s mivel nem érkezett hír a legidősebb testvérről, a középső is útnak eredt. Ő is eljutott a Nap és a Hold udvarába, a Hold neki is felajánlotta a két szelencét, és őt is figyelmeztette: a szelencét csak a királylány nyithatja ki. A középső fivér is az éj közepén ért vissza a földre, és ő is megrettent a fénytelen éjszaka halott csöndjén, de állhatatosan ment, egyre csak ment a királyi város felé. Ám amikor felvirradt a reggel, nem aranyozta be vidám kedvvel a hajnalt. A mező színei megfakultak, az ég kékje elhalványodott, az állatok és az emberek leszegett fejjel gubbasztottak a vackukon.
„Nem lehet, hogy a királylány kénye-kedve miatt ilyen halott legyen nap mint nap a világ” – gondolta a középső testvér, és feledve a Hold figyelmeztetését, ő is kinyitotta a szelencéket. Porrá is hamvadt, ugyanúgy, mint a bátyja, de a világ újra régi erejében ragyogott.
Néhány hét múlva útra kelt a legkisebb fiú is. Udvarias mosollyal köszöntötte a Holdat, átvette tőle a szelencéket, és megígérte, hogy semmiképpen nem nyitja ki őket. És ígéretét be is tartotta: hiába rettegett az ezüst árnyékok nélküli éjszakákban, hiába borzadt a fakó nappalok során, csak ment, ment kilenc nap és kilenc éjjel: és amikor szíve elgyengült a halott éjjelek vagy a színtelen nappalok miatt, csak maga elé idézte a királylány gyönyörű arcát.
A tizedik nap reggelére halálosan kimerülve megérkezett végre a palotába. A gyönyörű épület aranykapui sápadtan szomorkodtak, ezüsttornyai és kupolái szürkén meredeztek a vigasztalan, ólomszínű ég felé. Az udvari nép kedvetlenül tette a dolgát, csak a világszép királylány várakozott izgatottan: ő pontosan tudta, mit jelent a világ színtelensége. Épp kedvenc gránátalmafája alatt üldögélt, és szeretett óriásgyíkját kényeztette válogatott finomságokkal. Alig hitt a szemének, amikor az udvarmester a színe elé vezette a szakadt ruhájú, csonttá soványodott alakot, és az elmondta, mi járatban van. Valahogy hősiesebbnek, magasztosabbnak képzelte majdani jövendőbelijét. Ennek ellenére egy bájos mosollyal jutalmazta a hőst, majd mohón a szelencékért nyúlt. Ám amikor kinyitotta őket, pontosan ugyanúgy járt, mint a legidősebb és a középső testvér. A színek és az élet visszatért a világba, de a leány gyönyörű alakja, mézsárga hajkoronája, bőrének halovány simasága egy szemvillanás alatt marék hamuvá oszlott. S nem csak ő égett porrá: vele pusztult hatalmas gyíkja is. Egy szolgáló, aki a fák mögül leselkedett, tisztán hallotta, hogy a gyík utolsó sóhajtásával még megátkozza a legkisebb fiút, de nem tudta már elmondani a nagy hírt senkinek: a rémes látványtól örökre elakadt a szava.
Az udvarmester észt vesztve rohant a királyhoz, a legkisebb testvér pedig lélekszakadva futásnak eredt. A palota lakói először azt sem tudták, mihez kapjanak rémületükben: a hölgyek sikítoztak vagy aléltan rogytak össze, az udvaroncok kétségbeesetten rohangáltak, a katonák a fegyverükhöz kaptak, és a fiú nyomába eredtek, de hiába keresték, soha többé nem találták meg.
A legkisebb fiú fejvesztve rohant ki a palotából, rohant, rohant három nap és három éjjel, egészen addig, amíg haza nem ért. Ott azonnal a csónakjába szállt, és elindult fel, az égi vizekre, hogy számon kérje a testvérei és a királylány halálát a Holdon és a Napon, de hiába próbált felevezni az égi vizekre, már képtelen volt átjutni a horizont láthatatlan határán. Addig ostromolta az égboltot, míg a csónakja darabokra tört, ő maga pedig a hullámokba veszett. Ám lelke ezután sem lelt nyugalmat: néha dühös orkánként, máskor állhatatos szellőként próbál a Nap és a Hold udvarába jutni, és ha bármely oktalan halandó megközelíti az égi szféra kristályhatárát, hatalmas vihart korbácsolva űzi el az égbolt közeléből.
