Kiss Ottó
A szandálfa
Élt egyszer egy kislány, akinek saját cipősszekrénye volt. Ebben a szekrényben lakott az összes lábbelije. Onnan vette ki, ha szüksége volt valamelyikre, és oda tette vissza, ha már nem volt szüksége rá. Nyáron szandált húzott, ősszel bakancsot, télen csizmát, és tavasszal valamelyik szép cipőjét vette fel. Csak egyetlenegyet nem vett fel soha, mert annak a lila szandálnak nem volt párja. Magányosan állt a sötét szekrényben, és egyre szomorúbb lett, hogy ő nem mehet sehová, hogy ő nem kell senkinek.
Egy nyári napon, ahogy a kislány kutatott a cipősszekrényében, kezébe akadt a lila szandál.
– Tetszel nekem – mondta. – Kár, hogy csak egy van belőled!
– Kérlek, vegyél fel! – szólalt meg a szandál. – Meglátod, nem bánod meg, ha a lábadra húzol, mert én egy igazán különleges szandál vagyok!
– Rendben – mondta a kislány –, tegyünk egy próbát. - Azzal felhúzta a lábára a lila szandált, a másikra pedig a rózsaszín szandáljának másik felét, és elindult a játszótérre.
De hiába akart arra menni, a lila szandál nem engedelmeskedett. Elkanyarodott az uszoda irányába.
– Nem vagy te strandpapucs, ne menj az uszodához! – nevetett a kislány. Ám a szandál nem hallgatott rá. Az uszoda felé vezette őt, és még ott sem állt meg, bevitte a medencék mögé, egy csodálatos kertig, amit Paradicsom Parknak hívtak.
Ilyen szépet a kislány addig még sosem látott. Színes virágok ölelték körbe a kertet, a közepén egy hatalmas fa, a fa tövében pedig egy fürdőnadrágos fiú állt.
– Már nagyon vártalak – mondta a fiú. – Tudtam, hogy egyszer eljössz – mutatott fel a fára, ahol a lila szandál párja úgy himbálózott az egyik ágon, mint valami gyönyörű, kívánatos termés.
A kislány csodálkozva nézte, aztán megkérte a fiút, hogy segítsen neki leszedni.
Még aznap összebarátkoztak, és másnap már együtt mentek ki a Paradicsom Parkba. A szandálfa alatt fürdőruhára vetkőztek, elszaladtak a legnagyobb medencéig, és beleugrottak.
Harmadnap a játszótéren találkoztak, a negyedik napon pedig együtt mentek moziba.
A lila szandál akkor már napok óta nem volt velük, de nem is bánta, mert már nem akart sehová menni – jól érezte magát bent, a cipősszekrényben a párjával.
Színek háborúja
Élt egyszer egy tüsi hajú kislány, akit Zoénak hívtak. Zoé szerint mindenki szürkének születik. Vagy sötétszürkének, vagy egészen világos szürkének, vagy a kettő közötti valamelyik árnyalatban. Aztán később, ahogy telik az idő, ahogy múlnak az évek, mindenki tesz jó dolgokat és rossz dolgokat, így válik egyre színesebbé az élete.
Mire középkorú lesz, pláne mire megöregszik, van, aki egészen sötét színben, van, aki egészen világosban pompázik.
Ez Zoé törvénye.
Illetve ez csak az első pontja.
Zoé törvényének második pontja szerint ugyanis a világos és a sötét színek állandó harcban állnak egymással. Például a bordók, a sötétkékek és a sötétbarnák folyamatosan csatáznak a világosabb színekkel: a citromsárgákkal, a világoszöldekkel vagy a világoskékekkel.
Ez a harc sosem szünetel, a felszín alatt még akkor is zajlik, amikor látszólag béke van.
Viszonylag gyakran előfordul, hogy egy-egy szín megváltozik, mert a gazdája egyre több rossz vagy egyre több jó dolgot cselekszik. Ilyenkor ez az ember átáll a másik csapatba. Mondjuk, ha egy sötétbarna kifakul, csatlakozik a világosakhoz, ha pedig egy halványzöld egészen méregzölddé válik, átáll a sötétek oldalára.
Persze olyan is előfordul, hogy egy citromsárga megházasodik például egy sötétkékkel. Nekik is szürke gyerekük születik, aki aztán zöldszínűre vált. Sötétzöldre vagy világoszöldre, ez attól függ, mennyi benne a sárga, mennyi a sötétkék. Ha pedig mondjuk egy piros házasodik meg egy kékkel, az ő gyermekük is szürkén látja meg a napvilágot, de aztán azonnal lila lesz.
Belilul, mondja Zoé.
Mert ez nincs törvénybe iktatva, ezt csak úgy szokta mondani.
Zoé törvényének harmadik pontja szerint viszont a sötétek megnyerhetnek ugyan egy-egy csatát, sőt, akár rengeteg csatát is megnyerhetnek, de a háborút végül mindig a világosak nyerik.
Mindig a világosak.
Ez Zoé törvénye.
Illetve Zoé törvényének harmadik pontja.
– Teljesen világos – szokta mondani ilyenkor Zoé. Aztán felemeli a mutatóujját, és még hozzáteszi: – Jól jegyezd meg tehát: háborút csakis úgy nyerhetsz, ha nemcsak világosan cselekszel, de mindig világosan is beszélsz.
A fekete esernyő
Élt egyszer egy kislány, akinek fekete esernyője volt. Amíg nem használta, eszébe sem jutott, hogy kicserélje. Ám egyik reggel arra ébredt, hogy zuhog az eső, neki pedig el kell mennie otthonról.
Fogta a fekete esernyőt, és kilépett az utcára. Rögtön szembesült vele, hogy milyen szép, színes esernyők is vannak a világon. Lila, piros, sárga, zöld, pöttyös, csíkos, kockás – csak az övé volt olyan csúnya fekete, mint a férfiaké vagy az öreg néniké.
Ahogy lépkedett az esőben, elhatározta, hogy vesz magának egy másik esernyőt. Ezzel többet nem megy sehová.
Amint hazaért, nyomban kinyitotta a perselyét, kivette a zsebpénzét, és már fordult volna vissza, hogy induljon a boltba, de eszébe jutott, hogy megfogadta: ezzel az ernyővel már nem megy sehová.
Csapdába esett. Nem tudta eldönteni, hogy megvárja-e, míg eláll az eső, vagy utoljára még vigye magával az esernyőt.
Ahogy gondolkodott, olyan érzése támadt, mintha az esernyő beszélne hozzá:
– Tudom, hogy le akarsz cserélni, mert szebb ernyőt szeretnél, mint én, de kérlek, még egyszer vigyél magaddal!
– Hát jó – mondta a kislány, és elindult a fekete esernyővel a boltba.
Kint nagyon fújt a szél, szemébe hordta az esőt, de ő csak ment kitartóan. Már majdnem odaért a bolthoz, épp egy építkezés mellett haladt el, amikor furcsa dolog történt.
A szél kicsavarta a kezéből a fekete esernyőt, az felrepült az építkezésen hagyott állványzatra, és ott feldöntött egy doboz rózsaszín festéket. A festék ráömlött az ernyőre, és ahogy az forogva szállt lefelé, az eső mindenütt szétkente rajta a rózsaszínt.
Éppen a kislány kezébe hullott vissza, és amikor ő elkapta a nyelét, az eső hirtelen elállt.
A kislány csodálkozott, hogy a fekete esernyőből néhány szempillantás alatt milyen gyönyörű ernyő lett.
Már nem is ment el a boltig, visszafordult, és mire hazaért, a szél megszárította az ernyőn a festéket.
A kislány a történtekre azóta sem talált magyarázatot.
A fekete esernyő megérezte a veszélyt? Vagy csak véletlen volt az egész? Nem tudta.
Mindenesetre az ernyője szép rózsaszín lett, és a pénze is megmaradt, nem kellett új ernyőre költenie.
Az eső másnap reggel ismét eleredt, és negyven napig egyfolytában esett.
A kislány pedig büszkén rótta az utcákat a rózsaszín esernyőjével.
